A televíziót sokszor „elektromos bébiszitternek” nevezik, mivel a szülők azért engedik gyerekeiknek már kicsi koruktól a korlátozás nélküli tévézést, mert így nyugodtan végezhetik egyéb tevékenységüket. Márpedig a gyerekek egészen másképp értelmezik a televízióban látottakat, mint a felnőttek. A televíziós ábrázolásnak megvan a maga kódrendszere, s ezt a nézőnek ismernie kell ahhoz, hogy megértse a képernyőn látottakat. Például a képernyőn felváltva megjelenő két arc párbeszédet jeleníthet meg, de nem gondoljuk, hogy az egyik időnként eltűnik. Ám a gyerekek nagyjából hét–nyolc éves korukig nem képesek helyesen értelmezni a beállítások, a jelenetek, a vágások, a ráúsztatások közti bonyolult viszonyrendszert. A cselekménynek, a térnek, a nézőpontoknak és főleg az időnek külön részekre tördelt ábrázolását általában csak tízéves kor után kezdik megérteni.
Bizonyos feltételek mellett persze már jóval fiatalabb gyerekek is képesek a jelenetek egymásutániságát követni és összefüggő történetként érteni. A kicsiknek szóló igazán jó tévémeséket nagyjából úgy készítik, mint egy bábszínházi előadást, ahol gyakran láthatunk egészen apró gyerekeket is, akik viszonylag hosszú időn át feszült izgalommal kísérik az eseményt.
Vajon mennyire tudnak a gyerekek különbséget tenni a realitás és a fantázia szülte tartalmak között, s miért fontos ez? Mit tekint egy gyerek reálisnak vagy irreálisnak a televízióban látottakból? A televíziós tartalmak viselkedésre gyakorolt hatása nagymértékben függ attól, hogy a néző mennyire ítéli igaznak a látottakat. Minél valószerűbb egy esemény, annál jelentősebben befolyásolhatja a viselkedést és a gondolkodást, és meghatározhatja a kiváltott érzelem erősségét és természetét is. Reálisnak ítélt tartalom esetében a gyerekek könnyebben képzelik a szereplők helyébe magukat, mint ha a látottakat kitalált történetnek, eseménynek tartják. Az olvasott vagy hallott esemény kevésbé tűnik azonosnak a valós történéssel, így a leírt történet esetében korábban és könnyebben történik meg fikció és valóság elkülönítése. Ám kétségtelenül a televízió hasonlít a legjobban a való élethez. Az óvodáskorúak esetében gyakori, hogy a televíziót mágikus ablaknak tekintik, amelyen át a valóság egy darabkáját lehet látni. Hajlamosak azt hinni, hogy a televízióban látható emberek a tévédobozban élnek, és ugyanúgy ismerik a nézőt, mint ahogy ők a szereplőket. Hét–kilenc éves kor körül a gyerekek általában már felismerik, hogy a televízió nem mágikus ablak annak ellenére, hogy képes a valóságot reálisan is ábrázolni. Egyre inkább megértik, hogy a tévéprogramok jó része nem a valós életből kiragadott jelenet, hanem fikció, álvalóság, amelyet színészek játszanak el.
A tévés realitásra vonatkozóan három lehetséges jelentést különböztetnek meg. A meghatározás legkonkrétabb szintjén a televízióban látott dolog akkor reális, ha éppen olyan, mint a tévén kívüli világban. Ezt a meghatározást használja, aki a televíziót a valóságra kinyitott mágikus ablaknak tekinti. A másik két definíció elfogadja, hogy a televíziós műsorok „csináltak”, de nem ezt a tényt veszi alapul a realitás megítélésénél. Az egyik szerint valami akkor valóságos a tévében, ha az, amit ábrázol, lehetséges; míg a harmadik felfogás alapján valami akkor reális, ha az, amit ábrázol, valószínű.
A második definíció értelmében reális például, hogy Chaplin megfőzi és megeszi a cipőjét, hiszen főzéssel a bőr megpuhítható, és az éhség különös dolgok megevésére késztethet bárkit. Ha azonban valaki a harmadik definíció alapján ítél, akkor ez az eset nem valószínű, így nem is tekinthető reálisnak. A lehetségesség és valószínűség mint a realitás kritériumai használatakor az egyénnek nagymértékben támaszkodnia kell a valóságra vonatkozó általános ismereteire.
