Forradalom a börtönökben

A börtönkapuk is megnyíltak 1956 októberének végén. A Belügyminisztérium II/8-as osztálya 1957. december 19-i jelentése szerint 13 286 elítélt szabadult ki a börtönökből, s közülük csak 3680 volt a politikai. (A Nagy Imre és társai ügyében kiadott 1958. évi Fehér Könyv 17 ezer szabadulóról szól.) Sokuk a megyei börtönökből s a büntetés-végrehajtási munkahelyekről szabadult az őrszemélyzet teljes passzivitása mellett, arról nem is beszélve, hogy – mint Pálhalmán, Nagyfán vagy Állampusztán történt – az elengedett rabok és rabnők egy része összeköltözött s együtt gondozta az állatokat a smasszerokkal. Az az „ellenforradalmári” tudatosság, amelyet a köztörvényeseknek a társadalomra való rázúdításával a párttörténetírás a felkelőknek tulajdonított, csak olyan göbbelsi hazugság volt, amellyel meg kellett hökkenteni a kádári konszolidáció alattvalói erényekre büszke kispolgárát.
Hogy mennyire nem a bűnözők kiszabadítása volt a felkelők és a forradalmi bizottságok célja, arra a legjobb példa a sopronkőhidai fegyház esete. Sopronkőhidán – ahol a legkeményebb bűnözőket őrizték – lázadás tört ki. A lázadást – amelynek során egy időre a börtön parancsnokát a rabok túszul ejtették, és csak egy gyilkosságért életfogytiglani börtönbüntetésre ítélt ávós hadnagy segítségével tudott embereihez visszajutni – a fegyőrök a soproni forradalmi bizottság asszisztálásával leverték. A rendcsinálás során „nyolcvannégy géppisztoly okádta a tüzet”. Bár a város megmenekült attól, hogy felfegyverzett bűnözők zúduljanak rá, Nagy József parancsnokot 1957 júniusában elbocsátották, rövid ideig rendőri vizsgálat folyt ellene, majd felfüggesztett börtönbüntetést kapott. Vácott az 1950-től állambiztonsági börtönné alakított fegyintézetből a parancsnoksággal történt megegyezés alapján szabadultak a politikaiak. (Az idézett jelentés szerint 974 fő.) A másik nagy környékbeli börtönben, Márianosztrán is hasonló megegyezés született. Tóth Gyula alezredes – aki Nosztrát parancsnokolta – a következőket jelentette:
„1956. október 28-án a börtönben a létszám 445 fő elítélt volt, ebből 390 fő politikai, 55 fő köztörvényes bűnöző. Az 1956. október 23-án történt események ellenforradalmi tevékenységben nyilvánultak meg. A márianosztrai(ak), szobi(ak), zebegényi(ek), kóspallagi(ak), kismarosi(ak), nagymarosi(ak), valamint a honvédség kötelékéből megszökött tisztek követelés(ére) hét-nyolc fős bizottságot küldtek a börtönbe azzal, hogy a politikai foglyokat azonnal engedjék el. Többszöri tárgyalás után a követelést teljesítettem, mivel a honvédség közül az ellenforradalom oldalára állt tüzérséggel, páncélosok felvonultatásával fenyegettek meg. Az volt a fenyegetésük, ha nem engedem szabadon a politikai foglyokat, tüzérséggel lövetik szét az intézetet. A közösség déli részén az erdős, bozótos területen láthatók voltak a fölállított tüzérségi lövegek. Az operatív tisztemet civilben hazaküldtem, a politikai foglyokat a külső tömeg hatására engedtem szabadon. Az 55 fő köztörvényes a börtönben maradt.”
Kalocsán, a női börtönben a létszámnapló szerint október 11-én 531 rabot őriztek, s még mindig akadt köztük „jugoszláv ügyes”, más politikai elítéltekről, apácákról s államellenes ügyekben elítélt asszonyokról, lányokról nem is beszélve. Amikor 24-én délelőtt az országos parancsnokságról letelefonáltak, s megparancsolták az őrök visszatartását, mindenki ellenvetés nélkül engedelmeskedett. A hátsó kaput az ostromló tömeg várható nyomását kivédendő egy cementtel megrakott kocsival erősítették meg, s mind a fő-, mind pedig a hátsó bejárathoz géppuskát állítottak fel. Az amúgy is feszült hangulatban lévő őrségből a kecskeméti börtön 26-i megrohanásának híre letörtséget váltott ki, s bár a kalocsai helyőrség 50 katonát kirendelt az újra és újra gyülekező és a foglyok szabadítását követelő tömeg visszaszorítására, a helyi forradalmi bizottság követelésére egy nappal később megkezdték a foglyok ügyének megvizsgálását, sőt az épületet védő lánckordont is lebontották. Közben újabb erősítés érkezett: még ötven sorkatona.
A bajai felkelők követelésére elengedett öt politikai fogoly – köztük két „jugós” lány – átadásakor a tömeg megindult, s az ideges katonák lőparancs nélkül a tüntető tömeg fölé lőttek. Ketten a többieknél is idegesebbek lehettek: rosszul kilőtt fegyverük nyomán egy halott és egy sebesült maradt a kövezeten. Miközben a tömeg a mellékutcákba húzódott, s mert a tájékozódásra kiküldött tisztek nem sok jóval kecsegtették a védőket – a közeli Állampusztán már mindenkit elengedtek –, a parancsnokság megkezdte a szabadulólevelek kiállítását. Százhuszonkilenc politikait engedtek el, az utolsók november 1-jén távoztak. Az elbocsátások később oly széles körre – jehovisták, nazarénusok, kulákasszonyok, szabotázs miatt elítélt munkáslányok – terjedtek ki, hogy még decemberben is adtak ki szabadulóleveleket: az év szilveszterére mindössze 113 köztörvényes nő maradt az egyszerre tágassá vált cellákban.
