A rendszerváltozás óta egyre súlyosbodó amnéziában szenvedő baloldalnak szlogenjévé vagy akár pártlogójává lehetne tenni a fenti címet. Az egyszerű politikai jelszónak tűnő, jelzős birtokos szerkezet a Nagy Imre temetésén daliásan fellépő ifjú nemzedék és az elaggott nómenklatúra közötti szópárbaj során híresült el hazánkban. Azon nem sok csodálkoznivaló van, hogy valaki zaklatott élete során megviselt idegrendszere kihagyásai folytán nem emlékszik már vissza korábban hangoztatott jelmondataira, vagy hogy eltorzítva, az idő megszépítő szűrőjén keresztül a saját szerepét is idealizálva látja, ám a közszereplők munkásságát regisztráltan őrzi a közemlékezet és a zsurnalisztika. Éppen ezért az utólag megmásított jelszavak és félreérthetetlen jelmondatok kozmetikázása több mint aggkori feledékenység. Kifejezetten torzító és olykor szerecsenmosdató szándék vezeti, valamint az a cinikus és flegma, megvetéssel kevert agresszív indulat, mellyel a hallgatóságot, a saját népüket és a külföldi közvéleményt is egyaránt ostobának és memória nélkülinek tekintik.
A fenti összevetésre azért van szükség és éppen most, mivel egész Németországot és az EU-t bejárja már az a „legújabb hír”, hogy a honi szocialisták sokkal hamarabb akartak rendszerváltozást és többpártrendszert, mint a fiatal demokraták. Horn Gyula Kovács László visszamenőleges „rendszerváltó szándékai” mellé sorakozik fel, és azzal vezeti félre a német közönséget, mintha valóban kizárólag az övéké lett volna minden érdem. A magyar átlagpolgár, aki még nem veszítette el emlékezetét, sem kóros alkoholizmus, sem szklerotikus elváltozások miatt, hanem csupán genetikailag adott szürkeállományának megfelelő kis zugaira hagyatkozik, ha régmúlt dolgokról esik szó, a következő, hajdan híres vitára emlékezik vissza. Mikor Orbán Viktor Nagy Imre temetésén a szovjet csapatok kivonását és ennek értelmében Magyarország függetlenségét követelte, a másnapi sajtóban Horn Gyula így vágott vissza: „Magyarország geopolitikai helyzete nem teszi lehetővé” mindazt, amit Orbán Viktor követel, és a válaszadást is a rá jellemző cinikus és rálegyintős modorban intézte el. Ami úgy az akkori, mint a mostani értelmezésben sem jelent egyebet, mint hogy elhatárolódott Orbán Viktor követelésétől. A Fidesz vezetőjét híres beszéde után „csupán” a magyar nép fogadta szívébe, határokon innen és túl. Az évtizedeken keresztül megalázott és diszkriminált, megnyomorított életű ötvenhatosok előtt pedig először csillant fel a reménysugár, hogy hajdani szenvedéseikért valaha kárpótlást kaphatnak. A történtek után Orbán Viktort életveszélyesen megfenyegették.
Hogy a német olvasóközönség miféle értelmezésben vagy félreértelmezésben ismerkedett meg az akkori külügyminiszter szándékaival és nemzetmentő törekvéseivel – úgy a magyar, mint a német nép vonatkozásában –, arról jóval kevesebb ismerete van a honi nagyközönségnek. Azt viszont egészen bizonyosan tudja, hogy amennyiben az egykori pártelitnek efféle ambíciói lettek volna, akkor nem támadnak akkora vehemenciával az ifjú Orbán Viktorra és frissen alakult pártjára, s nem támadják le éppen azért, amire ők maguk is úgymond törekszenek. Nem gumibotoztatják a fideszes tüntetőket, továbbá az ifjú politikusoknak nem is kellett volna tüntetniük, ha a magukat ma már joviális öregurakként és dámákként feltüntető, egykori mozgalmi zelóták velük egyetértésben „törekszenek ugyanarra”, amire a fiatal demokraták.