Noha a serdülők és a felnőttek már többnyire tudják, hogy a szórakoztató műsorok jó része nem a valóságból vett részlet, többnyire ők sem gondolnak arra, hogy a műsorgyártás célja a haszonszerzés. Valójában a felnőtteknek is csak egy része látja át a televíziós iparág három alapvető elemének, a nézettségnek, a hirdetéseknek és a bevételnek az összefüggéseit. A serdülők általában két összetevő kapcsolatával, a hét–nyolc évesek egyik elemmel, a kisebbek egyikkel sincsenek tisztában. Ami az életkorral egyre hangsúlyosabban szerepet játszik a televíziós ábrázolás valóságként való megítélésénél, az annak mérlegelése, hogy a „csinált” műsor mennyire felel meg a valós életben tapasztaltaknak. Annak felismerése, hogy az ábrázolás a nézettség vagy a hatás fokozása érdekében torzított is lehet, csak serdülő- vagy felnőttkorban jellemző.
A műsorok formai sajátosságai is szolgálhatnak támpontul a realitás megítélésénél. A híradókat például jellegzetes szignálok vezetik be, a bemondók általában egy kameraállásból láthatók stb. A gyerekek meglepően hamar azonosítják az ilyen kiugró formai jeleket. A megfigyelések szerint négy–nyolc éves kor között szinte megduplázódik azoknak a gyerekeknek a száma, akik formai támpontokat használnak a fantázia, illetve a realitás körébe sorolás esetén. A rajzfilmeket – amelyeknek nagyon könnyen azonosítható formai jegyeik vannak – már az óvodások zöme is fikciónak tekinti, de még a 12 évesek fele is úgy véli, hogy ha egy program tényeken alapul, akkor az biztosan valóságos. Ebben az életkorban jellemző az is, hogy a hírműsorok formai jegyeit tekintik jelzésnek arra, hogy abban a keretben valóságos a közölt tartalom.
További, életkorral járó változás annak fokozatos felismerése, hogy a televíziós realitás műsoronként más lehet. Tizenegy–tizenkét éves korban majdnem minden gyerek úgy nyilatkozik, hogy vannak műsorok, amelyeknek jobban hisz, míg a nyolcéveseknek csak kisebb hányada, az óvodásoknak 44 százaléka tud ilyen különbséget tenni az egyes műsorok között.
A tartalom szerkezetének, az események időrendi sorrendjének viszszaadása nyolc–tíz éves korig többnyire nem a felnőttek értelmezésében lényeges szempontok alapján történik. Általában csak tízéves kor után jellemző a cselekedetek motívumainak többé-kevésbé pontos felismerése. Az ennél fiatalabb gyermekek inkább egymástól független események egymásmellettiségeként fogják fel a darabok tartalmát, sőt a kisebb gyerekek még a helyszíneket sem tudják összerakni a történet sorrendjének megfelelően. Óvodásokkal végzett vizsgálatokban azt találták, hogy a mesefilmek tartalmának megértését, a megfelelő hatás elérését elősegíti, ha a gyerekek a felnőtt irányításával összefoglalóan megfogalmazzák, megbeszélik a látottakat.
A televíziós tartalmak megértésének másik kérdése az, hogyan ítéli meg és milyen szempontok alapján értékeli valaki a szereplők jellemvonásait. Ebben a tekintetben is életkortól függő változásokat látunk a gyerekek ítéleteiben. Egyik vizsgálatunkban a gyerekeknek azt kellet megítélniük, mennyire egyezik egyes foglalkozások, embercsoportok (rendőr, orvos, férfi, nő, öreg, gyerek stb.) televíziós ábrázolása a valósággal. A 12 évesek jóval nagyobb arányban gondolták azt, hogy a televíziós ábrázolás teljesen élethű, és megfelel a valóságnak, mint a 16 évesek. Ezekhez az ítéletekhez ugyanis már szociális ismeretek és tapasztalatok is szükségesek.
Még szembetűnőbb különbséget látunk akkor, ha a szereplők cselekvését és annak következményét a szereplő motívumainak fényében kell megítélni. Egy erre vonatkozó vizsgálatban a gyerekek filmet láttak egy férjről, aki meg akarta ölni a feleségét. A rendőrség azonban idejében közbelépett, és a férjet megbilincselve vezették el. A filmet több ponton félbeszakították, és a gyerekeknek meg kellett mondaniuk, bűnösnek tartják-e a férjet. A hétévesnél fiatalabbak csak a film végén ítélték el a férfit, amikor már bilincs volt a kezén. Ők a következmény és nem az indíték alapján hozták meg döntésüket. A szándék figyelembevételére teljes biztonsággal csak az idősebbek voltak képesek.
