A Nagy Testvér figyel(metlen)

Ha igaz az a megállapítás, hogy az Öböl-háború volt a történelem első igazi, egyenesben közvetített médiaháborúja (persze nem olyan értelemben, hogy Mester Ákos azt is megnyerhetné, mint 1994-ben deklarálta), akkor az iraki békemisszió leginkább véres valóságshow-nak minősíthető. Kuvait hősi visszavétele idején még el lehetett adni megbotránkoztató hatáselem gyanánt, békebeli katasztrófákból kölcsönzött vágóképként az olajban fürdő tengeri madarat úgy, mint a gaz Szaddám áldozatát – de mára a fikciós momentumokat ösztönösen kiszúrjuk a műsorfolyamban.
Új utakat keresett hát a háborús propagandagépezet is. Már Afganisztánban is láthattuk: az amerikaiak az ötödik hadoszlopnak tekintették a televíziót; nem egyszerűen védelmezve, de valósággal besorozva a tudósítókat a harcoló egységekhez. Ez a készségesség elősegítette ugyan a vakmerő operatőrök tűzvonalba juttatását, ám mellékhatásként a világ a fegyveres konfliktust kizárólag washingtoni optikán keresztül szemlélhette. Az újságíró észre sem vette, s máris része volt egy gárdának, amihez közös bajtársi élmények fűzték. Az arab világ hamar kidolgozta az ellenszérumot: felépítették a saját CNN-jeiket. Ilyen televíziókon át szokott üzenni a David Copperfieldet is megszégyenítő szabadulóművész, bizonyos Oszama; s újabban már nyugati túszok főbelövése, lefejezése is a program részét alkotja a nagyobb nézettség érdekében.
Hogy a háború ezen a másik hadszíntéren is folyik, azt jól mutatja az a hír, hogy amerikai katonák több mint egy hete fogva tartják az al-Arabíja műholdas tévécsatorna fallúdzsai tudósítóját. A dubaji székhelyű tévécsatorna nehezményezte az őrizetbe vételt, és felhívott minden emberi jogi szervezetet, hogy segítse elő a tudósító biztonságának szavatolását – úgy látszik azonban, a XXI. század háborúiban idejétmúlttá váltak olyan íratlan szabályok, mint a semlegesség és a mentesség: éppúgy ellenségként kezelhető az újságíró, mint ahogy a mentőautóra is gondolkodás nélkül lőnek.
Olykor azonban a baráti tévétársaságok is tudnak kellemetlenkedni. Az amerikaiak például – az afganisztáni recept szerint – magukkal vitték az NBC haditudósítóját a fallúdzsai ostromra, aki élt a lehetőséggel, és forgatott. Munkája eredményeként leleplező riportázsban szemlélhette a világ, amint egy harcban elfoglalt épületbe behatoló tengerészgyalogos csoport észlelte, hogy a falnál ülő egyik sérült még lélegzik. A bemutatott felvételen hallható, amint az egyik amerikai katona minősíthetetlenül durva kifejezés kíséretében azt kiáltja, hogy a sebesült ellenfél halottnak tetteti magát, majd a tengerészgyalogos felemeli fegyverét, és főbe lövi a védtelen férfit. (A gyűlöletben nehéz logikát keresni: azért végzi ki, mert nem halott. A tettetés vádját az sem ingatja meg, hogy az áldozat int a kezével.) A brutális fogolykínzások után Amerika újfent humanitárius szégyenpadra került: aligha elégszik meg a közvélemény azzal, hogy az emberi mivoltából kivetkezett harcost hátravonták, s a hadijog megsértése miatt vizsgálatot indítottak ellene. Mindenesetre csodálkoznék, ha az NBC vagy bármely más társaság a jövőben is szabadon, cenzúrázatlanul tudósíthatna az iraki frontról.
Hogy ez a jóslat nem megalapozatlan, arra beszédes hazai példákat is hozhatok. Magyarországon nincs ugyan háború, de ha a média a sajtószabadság ellenőrző funkciója jegyében valóban a nyilvánosságot, s nem a hatalmat szolgálja, könnyen megütheti a bokáját. Itt van mindjárt a parlamenti „cigigate”. Sváby András és csapata rejtett kamerákkal bizonyította a széles nyilvánosság előtt: a képviselők tiltott helyen dohányoznak az ország házában. A leleplezés látszólag piti, ám üzenete túlmutat önmagán: honanyáink és honatyáink előbb az állampolgárokra nézve törvényt hoznak, amit aztán a saját munkahelyükön nem tartanak be. Kínos, ám egy házelnöki bocsánatkéréssel elintézhető. Meakulpázás helyett azonban Szili Katalin reakciója a hatalmi arrogancia iskolapéldája: előbányászik egy régi házbizottsági állásfoglalást, és megpróbálja kitessékelni a televíziós forgatócsoportokat a parlamenti folyosókról. Nem a problémát orvosolja tehát, hanem a tükröt töri össze. Még szerencse, hogy nincs nagyobb hatalma: ki tudja, talán még a statáriumot is kihirdetné a politikus céh védelmében.
