Állandósul-e a feszültség az orosz–EU-viszonyban?

H Á T T É R Érezhetően feszült hangulatban kerül sor ma az Európai Unió és Oroszország szokásos megbeszélésére, amit jelez az is, hogy a csúcstalálkozót a tervek szerint még e hónap elején kellett volna megtartani. Tovább nehezítik a helyzetet az ukrajnai események, amelyek megítélésében élesen eltér Moszkva és Brüsszel véleménye. Áttörésre ezek után aligha lehet számítani.

Nem is olyan régen az EU még az Atlanti-óceántól a Bering-szorosig terjedő, hatalmas szabadkereskedelmi zónát tervezett
Oroszországgal, a 90-es évek káosza után hazájában rendet teremtő Vlagyimir Putyint pedig a legnagyobb tisztelettel fogadták az európai fővárosokban. Az Irak kapcsán kiéleződött transzatlanti feszültség következtében már többen egyenesen Párizs–Berlin–Moszkva-tengelyről beszéltek. Oroszország magára találásával párhuzamosan azonban felerősödött a bírálat hangja, s az EU hirtelen a közös értékeket kezdte számon kérni a Kremlen. Putyin elnök egyszerre autokrata lett, aki korlátozza a demokratikus szabadságjogokat. Jellemző a növekvő konfrontációra, hogy az EU soros elnöki tisztét betöltő Hollandia külügyminisztere éppen a beszlani tragédia napjaiban sértette vérig Moszkvát számon kérő nyilatkozatával. Megakadt a közeledés, sőt – mint a Newsweek fogalmaz – a viszony látványos stratégiai játékba csapott át, amelynek következtében Oroszország ismét egyre inkább bekerítve érezheti magát. Ez a folyamat Közép-Ázsiában kezdődött, a Kaukázusban folytatódott, a hatalmi játszma legújabb terepe pedig Ukrajna.
Még feszültebbé vált a viszony az unió bővítésével, a kelet-európai térség államai ugyanis tovább keményítették Brüsszel álláspontját. Mindehhez járulva a balti államokban élő orosz ajkú kisebbség helyzetének rendezetlensége annak ellenére terheli a kapcsolatokat, hogy az unió is fel-felemeli a hangját a jogsértések miatt. Ezzel nagyjából egy időben, körülbelül egy éve Moszkva nyilvánvalóvá tette, hogy nem kíván az unió tagja lenni, egyenlő partnerségre tart igényt, s nem fogadja el, hogy az EU ennek ellenére éppúgy rá akarja erőltetni saját, sokrétű normarendszerét, mint a kelet-európai országokra. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy egyébként az EU tagországai sem egységesek Oroszország kezelésének kérdésében. Chirac és Schröder többször védte meg Putyint és Moszkvát, de Berlusconi is bensőséges viszonyt ápol az orosz elnökkel, ami a többiekétől eltérő vízumkedvezményekben is kifejeződik.
Ezek után aligha meglepő, hogy vontatottan halad az együttműködés, és túl sok az improvizálás. Közös pont pedig lenne bőven: a terrorizmus elleni fellépéstől Oroszország modernizációs kényszerén át Európa energetikai rászorultságáig. Lendületet adhat az a legutóbbi sikerélmény is, amely egyik részről a kiotói szerződés ratifikálásában, másikról pedig a WTO-tagság közelítésében jelentkezett.