Nem kívánok semmi reklámot magamnak, nem azért mozdítottalak, de ismered a költői mentegetőzést: későn hullnak könnyeink. Persze ez mindössze a magam rejtőzködő szenvedélyének a bizonysága, hiszen életem során Hutyra–Mócsi-Manninger, a magyar állatorvos-tudomány világhírességei voltak az útegyengetőim, de a magyar irodalmat soha nem hanyagoltam el. Olvastam, amikor hagytak, egy kis időt is loptam magamnak, és még olyan kis falusi néprajzi gyűjtésre is buzdítottam a falumbelieket, így a tájházhoz is köt egy-egy szál. Hétköznapiasan én csak az öreg lúdoktor maradtam, aki emberorvos híján – háborús idők – ápolgattam a hirtelen bajba jutott embereket is. Szükségből. Kerekedett körém szóbeszéd is, hogy kopogtasson csak a mi doktorunkhoz, tanácsolták más községbelieknek, ha az én lovam megorvosolta, magán is segít. Ez most messze visz, én meg nem érek rá múlt időkbe csavarogni. Csak olyan kibeszélhetnékem támadt, mert ilyen világvégén talán nem élt még a falunk. Nem holmi nagy végső ítéletről beszélek én, azt meghagyom a jósoknak, én a mi nemzetünk veszendőségét nem tudom nézni, és vártam, hogy elmondhassam, tudom, ettől nem fordul meg a szekér.
Mondom a magam példáit. Már jól benne jártam a nyugdíjban.
Amikor egyszer csörgött a telefonom. Csak ez a régi asztali, olyan magamnál hordós nekem nem volt soha. Mondja az ismeretlen fiatalasszony, hogy elhozná a macskáját, mert az valami nem tudom, melyik világrészről hozott fiatal anyacica – ezt ő így mondta –, és nem szeretné, ha valami kóborokkal keveredne. Kis beavatkozás, el kell kötni a vezetékét, és hát mikor jöhet, mert ez sürgős. Nagyon egyszerűen beszéltem, hogy semmikor ne hozza, mert én már nem működök, különben ilyen operációkkal én soha nem foglalkoztam. Kicsit megsértődhetett, mert következett a kioktatás, hogy az állatokon is segíteni kell… de nem vártam végig, közbeszóltam, nem csináltam ilyet még gyakorló koromban sem, de mint aki oda sem figyel, szaporázta, hogy az orvosi eskü, megint megszakítottam, ne tessék már összetéveszteni… ő sem hagyta, az ilyenektől, mint én, el kellene venni a diplomát… de hiszen már nyugdíjba kerültem, érveltem volna, mire csak befejezte, hogy ez életbevágóan fontos műtét, mire én is ingerültebben kérdeztem: lova, tehene nincs a tisztelt hölgynek? Ekkor már szinte kiabált, minden élőlényért felelősek vagyunk, mire letettem a hallgatót. Mert még ha igazán beteg állatról lett volna szó (de majd említek egy ilyen esetet is), a fáradságot még ilyen vénen sem sajnálom, de efféle kívánságra már nem mozdulok.