A média értésével kapcsolatos, hétéves kor előtti sajátosságok döntően az értelmi fejlődés iskoláskor előtti sajátosságával hozhatók kapcsolatba. Jean Piaget fejlődéspszichológus szerint a gyerekek ebben az életkorban nem képesek a saját nézőpontjuktól eltérő szempontot figyelembe venni. Például egy hároméves gyerek helyesen mondja, hogy neki egy testvére van, de szerinte a testvérének nincs testvére. A helyes válasz nézőpontváltást igényelne! E gondolkodási sajátosság változása teszi lehetővé a későbbi életkorokban, hogy helyesen értelmezzék a filmes ábrázolás beállításait, amelyek eltérő nézőpontokat alkalmaznak.
Kiszámíthatatlan következményekkel járhat tehát gyerekeknél a nem nekik szóló, erőszakkal, brutalitással, szexualitással, de gyakran „csupán” csalódásokkal, ármánnyal, veszteségekkel telezsúfolt felnőtt-„mesék” rendszeres fogyasztása. A feldolgozatlan élmények, a meg nem értett, szorongató cselekmények, azok véres, de sokszor megtorolatlan következményei bizonyítottan káros hatásúak. Növelhetik az agressziót, szorongásos vagy vegetatív tüneteket okozhatnak, sokszor ok nélkülinek látszó viselkedési zavarokhoz vezetnek, és erős befolyást gyakorolnak a felnőttek világáról, annak működéséről alkotott képre is. Megértés nélkül a televízió lehetséges kedvező hatásai sem érvényesülhetnek.
A legjobb az volna, ha a gyerekek egyáltalán nem néznének olyan műsorokat, amelyek nem a korosztályuknak szólnak. Gyermekorvosok és pszichológusok nem javasolják, hogy a három év alattiak akár csak kevés ideig is tévét nézzenek. A nemzetközi és hazai tapasztalatok viszont azt mutatják, hogy nem ez a helyzet. Egy kutató keserű megjegyzése szerint a szülő, aki azonnal kipenderítené lakásából azt az idegent, akit hazaérve a nappali szobában találna verekedés, káromkodás és szexuálisan nyílt viselkedés közben, ugyanezt az idegent nap mint nap megtűri a képernyőn. Magyarországon a szülők érdemi részvétele gyerekeik médiahasználatában nagyon csekély. A látottak megbeszélése, a nem életkorhoz illő műsorok nézésének tiltása, a lebeszélés vagy a megfelelő tartalmak ajánlása legfeljebb néha fordult elő az általunk vizsgált több mint ötszáz gyerek esetében. A szülők többnyire nem is tudják, mit néz gyermekük a tévében. Pedig a televíziós tartalmaknak a szülővel való értékelése – amely egyben nyílt családi kommunikációt is feltételez – segíti a gyerekeket abban, hogy reálisabban ítéljék meg az ábrázolt szereplőket és szituációkat, és negatív tartalmak esetén kevesebb félelmet éljenek át. A kutatások azt is alátámasztották, hogy az ilyen szülői részvételnél a televíziós események erkölcsi minősítése és értelmezése az, ami nagyban elősegíti, hogy a gyerekek megértsék a látottakat. Hiszen hiba volna, ha a tévézésnek a gyerekek fejlődésében betöltött szerepével kapcsolatban csak a káros hatásokat hangsúlyoznánk. A jelen és a jövő társadalmában a hatékony működés és együttműködés elképzelhetetlen a médiumok mindennapi használata nélkül. Az ehhez szükséges szelektív és kritikus médiahasználat kialakításában a felnőttek nagyobb szerepvállalására van szükség. Ennek hiányában joggal oszthatjuk egy amerikai pszichiáternő aggályát, aki két dologtól féltette gyerekeit a televízióval kapcsolatban: hogy tanulnak belőle, illetve hogy nem.
A fenti szöveg a november 8-án elhangzott előadás rövidített változata. Az előadás megtekinthető november 13-án (szombaton) 9.40-kor a Duna Televízióban és 14-én (vasárnap) 13.45-kor az MTV, valamint 22.30-kor az M 2 műsorán. A következő előadást november 15-én 19.30-tól a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Kozma László termében (Budapest XI., Magyar tudósok körútja 2.) Kálmán Erika tartja A delhi oszloptól a molekuláris építészetig címmel. Az előadások teljes szövegét a hozzászólásokkal és a vitával együtt a www.mindentudas.hu weblapon találják meg az érdeklődők.
origo.hu
Megállt Görög Zita szíve az M7-es autópályán – videó
