A Pesti Hírlap, a Pest Megyei Hírlap, az Új Magyarország üzleti alapú, ám politikai érdekeltségek motiválta, erőszakos elhallgattatása kapcsán a Horn-érában mindössze néhány, a kötelező részvét határait túl nem lépő közhelyre futotta az újságíró-szervezet részéről. Más volt a helyzet a Postabank milliárdos veszteségeket termelő sajtóholdingjának részét képező Kurír című bulvárlap esetében az Orbán-kabinet első évében, 1998-ban. Ekkorra már a Wisinger István vezette Magyar Újságírók Országos Szövetsége (MÚOSZ) sokat fejlődött az érdekvédelem terén.
Az intézménynek számító, konzervatív Pesti Hírlap a rendszerváltozás utáni, nem pártállami megalapozottságú sajtó első fecskéi közé tartozott, nem is élte túl Horn Gyula és kormánya hatalomra jutását. Működését az Antall-kormány alatt ellenzékbe szorult balliberális politikai erők és az „ellenzéki” sajtó mindvégig hevesen támadta, de a jobboldalnak is voltak gondjai vele: így állhatott elő a helyzet, hogy az ellenzék számára kormánypárti volt, a kormánynak pedig ellenzékieskedő. Mindenesetre az 1994-es megrázó választási vereség után, még júniusban a Pesti Hírlap „bedőlt”. A Népszabadság tudósítása szerint (1994. június 1.) a napilapot kiadó 150 Év Alapítvány felhívást tett közzé, és befektetőtársakat keresett. Seszták Ágnes főszerkesztő-helyettes tájékoztatása szerint a kiadó százmillió forinttal tartozott a Magyar Távirati Irodának, valamint a Szikra nyomdának. „Az újság sorsát az pecsételte meg, hogy a legfontosabb hirdetőink – köztük nagyvállalatok és bankok – visszavonták reklámmegrendeléseiket a választások első fordulója után” – nyilatkozta Seszták. A Magyar Nemzet június 7-én arról is beszámolt: az Állami Vagyonügynökség, számítva a Pesti Hírlap megszűnésére, a lap privatizációs információkat tartalmazó mellékletéből – aminek megjelenését a vagyonügynökség finanszírozta – máris kevesebbet rendelt meg a nyomdától. Az államilag finanszírozott Privinfó – ami a Magyar Nemzet információi szerint mintegy húszmillió forintos támogatást jelentett – a Pesti Hírlap elleni támadások legfőbb témája volt. „Döntsön a piac” – sulykolták a kormánypárti politikusok és a sajtószakma egy része. A MÚOSZ főtitkára, Bencsik Gábor a Bencsik András főszerkesztette lap megszűnése kapcsán a Magyar Nemzetben annyit mondott: a munkatársak közül 52-en voltak MÚOSZ-tagok, 32-en már befizették az az évi tagdíjat, úgyhogy ők munkanélküli-segélyre számíthatnak a szervezet alapítványán keresztül. Kósa Csaba, a Magyar Újságírók Közösségének (MÚK) elnöke azt közölte: minden velük kapcsolatban álló nemzetközi újságíró-szervezetet értesítenek a Pesti Hírlappal történtekről. „Így is meg lehet szüntetni a sajtó- és szólásszabadságot” – nyomatékosította az elnök.
Horn Gyula a köztévében adott hangot a véleményének, miszerint „nem baj, ha eltűnik a Pesti Hírlap, ott van a Népszabadság” – írja a megszűnésre ítélt lap munkatársa, Lovas István június 16-án megjelent elemzésében, már a Pest Megyei Hírlapban.
Ez a szintén konzervatív beállítottságú lap sem húzta sokkal tovább. Mesterséges gazdasági megfojtását a szomorú véget ért Fenyő János-féle Vico-birodalom segítségével 1995. február 4-re bevégezték. A korabeli híradásokból kiderül: a forgatókönyv egyszerű és kivédhetetlen volt. A lap rendszeres szerzői közé tartozott Benedek István, Fábián Gyula, Székely Ádám, Szuhay Balázs, Fekete Gyula és más megbecsült személyiségek. Az utolsó számban a főszerkesztő összegzésképpen kifejtette: a rohamos példányszámcsökkenés oka az volt, hogy a 49 százalékban tulajdonos Hírlapkiadó Vállalat vezetésében a választások után személyi változások történtek. Majd megjelent a megyében a Vico finanszírozta Pest Megyei Hírek című lap, és az új orgánummal olyan hirdetési ügyleteket kötött a Hírlapkiadó, amely megrendítette a Pest Megyei Hírlap pozícióit. A folyamat betetőzéseképpen a megyei közgyűlés a megyei címer használati jogát is átadta az új sajtóterméknek. A MÚOSZ szeptemberben adott ki a megyei újságírók kiszolgáltatott helyzetéről szóló tiltakozó állásfoglalást. A Horn-éra idején érvényesülő „piactisztelet” végül oda vezetett: az ország 1997 decemberében, a választási kampány időszakában ellenzéki napilap nélkül maradhatott volna.