Tudod, miért mondtam el az egészet? Mert kifordult világba jutottunk. Ahol lakom, ez a kis utca alig pár ház. Mindenkit ismerek. Tőszomszédaim, Szűtsék jó gazdák voltak. Két nagyszülő lakja most a nagy házat, özvegyen. De a biztos megélhetésű famíliából rajtuk kívül egyetlen élő unoka Dél-Amerikában, jómódban él, utód nélkül. A velem korú Elemért úgy törték be a szövetkezetbe a szó igaz értelmében, behívatták a községházára, és mikor többedmagával lekísérték őket a pincébe – nem bort inni –, síkos volt a lépcső, megcsúszott, és a karját törte. A másiknak a bokája tört egyazon lépcsőn lefelé, de volt, aki nem tudott feljönni, azt hozták, mert kiújult az asztmája és a rohamban megfulladt. Maradjak a szomszédnál, két fiú, egy lány volt a családban, a nagyobbik fia hadgyakorlaton leesett a teherautó nyitott üléséről, ő hősi halált halt. Öccse úgy ment el hazulról, hogy egy évig nem tudták: él-e, hal-e? Akkor már cseppet halványodott a sohse szeretett állapot, így hazalátogatott, de nem bízott az elvtársakban, maradt a gyárban ötvenhatig, aztán kikerült. A lány elég korosan ment férjhez, vártak volna gyermeket, nem lett. Ez egy család. Szembe velük Ostorosék portája üres, a ház eladó, vevő nem jelentkezik. A házat valami unokatestvérek kínálják, egyenes ágon nincs utód. Kőházi a szemben való szomszéd, ők beköltözők. Középidejűek, olyan maguknak valók. Gyereket náluk sem láttam. Összefogom. Tizenhét házban, ennyiből áll az utca, huszonhatan élünk, valamikor, nem olyan régen hatvannyolcan voltunk. Az egész község lélekszáma 1742 fő volt, ma nem számolunk 1300-nál többet. Minden portáról – most háború előtti számot mondok – harmadik házanként két ló csikókkal, a legtöbb portán három-négy fejőstehén borjakkal, anyakoca minden udvarban malacokkal, az aprómarhát nem számolom. Az első nagy csapás a háború volt, harmincöt gyenge lóval álltunk a bizonytalanság előtt 1945-ben. A szarvasmarha-állomány kétszáz alá szorult, a disznót nem említem, mert az gyorsan felszaporodott. Ötvenkettőre, hét év alatt kuláküldözés, beadási szorongattatások ellenére újra alapozódtunk.
Azért tudok annyi mindent szám szerint, mert a nagy jószágállomány doktora egyedül voltam, alig győztem, de mindent írásban szerettem, a feljegyzések megvannak. Eljutottam ’52-ig. Ekkor tört rá a falura a szövetkezetesítés. Mondhatom az én könnyebbségemre, mert a jószágokat egybecsapták, valamikori uradalmi istállóba, ez a határunkban volt, de rátette a kezét a közös, arról ne beszéljek, milyen helyzetben, de mindegy, mert a mi – mások mondják – bolond népünk porból is várat épített. Kínlódtunk, eleinte nyomorogtunk, valahogy mégis éltünk. A vezetőség, ha tegnap még uradalmi cselédek voltak, többre tartották a becsületet a lopásnál.
Megint egy kis kitérő. Olyan falusi nyomorúság még a front alatt sem volt, mint ’50-től. Megéhezte a nép nagyobb része a mindennapi kenyeret is. A felületesen gondolkodók okoskodják: miért nem mentek a boltba? Mert bolt volt, kettő, de ott nem mértek semmi ennivalót. A termelőcsoport még annál is nagyobb bajban volt, mint a kívül maradtak, mert a belépők a legszegényebbekből kerültek, és nekik a régi uradalom már részt nem osztott. Jöttek hozzám: éhen halunk, doktor úr. Mert egy ideig még megmaradtam úrnak. Figyeljetek, hívtam össze a vezetőséget. Ez az összeterelt elegyes jószágállomány nem sokat ér. Amit érdemesnek tartok továbbtartásra, azokat kiválogatjuk, a selejtjéből egyet-egyet levágunk, de a legnagyobb titokban, mert ha kitudódik, velem tovább nem számolhattok. Az én fél lábam ezzel bent van a börtönben. Tartották a titkot, így az egyik rossz bőrben lévő tehén szöget nyelt, a másikat gümőkór miatt selejteztettem. A disznóállományból – állomány? – 50-60 darabos vegyes konda, levágattam a csak ennivalót pusztítót, és kiosztottuk. A jelentést mindig én fogalmaztam, a betegség latinul volt, és az indokolás: a dolgozó nép egészségvédelme szempontjából történő selejtezés az állomány mielőbbi fejlesztésére elismert törzsállomány létesítése, amelyből ki kell szűrni az alkalmatlan egyedeket. A vezetőség állotta a szavát, és ha a járástól jött a kivizsgálás, mindig felmerült: nem reakciós a ti állatorvosotok? A választ úgy fogalmazták: ha diplomája nem volna, akár a pártba is felvehetnénk. Én pedig gyártottam tovább az igazolásokat, mert még egy igazán rossz birkát sem vághattunk volna, ha azt nem a májmétely vagy a kergekór miatt mint fertőző gócot kellett eltávolítani, ilyenkor még azt is megkockáztattam: emberi fogyasztásra alkalmatlan. A bőrével pedig elszámoltunk.
