A felszólalóról és az utána következő elnöki megjegyzésről az ismert reklámszöveg jut az eszembe: „A mellékhatásokról kérdezze meg orvosát vagy gyógyszerészét!”. A képviselő két és fél percet kap, de hogy beleférjen a százötven másodpercbe, szinte levegővétel nélkül száguld végig az előre leírt mondatokon. Pedig a szavakat (és a gondolatokat) nem lehet rőffel (percekkel) mérni, csak fegyelemmel. S ahol az emberek (képviselők) híján vannak az önfegyelemnek, ott színre lép a külső fegyelmezés.
Így van ez ebben az esetben is. Josep Borell Fontelles, a spanyol parlamenti elnök ekképpen szólal meg:
– Kérem, hogy egy kicsit lassabban beszéljenek, mert a tolmácsok nem tudják a mondanivalójukat fordítani!
Úgy látszik, a bábeli torony nem rege. Könyörtelen valóság néha az Európai Parlamentben.
Ragozzuk tovább az önfegyelmet!
Egy angol képviselő állandó közbeszólásaival zavarja az ülést, és nincs tekintettel azokra, akik szót kaptak. Az elnök fegyelmezni próbálja, de mindhiába. Az angol már a szék karfáján áll, s úgy kiabál. Filmeseknek ragyogó pillanatok. Múlnak a percek. A ház látszólag közömbös. Borell újabb kísérletének sincs eredménye. Ha kivezetteti, akkor a makacs képviselő a lapok élére kerül. Lehet, hogy éppen ez a célja?
Egyórás kiabálás után az angol abbahagyja. A magyarázat egyszerű: már nincs hangja. A rossz (és fegyelmezetlen) politikusokat azok a jó polgárok választják, akik nem mennek el szavazni.
A legtöbbet hangoztatott szavak egyike ebben a házban: a demokrácia. Hogy mi a demokrácia? Márai Sándor szerint: „A lehetőség, hogy párbeszéd közben azt mondhassam: I think so, nekem ez és ez a véleményem. S a másik erre ezt feleli: I don’t think so, nekem más a véleményem. S mindenki elmondja a véleményét, s végül, ha ez emberileg lehetséges, megegyeznek az igazságban. Ez a demokrácia legfőbb értelme.”
„A demokrácia leértékelődött – mondja az egyik képviselő. – Ha meg akarjuk érteni, töltsünk kevesebb időt a könyvtárban, és több időt az emberek között.” Igaz beszéd!
Emberek között vagyok, akik különbözőképpen gondolkoznak. És mégis: egy néppárti és egy szocialista képviselő találkozik a folyosón, és baráti hangnemben szót váltanak. Mindketten magyarok. Meglep a hangnem, a tónus, a cseverészés stílusa, már-már évődnek is egymással, fejlett humorérzékükről árulkodnak.
Itthon ez elképzelhetetlen. A politika idehaza az érdekek küzdőtere. Örökös harc, hidegháború.
A strasbourgi parlament liftjénél része a normális életnek. (Persze, nem mindenkinek.)
De nem vagyok naiv. Tudom, hogy a „például” nem bizonyíték.
Frakk, fehér ing, fehér csokornyakkendő – íme a ceremóniamesterek öltözéke.
Három ceremóniamester az ülések szünetében, félreeső helyen pöfékel. Szívják a cigarettát, pedig a parlament épületében tilos a dohányzás. Egy váratlan pillanatban lefényképezzük őket.
Legszívesebben elkoboznák a filmet, de nem tehetik ebben az öltözetben. Az erőszaknak idebent nincs helye. Csak az arcuk fenyegető. A mozdulatuk erőtlen.
Régi jezsuita szólás: „Jobb bocsánatot kérni, mint engedélyt.”
A sértés, a sértegetés a strasbourgi parlamentben is módi. Íme egy példa a frappánsabbak közül: „Ön bizonyára aludt, amikor saját véleményét mondta” – kapja meg az egyik felszólaló a másiktól.
A legméltóbb válasz a sértésre, hogy higgadtan figyelmen kívül hagyod. Ha nem vagy képes erre, fordítsd a visszájára, s mondd, hogy túloznak! Ha ez sem megy, nevess rajta! Ha nem tudsz nevetni sem, valószínű, hogy megérdemelted a sértést (lásd Kovács László).
