A rossz keresztes

S z i g e t v i l á g

Erős képzelet szüli az okokat
(Montaigne)

Imre király (1196–1204) hazánk tizenhetedik koronás fője volt. Nyolc esztendőt, hét hónapot és hat napot töltött Magyarország trónján, és XII. századi elődeihez hasonlóan neki is rövid, de mozgalmas élet jutott osztályrészül. Országlása nem tartozik történelmünk ismert fejezetei közé, pedig a jelenkori magyarság művelődésének több olyan emléke van, amelynek legkorábbi előfordulása Imre korából ismeretes. Hozzá fűződik az első ránk maradt magyar házassági szerződés, és az ő aranybulláján bukkant fel államcímerünk jobb pajzsmezején a sávozat. (A címertan szabályai szerint a jobb és bal oldal felcserélődik.) Mindezek fényében nem túlzás azt állítani, hogy méltatlanul szorult háttérbe emlékezete.
Születési körülményei sem mindennapiak. Minden jel arra mutat, hogy a Keletrómai Császárság területén látta meg a napvilágot 1171-ben. Apja, Béla Árpád-házi mivolta dacára a bizánci trón várományosa volt, amíg meg nem született I. Mánuel császár fia. A feleslegessé vált herceg bátyja, III. István király halálhírét hallva hazatért, és mint III. Béla király egyik legnagyobb uralkodónk lett. Bizáncból hozta magával feleségét, Ágnes (Anna) királynét. Házasságukból hét gyermek született: Imre után a majdani II. András király (1205–1235), Salamon és István, illetve Margit (később bizánci császárné), Konstancia (aki a cseh király hitvese lett), valamint egy ismeretlen nevű, várandósan elhunyt hercegnő. A népesedő királyi család feje Magyarország tekintélyét rég nem látott magasságba emelte. Ennek betetőzéseként 1192 nyarán a pápa a szentek sorába iktatta I. László királyt. III. Béla felelősségteljes gondolkodását dicséri, mily nagy hangsúlyt helyezett arra, hogy a kétszeri koronázással kijelölt trónörökös felkészült emberként vegye át az ország kormányzását. A király épp keresztes hadjárat indítását tervezte, valamint Imre házasságának diplomáciai előkészítésén dolgozott, amikor negyvennyolc évesen váratlanul (talán egy főpap mérgétől?) elhunyt.
Atyja 1196. április 23-án bekövetkezett halálával a huszonöt esztendős Imre egyelőre akadálytalanul vehette át a főhatalmat. III. Béla után újra művelt és tetterős felnőtt férfi lépett trónra. A XII. század vége páratlanul kedvező külpolitikai környezetben érte Magyarországot. Hazánk a pápa pártján álló szövetségi rendszerbe illeszkedett, ugyanakkor kiegyensúlyozott kapcsolatokat ápolt a Német-római Birodalommal is, ahol VI. Henrik császár elhunyta után hosszas belviszály ütötte fel a fejét. A keleti császárság, ha lehet, még ennél is sanyarúbb sorsot élt: az alávetett szerbek és a bolgárok az önálló államiság irányába haladtak. Bizánc pedig történelmének addigi mélypontja, a főváros keresztes elfoglalása (1204) felé sodródott. A Magyar Királyság eközben távolra vezető szállal erősítette külkapcsolatait. A diplomácia egyik leghatásosabb eszköze volt akkoriban az államérdekek szerinti házasodás. Imre még 1196 nyarán, legkésőbb kora őszén vezette oltár elé Konstanciát, II. Alfonz aragón király legidősebb leányát. András nem tudott osztozni bátyja családi örömében: attól félt, hogy a fiatal királyné a természet törvényei szerint fiút hoz világra, s egy életerős Imre-ág lehetetlenné teszi saját utódlását. Hatalomvágya már a következő évben pártütésre sarkallta. Bár megígérte, hogy beteljesíti atyja keresztes fogadalmát, fegyvereseit nem Jeruzsálem felszabadítására, hanem Imre ellen küldte. Elfoglalta Dalmáciát s Horvátországot, a két tengermelléki tartományt, onnan szervezte tovább országos összeesküvését, ám ennek jelentősége hamar túlnőtt Magyarország határain. Az új pápa, III. Ince kezdettől fogva ellenezte a herceg ténykedését, mert veszélyeztette a tervezett keresztes hadjáratot. Ezzel együtt a viszályból igyekezett politikai hasznot húzni, így amikor 1200-ban kibékítette a testvéreket, elérte, hogy a magyar király is tegyen keresztes fogadalmat. (A két ifjabb herceg akkor már nem élt.)