Most közbevethetnéd: öreg barátod részletes életrajzát íratom veled, de ez csak saját használatra való! Helyzetképet kívántál egyszer készíteni rólam: felszabadulásból – nyugdíjazásomig. Azt a felszabadulást én mindig csak elszabadulásnak emlegettem, családon belül, csukott ajtó mögött, mert azt mondtam: elszabadult minden rossz, próbáljuk meg túlélni. Akkoriban mindig találtak valami dátumot: ekkor és akkor ki kell menjenek az oroszok. Ez is a túlélés egyik táplálója volt. És akárhogy nézed mai szemmel, de 1953-ban az első Nagy Imre-kormány megcsillogtatott valami reménységet, jó, tudom, még félpercnyi sem volt a történelemben, de a nép mégis lélegezhetett egyet. Én mindig a magam falusi népéről beszélek, én velük voltam egy mindenben, mert mindent lent éltem meg. 1956 olyan volt, hogy mire elhittük volna, hogy fordult a világ, a mi őszi vetéseinket betakarta a köd. Messze is voltunk Pesttől, igaz, egyetlen teherautó élelmet csak feljuttattunk, ezért aztán megjártam a ráccsal zárt ajtót is – vizsgálati fogság volt –, mert én voltam az egyik szervezője az élelemküldésnek. Nagy szorultságomból a falum népe hozatott ki, mert én voltam, aki nem engedtem, hogy a szövetkezet vagyonát széthordják. Elsősorban a jószágokat. Azért az a pár nap is csak sebet ütött, meg szemet is nyitott. Nem engedték meg nekünk a kifarolást a közös akolból, a túlfélen élők meg akkor tudták meg, hol van Magyarország, mikor háromszázezer ember innen a világba szaladt.
A nagy és sok veszteség után kicsit jobban ránk sütött a nap. Elkezdték 1958-ban az országos szervezést, és mi, a hűségesek kaptunk gépeket, de még építési segítséget is jóformán ingyen. Te biztos tudod, mi az a szerfás istálló, a maiak mindent elfelejtenek. Ilyen erdőkben szegény vidéken az építőanyag volt a legtöbb pénzt emésztő. Kiutaltak nem is tudom, hány vagon kitűnő akác és egyéb igazi szárnyéknak való fát, egyszerre a tejelő és a borjas állomány kivételével megoldódott legnagyobb szükségünk. Megnöveltük a háztáji területeket, és a családok elkezdtek gyarapodni.
Nem történt ingyen. Az új életformát megirigyelték a piros könyvesek, és a régi vezetőket lecsereberélték, erősítették a „szakmai színvonalat”, közénk ejtőernyőztek a felülről kikopottak, és lassan kirajzolódott, hogy azoknak fejőstehén a falu, mert magánkasszára kezdtek dolgozni. Minden kicsi szervezetben megvetette lábát a párt, tervezés-döntés-osztás azután úgy történt, ahogy ők akarták. A szövetkezeti könyvelés, pénzgazdálkodás a kiválasztottak kezére került, a régiek két-három sorral hátrébb szorultak. Ezt tetőzte be az a rendszerváltozásnak kikiáltott összevisszaság, sok semmiházi beépített kisgazda elősompolygásával, és nekem elegem lett. Az idő elért, kértem a nyugdíjazásomat. Nem akartam nézője lenni az országos rablásnak, ami azóta is tart.