Pusztán a piac kérlelhetetlen törvényszerűségei alapján ugyanis ekkorra került teljesen padlóra az Új Magyarország: az egyetlen jobboldali, ellenzéki napilap csaknem egyéves agóniáját ölbe tett kezekkel nézte végig a sajtószabadság iránt elkötelezett hatalom. A túlélés feltétele a finom „balra át” lett volna. A MÚOSZ a MÚK-kal, a Magyar Katolikus Újságírók Szövetségével és a Sajtószakszervezettel közösen tiltakozott a főszerkesztőváltást követő elbocsátások ellen. Varga Domokos György, az új befektető által hozott vezető ugyanis húsz munkatárstól megvált. Csakhogy addigra már odáig fajult a helyzet, hogy a régi főszerkesztőt, Szalai Attilát és a munkatársakat sem engedték be a Mázsa téri szerkesztőségbe, az újságírók három hónapja nem kaptak fizetést, embertelen körülmények között, fűtetlen helyiségekben dolgoztak. Végül mégsem sikerült teljesen elhallgattatni az ellenzéki hangokat a médiában, de ez nem a sajtó érdekvédelmi szervezete kiállásának volt köszönhető. Az Új Magyarország december 2-án megszűnt, de 16-án már a standokon volt a Napi Magyarország, amely a tönkretett szerkesztőség romjain alakult meg.
Ezzel párhuzamosan zajlott az Esti Hírlap bedarálása is: miután 1996-ban a csőd közelbe lavírozott lapot az MSZP, Suchman Tamás asszisztenciájával, egy, a szocialista holdudvarba tartozó, tízezer forintos törzstőkéjű betéti társaság kezébe játszotta át, még rövid ideig megjelent. A baloldali újságírók által irányított szerkesztőség érdekében természetesen fellépett a MÚOSZ, ám ez akkor már nem sokat számított. A lap első feltámasztási kísérlete, 1997 decemberében, Tőke Péter nevéhez fűződik. A kampányidőszakban százezres példányszámban, ingyen terjesztették, miközben az Új Magyarország talpon tartására nem volt pénz. A balközelivé fazonírozott Esti Hírlap a választások után csendesen elhalt…
Az újságírói érdekvédelem – tán a horni vérzivataros időknek köszönhetően – az Orbán-kormány megalakulása után lendületbe jött, mondhatnánk, magára talált. A MÚOSZ 1998 októberében diktatúrával, a sajtószabadság lábbal tiprásával vádolta a polgári kormányt, nemzetközi sajtóbotránnyal fenyegetőzött a Postabank sajtóholdingjába tartozó, milliárdos veszteségeket termelő lapok megszüntetése miatt. Közéjük tartozott a Kurír és a Magyar Narancs is, amely végül talpon maradt. A Riporterek Határok Nélkül (RSF) nemzetközi sajtószervezet Göncz Árpádhoz írt aggódó levelet, személyes közbenjárását kérve a sajtószabadság érdekében. A szervezet levelét elküldte több emberi jogi szervezetnek és a magyar kormány tagjainak is. A MÚOSZ elnöke, Wisinger István sajtótájékoztatón közölte: a kormányváltás óta történtek bizonyítják, hogy a „sajtót illetően előre elhatározott, összehangolt koncepciója van a kabinetnek. A fő problémát szerinte az jelenti, hogy a korábbi kormányzattal ellentétben a jelenlegi kabinet figyelmen kívül hagyja, hogy a hatalomnak illik a jogszabályokat betartania”. Az elfogulatlan kritikát a Népszabadság közölte 1998. október 15. számában.
Most pedig itt a kék szalag a Magyar Hírlap védelmében, aminek kitűzésére a MÚOSZ új elnöke, Eötvös Pál biztatott. A Nap-keltében kedd reggel különlegesen kínos beszélgetésben volt része. A volt Ringier-alkalmazott, akit Bánó András – szintén egy volt ringier-s – faggatott, nem volt könnyű helyzetben, hiszen a Magyar Hírlap megszűnése éppen a Népszabadság piacát bővítheti. Nem meglepő, hogy Eötvös nem beszélt „tulajdonosi önkényről”, mert az van, ha valakinek vesztesége van, be kell zárni, és ez szerinte „nem egy státus, nem egy pillanat, ez egy folyamat.”
– És azzal messzemenőkig egyetértek, hogy itt a sajtóban mélyebb okokat kell keresni – mondta, és hangsúlyozta: a MÚOSZ „nagyon markánsan és határozottan rámutatott arra, hogy Európában nem így viselik a sajtó gondját. Tehát nem egyszerűen arról van szó, hogy egy fogpasztaként vagy cipőkrémként kezelik, hanem valóban nemzeti, nemzeti kulturális termékként és a demokrácia eszközeként.”
Kósa Csaba, a MÚK elnöke viszont elmondta: megindultak a komoly tárgyalások egy újságírói kamara létrehozására. Ő úgy látja, hogy fel kell gyorsítani ezeket a tárgyalásokat, „mert gondoljunk csak arra, hogy ha ezt az ügyet egy újságírói kamara vezényelte volna le, akkor másképpen nézett volna ki. Nem lett volna az újságírók megalázása, ez a bánásmód, ez az etikátlanság, aminek a tanúi voltunk”. Mi ehhez csak annyit tehetünk hozzá: mindez sajnos nem a Magyar Hírlappal kezdődött.
origo.hu
KRESZ-teszt: Ön tudja, ki halad át először a kereszteződésben?