Szili antidemokratikus eljárása nyilván felbátorította párttársát, Molnár László szocialista képviselőt, Gyurcsány Ferenc gazdaságpolitikai tanácsadóját is. Őt az első botrány után az V. kerületi ÁNTSZ főorvosa ismételten tiltott helyen való dohányzáson érte az Országház folyosóján. Bhutánban, a világ első nem dohányzó országában ez Molnár mandátumába kerülne, ám idehaza pirulás helyett közölte, hogy bepanaszolja a főorvost, mert egy újságíró előtt vette fel a jegyzőkönyvet; majd hozzátette: másnap is a tiltott helyen fog cigarettázni. Éljen Szili Katalin, éljen a szocialista demokrácia, éljen a törvény előtti egyenlőség!
A figyelmesebb szemlélőnek nem nehéz felfedeznie: ez bizony Orwell való világa, ahol az egyenlők közt mindig vannak egyenlőbbek. Erre lehetne azzal riposztozni, hogy legalább a (Sváby nevű) Nagy Testvér nem figyel. Csakhogy ez nem igaz. Fallúdzsából és a parlamenti folyosókról kitessékelhetik a leleplező kamerákat, de például az áruházi próbafülkékből nem. Ombudsmani állásfoglalás van arról, hogy a kereskedők tolvajfogó érdekei előbbre valók annál, hogy próbafülkei sztriptízünket ne kukkolhassák indiszkrét ipari kamerák. (Innét már csak aprócska lépés, hogy valaki feltegye az internetre.) Kis nemzet vagyunk, ilyen ombudsmanokat érdemlünk. De hát mit is várhatnánk olyan országban, ahol a fél fővárost bekamerázzák, állítólag a mi érdekünkben, de bizonyosan a mi pénzünkön? Miért csodálkoznánk a Nagy Testvér szelektív gyakorlatán és meglepő magabiztosságán, ha a zuhanórepülésbe kezdett BKV vezére annak ellenére is húszmilliós jutalomra érdemesül, hogy a fáma szerint vállalata alkalmazottait államhatalmi módszerekkel figyelik meg?
Ha az ombudsmanban nem bízhatunk, bíznunk kellene például Haraszti Miklósban, az EBESZ sajtószabadság-biztosában. Ő nemrégiben példásan felemelte a hangját Csík Ritáért, a Népszava államtitoksértéssel vádolt munkatársáért; sőt megtette ezt korábban a letöltendő szabadságvesztésre ítélt Bencsik András érdekében is. Ilyenkor hivatalból a külügyminiszterrel levelezik, mert ő képviseli az EBESZ-ben az országot. Jó volna azonban, ha Szili Katalin médiaellenes fellépése is elérné az ingerküszöbét; miként figyelmébe ajánlanám, hogy Csík kollegina ügyészségi szakban lévő esetéhez képest Torkos Matild kolléganőnket pénzzel megváltható szabadságvesztésre (egy év próbaidőre felfüggesztve) ítélték első fokon hivatásának gyakorlása miatt. (Ha ez azért nem érdekes, mert Haraszti hajdan együtt ült az SZDSZ padsoraiban a Torkost vádoló Wekler Ferenccel, kénytelen vagyok a kettős mércét felemlegetni.) Haraszti felszabadult sóhajt eresztett útjára, hogy a Medgyessy Péter ügynökmúltját leleplező Magyar Nemzet újságírói ellen annak idején nem indítottak eljárást (egyébként indítottak ismeretlen tettesek ellen, csakhogy kiderült, szó sem volt államtitokról); az azonban nem látszik felkelteni az érdeklődését, hogy az egyetlen országos ellenzéki napilapot a kormányzat tartós információs bojkott alá vonta. (Ha a bojkott tényét a Népszabadságban cáfoló Gyurcsánynak hisz inkább becsületszóra, tessék összeszámolni, hány miniszter adott interjút lapunknak.) Úgy látszik, a Nagy Testvér olykor figyel, olykor meg figyelmetlen…