Most bizonyos, hogy megállítanál, hogy ne mászkáljak síkos útfélre, és a békesség is jobb, aztán mit várok még az élettől, a vénség is körbevesz, de még azt ki kell fejtsem: megcsömörlöttem. De ezt hadd előzze egy kis történet. Él egy régi hívem, ő is közelíti a kilencvenet. Pásztorember volt iskolahagyott korától. Olyan, akiről az én sokat olvasott költőm, Arany János ugyanúgy megírhatta volna, mint a maga vén gulyásáról tette, hogy az elszámolásoknál „egy borjúfark sem hibádzott, ennyit nem tud rám a gazda”, és ujjaival mutatta, semmit. Eljött hozzám egyik napon egy kis szívességért. Az öregség nemcsak őt, de alig élő kutyáját is elérte, és ő nagyon nyugtalan lett. „Olyan már szegény, mint a szélérte ember, féloldalazva megyen egy pár lépést. Az étel ott van előtte, a vízbe belenyal egyszer-egyszer. Ő nagyon a végéhez ért. Én meg olyat gondoltam, hogy magam is a temető felé nézegetek már, és hogy ha én mennék el elébb, ez az öreg jószág rossz végre jutna. Jöjjön el doktor úr, hozzon valami elaltatót, mert én még elföldelem rendjén, de akárkire maradna, az rá se nézne. Megérdemli, hogy gondoskodjak róla. Valami tályog is kifakadt a lábán, aztán hogy próbáltam kenegetni, olyan szomorúan nézett rám, mintha beszélt volna: ne kínlódj, úgyse gyógyul az meg.” Vettem a táskát, elindultunk. Csak gyalogosan, az én autóm már kiszaladt az udvaromból örökre. Ahogy lépegettünk öreg barátommal, egy-egy ház előtt elhaladva mondogatta: ennyi és ennyi pásztorbért kapott jószágőrzésért. Aztán arról beszélt, se innen, se onnan nem jár ki jószág a legelőre. De mikor is volt, amikor utoljára még tartottak tehenet? Végigsorolta az utat olyan igazi gazdaszámadással, ahogyan én az utcámbeliekről mondtam egyet-mást. „Az én portám utolsó pógára – így mondta. – Vitéz az egyik karom volt. Mert a pásztor fél keze a szolgája. Ezért határoztam, hogy tisztességesen eltakarítom, ne szenvedjen.” Szóra már nem neszelt, a hívásra nem moccant. Kint az ólja előtt feküdt, jártányi erő nélkül. „Én nem nézek oda” – mondta öreg Kari bácsi, de segítségre nem volt szükség. A tűszúrást meg sem érezte, de egyet még nyöszörgött az örökalvás előtt. Láttam, ahogy a vén pásztor keze fejével törölgette a búcsú harmatát, aztán bementünk. Rend, tisztaság fogadott. „Magamra vagyok, tudja, doktor úr. Egy héten kétszer a jányom hoz főtt ételt két-két napra valót. Mindig elmondja, mikor hagyom már föl a házat. Volna hely nála, mindig kitalálom, még a nyarat hadd várjam végig, de már nem hiszi. Jobb ez így itt. Aztán a fáradságát szeretném kiegyenlíteni.” – Azt már nem. Nem hivatalból vagyok itt, de szolgálatból. „Inkább emberségből – szólalt meg. – Nagy köszönet érte.” Elköszöntünk. Jó egészséget kívántunk egymásnak. És ne haragudj, nincs nekem tovább mondanivalóm. Faragjál belőle, amit meggyőződésed súg, de se név, se cím nem kell, elég annyi: voltunk egy néhányan ilyenek is ebben a sokat próbált, csepp kis országban.
origo.hu
Hatalmas Porsche-autókiállítást rendeznek Pannonhalmán