Térjünk vissza az ominózus 1957. decemberi jelentéshez! Eszerint „a Budapesti Országos Börtönt (a Gyűjtőt) több alkalommal érte fegyveres támadás, majd október végén a börtön az ellenforradalmi elemek kezébe került. Ezt követően megalakították az ún. »szabadítóbizottságot«. (…) Először a politikai elítélteket, majd a köztörvényes letartóztatottakat is kiszabadították, összesen ezer főt.” Csakhogy a Szabad Népről Népszabadságra váltott pártlap, amikor mintegy 800 politikai fogoly szabadulásáról tudósít, köztörvényeseket nem említ. Szabadulnak a Mosonyi utcai központi rabkórház foglyai is, akik közül többen fegyvert szerezve a felkelőkhöz csatlakoznak. Arról viszont nem szól a jelentés, hogy mi történt a második szovjet beavatkozás után, mért került sor a fegyőrök lecserélésére és tiszti karhatalmistákkal való helyettesítésére? Statáriális tisztogatásra a Gyűjtő igen alkalmas objektumnak tűnt.
A legnagyobb tömegben a Csolnokról és a tatabányai bv-munkahelyről szabadultak vettek részt a fegyveres harcokban. Pártstílusban erről a következőket rögzítették: „A csolnoki szénbánya munkahelyen mintegy 580 politikai elítélt dolgozott, akik tíz évet meghaladó börtönbüntetésüket töltötték. Október 28-án Budapestről egy ún. szabadítóbizottság szállt ki, melynek vezetője egy Major nevezetű horthysta ügyész volt. A bizottság a letartóztatottakat szabadlábra helyezte, igazolvánnyal látta el, és személyenként 500 Ft-ot utalt ki részükre. Ezen a munkahelyen volt elhelyezve a népellenes és háborús bűncselekményekért elítéltek nagy része, a horthysta tisztek, SS-legények, vezető nyilasok stb. Az elítéltek felfegyverkeztek, Budapestre vonultak, és részt vettek a szovjet csapatok elleni harcban is. A tatabányai munkahelyen több mint félezer visszaeső bűnöző, gyilkos és rabló töltötte büntetését. Külső nyomással és belső kitöréssel kiszabadultak. Fegyveres bázisát adták a tatabányai fegyveres erőknek. Közülük kerültek ki a hangadók, akik terrorizálták a tatabányai bányászokat, szervezték a sztrájkot, agyonlövéssel fenyegették meg azokat a bányászokat, akik a munkát fel akarták venni.” (Csak megjegyezzük, Csolnok és a tatabányai XIV-es akna tele volt fiatal, a kommunista hatalomátvétel után elítélt politikai fogollyal.) Komlón a szabadulók száz körül lehettek: sokuk felvonult a még hetekig ellenálló „mecseki láthatatlanokhoz”. Edelényben az őrség fegyvert használt. Végül – a helyi plébános segédletével – 181 fő lép ki a bv-munkahely kapuján.
A szabadult politikai foglyok a második szovjet beavatkozás után sebtében létrehozott szövetségük minden dokumentumát megsemmisítették. A Benczur utcai székházban történt okmányégetésről Sunderlik Imre – aki 18 évesen lett összeesküvő, s röpirataiban a nácizmusnál is veszélyesebbnek ítélte a bolsevizmust – a következőképp számolt be: „Talán 15-20-an lehettünk – köztük Mucsi Sándor, Rédey Gábor, Labundi Tihamér, Vargha György és Lajos, Tullner Gyula. A kapuőrség rövid tűzharcba keveredett a Benczur utcában megjelenő szovjetekkel, az az iratmegsemmisítés befejezéséig védte az épületet. Bajtársaink közül sokan részt vettek a 4-e utáni harcokban, így Bocskay József csoportja, de ott voltak a Corvin közben Sulyánszki Jenőék is. Balogh Aladár, Béry Géza, Sárdy György, Tóth Imre és mások pedig Budán harcoltak. A Klauzál téren fejezték be harcukat Csankóczy Emil, Zsótér András és társaik, s itt kapott halálos találatot a váci börtönben költővé vált sporttársam, Gérecz Attila.”
Személyét illetően a legnagyobb várakozás Mindszenty hercegprímás szabadulását kísérte. Miután más, „biztonságos” helyre való hivatalos átszállítása meghiúsult, október 31-én szabadult a felsőpetényi volt Almásy-kastélyból. Az őt és Grősz érseket őrző ávósok félelmükben a rétsági páncélosok védelme
alá helyezték magukat, akiknek egyik őrnagya saját kocsiján hozta fel a nemzeti intézmények jogfolytonosságát szimbolizáló bíborost a fővárosba, ahol november 3-i beszédében nemzeti szabadságharcnak minősítette a felkelést.
Másnap hajnalban Konyev marsall támadása után Mindszenty kénytelen volt menedékjogot kérni az amerikai nagykövetségen, az őrnagyot pedig – aki származását megtagadva a Pallavicini nevet Pálinkásra cserélte – a kádári megtorlások során felakasztották.