Természetesen tudjuk, hogy minden tervnek, elgondolásnak többféle interpretációja is lehet. De az élet nem Pirandello-darab, hogy a benne résztvevők mindegyikének igaza legyen, méghozzá csakis addig, amíg ő beszél, mert az őt felváltó, újabb beszélő már maga követeli magának a teljes igazság jogát, és valóban el is nyeri – megszólalása teljes idejére. Ugyanezen logika szerint az sem tudható pontosan, mi járhatott Horn Gyula fejében, mikor az ominózus mondatot kiejtette a száján, ám Magyarország valódi geopolitikai helyzetéről, ha másért nem, a magyar történelem tanulságaiból tudható, hogy valódi szerepe egyfajta „híd” volna, mely összeköti, nem pedig szétválasztja a nyugati és a keleti világot. Ez a híd értelmezhető szociálisan, kulturálisan, gazdasági vagy humánpolitikai szempontok szerint, ám visszatekintve az akkori, ’89-es felfogásra, a magyar nép számára Horn Gyula kijelentése egyet jelentett egyfajta hűségnyilatkozattal a Szovjetunióhoz és az azt irányító SZKP-hoz. Az a párt anyapártja volt (a kommunista szó igen rossz hangzása miatt) a szocialistává átkeresztelt varsói szerződésbeli kommunista pártoknak, és mint ilyen, örökös felügyeleti jogot követelt és követel magának. Egy fenékkel két lovon ülni nem lehet, még a nagyon magas pozíciót betöltő elvtársaknak sem, éppen ezért nem volt, és nem lehet ma sem reális állítás az, hogy valaki egyszerre akarjon vezető szerepben a Szovjetunió (vagy az Egyesült Államok) utolsó csatlósa lenni, ugyanakkor hazájának hű fia és függetlenségpárti politikus.
Az Orbán Viktort sikereiért irigylő, szónoki kultúráját annak formai elemeiben majmolni igyekvő szocialisták ma már arra törekszenek, hogy fogásait ellesve győzhessék le, és éppen a roppant komolytalan fellépésű Gyurcsány Ferenc által. Ennek esélye éppen akkora, mint amilyen sikeres a színlelt és a valódi szerelem közötti különbség hosszú távú elfedése lehet. A nép iránti olthatatlan szeretetről nem hantázni kell, hanem mindennapi cselekedeteinkben megmutatni, hogy az valóban létezik. Ahogyan a nép kifosztása és a népjólét közé sem lehetséges egyenlőségjelet tenni. Az 1980-as évek végének hangulatát mindmáig szívébe zárva őrzi a magyar nép felelősen gondolkodó, nagyobbik hányada. Az Orbán-beszédek után és közben rendszeresen felhangzó Ruszkik, haza! jelmondat már csak azért sem hangozhatott volna fel Horn Gyula beszédei alatt, mert róla köztudott volt, hogy pufajkás különítményesként küzdött a megszálló oroszok oldalán – saját honfitársai ellen. Hallgatósága így egészen más összetételű volt, mint Orbáné.
Akárhogyan nézzük is a német propagandaanyagnak szánt porhintést, azt minden ízében anakronisztikusnak és félrevezetőnek kell tekinteni. A kérdés tisztázása viszont úgy a magyar, mint a német történészek és politológusok dolga. Ha szigorúbbak vagyunk, úgy is mondhatjuk, hogy erkölcsi kötelessége.
A szerző szerkesztő, újságíró
Mikor Orbán Viktor Nagy Imre temetésén a szovjet csapatok kivonását és ennek értelmében Magyarország függetlenségét követelte, a másnapi sajtóban Horn Gyula így vágott vissza: „Magyarország geopolitikai helyzete nem teszi lehetővé” mindazt, amit Orbán Viktor követel, és a válaszadást is a rá jellemző cinikus és rálegyintős modorban intézte el. Ami úgy az akkori, mint a mostani értelmezésben sem jelent egyebet, mint hogy elhatárolódott Orbán Viktor követelésétől.
