Fiatal sereg

Hermann Róbert Perjés Géza emlékének szentelt könyvével indítja útnak a Zrínyi Kiadó Nagy csaták című új sorozatát, amelyben a magyar múlt egy-egy korszakát kívánja bemutatni a sajnálatos módon elhanyagolt hadtörténetírás eszközeivel.
A szerző az 1848–49-es szabadságharc 11 csatáján és 28 ütközetén keresztül rajzolja meg a magyar hadtörténet talán legszebb, mindenesetre egyik legeredményesebb korszakát. Hiszen az európai történelemben példátlan módon egy nagyhatalom képtelen volt a saját területén egyedül helyreállítani a „rendet”, s meglehetősen megalázó módon kellett a másik birodalomtól segítségért könyörögnie. A magyar sikereket annál is inkább példátlannak kell tartanunk, mivel 1848-ban előzmények nélkül láttak hozzá a haderő megszervezéséhez, amely alig fél esztendővel életre hívását követően már mind a csapatok, mind a tisztikar tekintetében egyenrangú ellenfélnek számított a hosszú katonai hagyományokra visszatekintő császári alakulatokkal szemben. S mindezt számottevő hadiipar, tiszt- és altisztképzés hiányában sikerült elérni: egységes haderővé kovácsolták össze az addig a birodalomban szétszórt posztokon szolgáló, külföldről érkezett vagy éppen nyugalmazott állományt. Mindezen eredményeket ráadásul úgy érték el, hogy a terheket viselő magyar társadalom „meghitelezte” a bizalmat a szabadságharc kimenetelét tekintve legfeljebb csak ígérni tudó kormányoknak.
A fiatal hadseregnek annak ellenére sikerült számos győztes csatát vívnia, hogy a hátában a bécsi udvar – nem először – fellázította a magyarság ellen a nemzetiségek jelentős részét.
Hermann Róbert az ütközetek és csataleírások előtt bemutatja a szereplőket, megrajzolja az 1848-as évben a Habsburg Birodalmat és Magyarországot éppen úgy, mint a harcokban egymással szemben álló erőket. A több mint száz ütközet közül azokat választotta ki, amelyek az adott hadszíntér sorsát eldöntötték, illetve szimbolikus jelentőséggel bírtak. Ilyennek tekinti a szerző az adott hadszíntér első összecsapását, az első és az utolsó magyar győzelmet vagy éppen Petőfi halála miatt a segesvári összeütközést. (Az amúgy igencsak szelíd szavú Hermann határozott ítéletet fogalmaz meg a szabadságharc költőjét Szibériában keresőkről.)
Az ütközet- és csataleírások során Hermann Róbert bemutatja az előzményeket és az összecsapás következményeit; így annak ellenére, hogy a bevezetőben hangsúlyozza, nem összefoglaló munkát tett le az asztalra, teljes képet ad a szabadságharc hadtörténetéről. Az összeütközések leírását részletes veszteséglista, valamint a szemben álló erők vezetőinek rövid életrajza teszi teljesebbé. Külön említendő a könyv végén található irodalomjegyzék, amely az egyes öszszecsapások történetét alaposabban tanulmányozóknak jelenthet hasznos segítséget.
Tiszteletet parancsol a szerzőnek az epilógusban tett önvallomása: „A szabadságharc csatáiról és ütközeteiről itt elmondottak néha talán túl kritikusan hangzanak. Azonban véleményünk szerint 1848–1849 teljesítménye önmagában van akkora, hogy a jelen tudásunk szerinti igazat mondhassuk el róla.” Hiszen valóban nem csökkenti a honvédsereg érdemeit, hogy tapasztalatlan, a ranglétrán gyorsan előrehaladó vezetői néha rossz döntést hoztak, vagy az egyszerű közvitézek kellő kiképzettség és összekovácsoltság híján időnként megfutottak. Sőt éppen az mutatja hihetetlen teljesítményüket, hogy hibáik, tévedéseik, akár emberi gyarlóságaik ellenére méltó, egyenrangú ellenfelének bizonyultak az évszázados katonai hagyományokkal rendelkező Habsburg-hadseregnek.
Ha e tekintetben mégis enyhe kritikával illethető Hermann szemlélete, akkor pontosan a teljes következetesség hiánya miatt. Hiszen a tisztek, tábornokok, közvitézek rossz döntéseinek feltárása mellett ehhez hasonló szigorúsággal kellett volna ítélkezni a katonai döntésekbe rendszeresen s gyakran igen szerencsétlen kézzel beavatkozó politikusok tetteiről is. Például Kossuth szinte igazolhatatlan kitartásáról az alkalmatlanságát számtalanszor bizonyító, Franciaországból importált Henryk Dembinski tábornok mellett.
Az olvasónak az az érzése, hogy szintén túl visszafogottan mond véleményt a szerző, amikor a magyarok ellen fellázadó nemzetiségek törekvéseit és tetteit foglalja össze. Például Nagyenyed 1849. január 8–9-i elpusztítását a román légiók „harctéri szereplésének” példájaként említeni finoman szólva is túlzott eufemizmusnak tűnik. Ugyanígy hiányzik a magyar oldalon harcoló szereplők szigorú megítélése, amikor a nemzetiségek lázadásának okait mutatja be. Hiszen lehet és kell bírálni a szabadságharc nemzetiségi politikájának hiányosságait – bár akkor illik a kritika mellé tenni a máig mérceként emlegetett „európai gyakorlatot” –, de ebben az esetben talán érdemes lett volna részletesebben bemutatni a román vagy szerb vezetők követeléseit és „kisebbségpolitikai valóságát”.
(Hermann Róbert: Az 1848–1849-es szabadságharc nagy csatái. Zrínyi Kiadó, Budapest, 2004. Ára: 5880 forint)