Hétszázharminckét képviselő foglal helyet a teremben. De ritkán adódik, hogy valamennyit ott is láthatjuk. (Hasonlóan, mint a magyar parlamentben.) Gyors közvélemény-kutatást tartok. Ki az a magyar képviselő, aki legtöbbet ül a teremben? – faggatózom. Szinte egyöntetű a válasz: Kósáné Kovács Magda.
Nem az a legjobb ács, aki a legtöbb forgácsot hagyja.
Az Európai Parlament jóváhagyni készül a José Manuel Durao Barroso vezetésével megalakult Európai Bizottságot. A képviselők lassan szivárognak be a terembe. Rövidesen a szavazás következik. Közben azonban még két, két és fél perces felszólalásokat hallunk. Egyre nagyobb a zaj, egyre nagyobb a zúgás. Josep Borell parlamenti elnök csendet kér. Hasztalan a kérése.
A képviselők egymással trécselnek, nevetgélnek, mintha az agorán lennének. Végső kétségbeesésében az elnök azt mondja: „Kérem, itt akusztikai szabotázs folyik!”
Minden politika alapja a többség közömbössége.
Daniel Cohn-Bendit, a zöldek képviselője olyan ember, aki mindig felhívja magára a figyelmet. Az öltözködésével, a viselkedésével, a beszédével. Régen is így volt, napjainkban is. Most éppen Barrosót támadja, aki állítólag tagja volt egy Mao Ce-Tunggal szimpatizáló klubnak. Cohn-Bendit Maótól idéz – „A politika – háború vérontás nélkül; a háború pedig politika – vérontással” – mondja, majd megkérdezi: „Ön megtagadja a kínai forradalmár tanait azzal, hogy azt állítja: »Soha nem hallották, hogy kritizáltam volna…«?” (A szocialisták részéről nagy huhogás.)
Barroso pedig talán arra gondol: nem minden kérdés érdemes arra, hogy keressük rá a választ.
Özönlenek ki a folyosóra a képviselők. Az első benyomás, hogy elegánsak. A férfiak ugyanúgy, mint a nők. A hölgyek nagyon csinosak is, enyhe parfümillatot árasztanak. Még meglepőbb, hogy a képviselők a folyosókon és a liftekben keresik egymás tekintetét.
Az üvegpalota kívül és belül ámulatba ejti a vendéget. A légies megoldások, a merész ívek elragadják a képzeletet. A gömb mint forma kevés épületben kap ilyen létjogosultságot. A képviselőket azonban fárasztja, hogy Brüsszelből ide kell utazniuk, ezért aztán nem szeretik annyira az épületet. Egyelőre azonban Strasbourg olyan szimbólum, amely nehezen kikezdhető.
A legenda más. Ismeretes, hogy Kr. e. 490-ben Marathon mezején a görögök legyőzték a tízszerte erősebb perzsa hadat. Az egyik görög vitéz az örömtől vezérelve megállás nélkül elfutott a több mint 40 kilométerre fekvő athéni piacig, hogy tudtul adja: győztek a csapataik, aztán holtan rogyott össze.
Schmitt Pál „a műveletlenséget kihasználandó”, komoly hangon meséli az egyik görög képviselőnek, hogy „egy tudományos alapokon álló történelmi analízis” során arra a következtetésre jutott: éppen fordítva történt a dolog… Megmagyarázhatatlan ugyanis, hogy miért nem lovon tette meg a győztes csata után Hamoniusz a távolságot. De miután futott, valószínű, hogy leölték a lovaikat, és a perzsák győzték le a görög hadat.
A görög hallgatja, és nem hisz a fülének. „Újra kell írni a történelmet” – kapja a tanácsot. Nem érti a viccet és nem tudja, amit tudnia illene: háború esetén hírnököket szoktak volt Hellászban szétküldeni, és ezeknek megtiltották, hogy lóra üljenek…
A példa arra figyelmeztet: a tehetség ajándék. A jártasság nem. A jártasság olyasvalami, amiért keményen kell dolgoznunk. Néha örömmel és néha verejtékkel. De mindig állhatatosan, és állandóan figyelve, hogy miben vagyunk erősek és miben gyengék.
Strasbourg sem kivétel, amíg a magyar szó értéke magas.
origo.hu
Óriási változás jön a gyógyszertárakban
