Valaha a történelmi Magyarország legkisebb városa volt ez a Fertő tó nyugati partján fekvő, ezerhétszáz lakosú település, amely 1681-ben lett szabad királyi város. Rangját a soproni országgyűlés emelte törvényerőre. Ma Ausztria legkisebb törvényhatósági joggal felruházott városa. Kétszer kapta meg a Burgenland legszebb települése címet, 1980-ban a tartomány kulturális díjával tüntették ki. Történelmi városmagját „fegyveres konfliktus esetén a hágai konvenció védelmezi” – olvasom a szép kiállítású ismertetőben.
Vigasztalanul zuhog az eső, szürkeség telepszik a tájra, amikor Kőszegnél átmegyek a határon. A látótávolság alig néhány méter. De mire a történelmi dűlőkkel szegélyezett Ruszthoz (ma Rust) érek, felszakad a párafüggöny. A tó felé mutató tábla az óvárosba vezet. Szépen felújított XVI–XVII. századi polgárházak, műemlékek sora. A városháza, amelynek pincéjében valaha bort tároltak, a falfestményekkel díszített híres Halásztemplom, az evangélikus templom, amely a millennium évében kapott tornyot… A lakóházakat a műemlékvédelmi hivatal felügyeletével, kétharmad részben a tulajdonosok költségén újították fel. Egyetlen elhanyagolt épületet látok, pedig annak szemmel láthatólag lelke van. Később megtudom, hogy családi bajok sora sújtotta a ház urát, ezért nem tudja rendbe hozni. Arról viszont, hogy eladja, hallani sem akar.
Itt szinte mindenki a szőlőből és a borból él, pedig a többség néhány hektáros kisbirtokokon gazdálkodik (az összterület 420 hektár). A szövetkezetek itt is tönkrementek, a nyolcvanas években kitört fagyállóbotrány pedig legalább tíz évre lehetetlenné tette a termelők helyzetét. A világ sokáig hallani sem akart az osztrák borról.
Szomorú tanulság nekünk ezekben a hetekben. Látva a világhírű magyar paprika presztízsveszteségét.
– Hogy visszaverekedtük magunkat a világpiacra, az elsősorban az új nemzedék munkájának köszönhető – magyarázza Wenzel Róbert. – A fiatalok megelégelték, hogy termékeinkről gúnyosan ír a világsajtó, és nekiláttak, hogy egyre jobb minőséget produkálva bizonyítsanak. Nem kis bátorság kellett ahhoz, hogy a vörösbor divatja idején édes fehérbort is készítsenek. Tizenhárom éve hat–nyolc család összefogott, és Heidi Schröck vezetésével egyesületet alakított, hogy együtt jelenjen meg a piacon.
A kormány is kénytelen volt lépni, új törvényt hozott, több pénzt fordított reklámra.
– Dédnagyapám tízéves aszúborát a századelőn soproni kereskedők a híres Vampetics vendéglőnek, a későbbi Gundelnek adták el Budapesten. Sokat hallottam apámtól, hogy az a négy forint, amit literjéért kaptunk, nagy pénz volt akkoriban, négy kiló húst lehetett kapni érte – emlékezik kísérőm. – Jogász nagyapám tökéletesen beszélt magyarul és németül, a gyerekeit is két nyelvre tanította. Az első világháború előtt Sopronban volt városkapitány, ő nem gazdálkodott. Az öccse viszont Ruszton folytatta a szőlőművelést. Sajnos mindketten fiatalon meghaltak, a két özvegy egyedül nevelte a tizenhárom gyereket, köztük apámat. Amikor a Monarchia szétesett, a Wenzel család is kettészakadt. Néhányan Sopronban maradtak, utódaik ma is ott élnek. A német ajkú Rusztról pedig Magyarországra küldték a gyerekeket magyar szót tanulni. Hálás vagyok a szüleimnek, hogy Kapuvár mellett egy parasztcsaládnál gyakorolhattam a nyelvet.
Wenzel Róbert XVI. századi alapokra épült házának nyitott kapujában ötnyelvű felirat köszönti az udvarra betérő vendéget. Négy gyermeke közül Michael nevű fia viszi tovább a gazdaságot, de ő már Új-Zélandon és Burgundiában tanult.
A Wenzel-ház mellett álló épület a XVIII. században egy ideig városházaként szolgált, ma az Osztrák Borakadémia székháza. Udvarán márványtábla őrzi a borakadémikusok nevét, köztük három magyarét. A nagy presztízsű felsőfokú angol borszakiskola háromfokozatú képzéséből két szintet itt is el lehet végezni. A társaság minden évben nemzetközi.
