Oligarchák

Mihail Hodorkovszkij, Gyurcsány Ferenc és Viktor Uspaskis a kelet-közép-európai rendszerváltások három tipikus „terméke”. A három üzletember mindegyike országa egyik leggazdagabb vállalkozója. Karrierjüket a nyolcvanas évek végén alapozták meg úgy, hogy mozgalmi vagy egyéb kapcsolataik révén kopejkákért, fillérekért privatizálhatták országuk értékes iparágait. Nem kellett hozzá egy évtizednél több, és a gazdasági hatalom megszerzése, kiteljesítése után többre vágytak. Ennek egyrészt emberi, másrészt nagyon is anyagi okai vannak. A politikai kapcsolatok tőkésítése után ugyanis az üzleti érdekek megkívánják a gazdasági hatalom ismételten politikaivá konvertálását. A kör ezzel bezárult, s ahol ezt a kelet-közép-európai újgazdagok megtehették, ott ezt a lehetőséget nem is hagyták ki. A balliberális generációváltás hullámán előtérbe került milliárdos-milliomos üzletemberből egy időre ismét politikussá vált megváltók saját, nagyrészt homályos ügyletekre alapozott sikerüket kínálják receptként. Egy olyan korban, ahol az ilyen módszerek – hála az égnek – a jogállamiság, a nemzeti érdekek fokozottabb szem előtt tartása miatt talán már tényleg nem alkalmazhatók.
A helyzet paradoxona, hogy éppen a kommunista rendszer agóniájának idején kapcsolataikat mozgósítva kaszálók, a zavarosban halászva meggazdagodók, az igazságosnak sok tekintetben korántsem nevezhető átalakulás kiugró nyertesei testesítik meg a változások gyorsvonatáról lemaradt vesztesek számára az új reményt. Programjuk kellőképpen populista. Azt sulykolják, hogy ha magukat fel tudták építeni, akkor az országot is fel tudják virágoztatni, hiszen üzlet az egész világ, ahol minden megvásárolható. A rendszerváltásban részben az ilyen jó időben, jó helyen lévők miatt is csalódottak pedig hisznek, mert hinni akarnak e bizonyos karizmát egyik esetben sem nélkülöző milliomosoknak. Mi sem jellemzőbb a felejtésre, hogy a balti köztársaság elkeseredettjeit még ügyeletes megmentőjük orosz kötődései sem zavarják.