Imre személyes érdekein túl az ország javát sem szolgálta volna a hadjárat: a békével végre alkalom nyílott a III. Béla idején kezdett hódító politika folytatására, amelynek sikerét a néhai király által biztosított erőforrások, illetőleg a Bizánc hanyatlásával kialakult hatalmi űr szinte megelőlegezte. A bosnyák bánt és a szerb nagyzsupánt saját hűbéresévé tette Imre, sőt 1202-re felvette a „Szerbia királya” címet. A további terjeszkedést azonban kedvezőtlen fejlemények gátolták. 1202 őszén egy francia keresztes sereg a katonákat szállító velenceiek zsarolására elfoglalta a dózse számára Zárát, a magyar király Adria-parti városát, 1203-ban pedig III. Ince jó szándékú kezdeményezése sült el visszafelé. A római főpap ekkor megint a Jeruzsálem felé vezető hadi útra kívánta terelni a királyt, ezért meghagyta a magyar főméltóságoknak, esküdjenek fel Imre hároméves fia, László hűségére. Az immár hivatalosan mellőzött András hatalomvágya feléledt, és a herceg ismét haddal indult a király ellen. A két tábor a Dráva partján állt fel. Imre látta, hogy a pártütők serege erősebb, így hát váratlan és merész elhatározásra jutott. Fegyver nélkül, csupán uralkodói pálcáját magához véve átment az ellenséges táborba, fegyveresek sokasága között, s hangos szóval kiáltotta: „Hadd lássam, ki merészeli kezét emelni a királyi nemzetség vérére?” Ekkor mindenki kitért előle, senki nem mert ellene állni, széles utat nyitottak neki. Odament testvéréhez, és elfogta. Erre mindenki szégyenkezve letette fegyverét, és a király előtt térdre hullva nyert bocsánatot. (E felséges jelenet ihlette meg Than Mór ecsetjét 1857-ben.)
1204-ben a trónutódlás biztosításán fáradozott Imre, ám ebből nem következik az, hogy halálos beteg lett volna, mivel ezzel egy időben a bolgár állam alávetésére is komoly erőfeszítéseket tett. Egyértelmű, hogy a gyermek László megkoronáztatásában az atyai példa tükröződik. Bulgária miatt viszont erősen összekülönbözött a pápával, aki megelégelte, hogy Imre a szent város visszavétele helyett folyton a Szent Korona országait akarja gyarapítani. III. Ince így is csak zsarolással, a gyermek László koronázásának akadályoztatásával tudta letörni Imre nagyhatalmi igényeit. A király természetesen engedett, hiszen fia utódlása sokkal fontosabb volt, mint a balkáni terjeszkedés elejtett, de akármikor felvehető fonala. A magyar uralkodó elképzelése ugyanakkor túlmutatott a puszta hódításon. Az uralma alá hajtott, nem katolikus fejedelemségeket maga akarta bevezetni az egyetemes egyház közösségébe. Száván túl vezetett seregei ilyenformán egyszerre tekinthetőek sajátos keresztes hadjáratainak, illetve a magyar birodalmi tervek erőteljes megnyilvánulásának. E kettős, térítő-hódító küldetésére Imre a „szent királyok nemzetsége” sarjaként érzett felhatalmazást. S hogy ezt milyen komolyan gondolta, arra ékes bizonyság a Szent László-kultusz egyik megnyilvánulása. Imre király volt az első, aki trónra szánt fiát a már szentté avatott Lászlóról nevezte el. A gyermek III. László királyt (1199–1205) végül is megkoronázták; ő félesztendei névleges országlás után, ötéves korában követte apját a sírba.
Imre személyiségjegyeiről sajnos csupán elszórt utalásokat találhatunk a forrásokban. Mivel egri nyughelyét feldúlták a törökök, testi tulajdonságairól nincs közelebbi tudomásunk. Bizonnyal ép, egészséges ember lehetett, hiszen több ízben vezetett sereget, és inkább sikeres, mint eredménytelen hadvezérnek tartható. Egyházias neveltetése, tanultsága révén kézenfekvő a Könyves Kálmán királlyal (1074–1116) kimutatható párhuzam. Mindazonáltal Imre nem vált az élettől elfordult zord emberré. Műveltségéből, királyi méltóságából eredő komolysága mellett a földi örömöket is megbecsülte. Vakmerő vadász volt: Máramaros rengetegében egy alkalommal majdnem halálát lelte, amikor vágtázó lova felbukott. Fényes udvartartása és megnyerő személye hódoló versre ihlette Peire Vidal trubadúrköltőt. Ugyancsak barátságosan fogadta azokat a keresztes lovagokat is, akik ellenezték Zára ostromát. A távoli Aragóniából érkezett felesége számára két vármegyét kötött le hitbérül. Az első ismert magyar házassági szerződés kimondta még, hogy ha a királyné özvegységre jutván haza akar térni, 12 000 márka (2633 kilogramm színezüst) illesse. Úgy látszik, Imre és Konstancia divatba hozta a házassági szerződést, mivel az uralkodói pár példáját követte Benedek erdélyi vajda, aki a királyné hű aragóniai udvarhölgyét vezette oltár elé. Imre gazdag birtokadománnyal tüntette ki híveit, sőt a kiváltságlevelet aranybullával hitelesítették. Ennek hátlapja tartalmazza az „Árpád-sáv” első előfordulását, bár a pecsétmintát még 1196-ban készíttette a király.
Összességében elmondható, hogy rövid uralkodása az atyai nyomdokok követéséről vall. III. Béla tanítása oly fontos területeken ismerszik meg, mint a királyi hatalom szellemi és anyagi alapjainak védelme, a Szent László-kultusz gyújtópontjába állított hagyománytisztelet, az Észak-Balkán megszállásával kialakítandó közép- és délkelet-európai léptékű főhatalmi gondolat. A tehetséges, de időnap előtt, krisztusi korban sírba szállt Imre király azonban nem tudta valóra váltani minden elképzelését. Korai halálával a történelmi „hosszú” XII. század ért véget 1204. november 30-án, pontosan nyolcszáz esztendővel ezelőtt.

A szerző történész