– Az ott az anyám szülőháza, amott pedig a nagyapámé – mutatja a helyi szőlő- és bortermelők doyenje, akinek felmenői a XVI. század óta élnek a városban.
Tizenhárom nemzedék, és mindegyik nemzedék valamelyik tagja folytatta a hagyományos szőlőművelést. A boltozatos pincében egy muzeálisnak számító hordón eredetjelzésként ott az R betű – a XVI. század óta, Ruszt ugyanis Mária királyné (II. Lajos felesége) birtoka volt, tőle kapták a helybeliek 1524-ben a jogot a bortermelésre és -forgalmazásra. A zegzugos pince valóságos múzeum. A falon a látogatók aláírásai. Egy fotón a szobrász Henry Moor látható Laci bácsival, Wenzel Róbert apjával. Messze földről jártak hozzá, tárogatómuzsikával fogadta vendégeit, és elmagyarázta nekik, mi volt a Rákóczi-felkelés. Hatvan évig dolgozott a szőlőben, apránként modernizálta gazdaságát. Amikor a hordós bornak nem volt ára, elkezdte palackozni. Róbert fia tőle tanulta a „házi marketingmunkát”. Azt mondja, a nyereség legalább tíz százalékát erre kell fordítani, ha viszont nincs nyereség és nincs marketing, remény sincs arra, hogy valaki előbbre jusson.
Wenzel Róbert minden érdeklődőt végigvezet a pincében. Mindenütt régi fényképek, dokumentumok, festménymásolatok. Pontosan tudja, hogy az érdeklődő kifelé menet átalakul vásárlóvá, de addig is hadd tanulja meg legalább alapszinten Ausztria–Magyarország történelmét. Itt van Erhard Dehiot-nak (1855–1940), az észtországi Reval (ma Tallinn) polgármesterének a fotója is. Feljegyezte, hogy annak idején a tokaji és a ruszti aszú – noha másként készült – szerte Európában ismert volt, különösen a hölgyek kedvelték. Nem vetették meg persze az urak sem, például Jókai és Petőfi. (Az utóbbi Kerényi Frigyeshez írott költői levelében mondja el, milyen hatással volt rá a „rusztizás”.)
Az aszú kifejezést 1921-ig használták Ruszton, amíg a magyar bortörvény volt érvényben azon a vidéken is. Később a német törvényt vették át, és ma is németül nevezik el az édes borokat – a cukorfoktól függően Auslesének, Beerenauslesének, Ausbruchnak és így tovább. De a kapcsolat a két tájegység szakemberei között megmaradt. A tokaji gazdák jóvoltából honosodott meg újra Ruszton a furmint, amely más magyar szőlőfajtákkal együtt visszaszorult, szinte teljesen kihalt, amikor ez a terület Ausztriához került át. A rusztiak úgy tartják: az ő birtokaiknál tízszer nagyobb Tokaj-Hegyaljának nagy lehetőségei vannak arra, hogy termékei előbb-utóbb visszajussanak a világpiacra. Persze csak akkor, ha a kis parcellák tulajdonosai is megértik, hogy a kevesebb, de magasabb minőségű termés nagyobb haszonnal jár. Minőség, minőség, minőség – hangsúlyozza Wenzel Róbert a budapesti bemutatón.
A Fertő tó ausztriai oldalán az ötvenes–hatvanas években kezdtek borturizmussal foglalkozni. Először a bécsiek jöttek, azután a németek, majd a svédek, a svájciak és persze a magyarok. A műemlék és fürdőváros sok látogatót vonz, és ez jó a szőlőtermelőknek. Szinte minden házban fogadnak vendéget, a szőlők között kiépültek a bicikliutak. A vendéglőkben helyi ételeket kínálnak, és eredetvédett helyi borokat is felszolgálnak.
Néhány éve egy nagy francia séffel volt szerencsém végigjárni egyik leghíresebb borvidékünket. A férfiú szomorú arccal lépett ki az akkoriban frissen rendbe hozott vendéglőből. „Hogyan lehetséges – kérdezte csüggedten –, hogy ilyen világszínvonalú borokhoz nem társul méltó konyha?” Nem tudtam válaszolni.
origo.hu
Hatalmas Porsche-autókiállítást rendeznek Pannonhalmán
