Elszakítva is a nemzethez tartozni

Az Alba Volán jégkorongozójának, Sille Tamásnak megkönnyíthette volna a bemutatkozását a magyar jégkorong-válogatottban, ha már 2001-ben lett volna törvény a kettős állampolgárságról. A kiváló hokis a szlovákiai Dunaszerdahelyről 2001-ben költözött Székesfehérvárra, ahol az Alba Volán csapatában nyújtott jó szereplésével kivívta a válogatottságot. A bemutatkozás azonban nem ment könnyen…
– Másfél éve, a budapesti világbajnokság előtti héten még bizonytalan volt a játékom a magyar csapatban – emlékezett viszsza Sille Tamás. – Izgalmas napokat éltem át, mert hétfőn kezdődött a világbajnokság, s ha jól emlékszem, Mádl Ferenc köztársasági elnök pénteken írta alá az állampolgársági kérelmemet. Hétfőn tettem le az esküt, s így kedden játszhattam a Hollandia elleni nyitó mérkőzésen. A példám is bizonyítja, hogy miért jó kezdeményezés a kettős állampolgárság bevezetése. Ne kelljen egy magyarnak sorban állnia a magyarságáért.
A százharmincszoros román válogatott Mátéfi Eszter 1992-ben települt át Erdélyből Magyarországra, ahol hatvanszor szerepelt a nemzeti csapatban. A világklasszis átlövő tagja volt az 1995-ben a budapesti világbajnokságon ezüstérmes válogatottnak, majd egy év múlva az atlantai olimpián főszerepet játszott a bronzérmet érő alakításban. Eredményes pályafutását Dunaújvárosba fejezte be, ahol jelenleg Kis Szilárd vezetőedző segítője a bajnokcsapatnál.
– Ha mindent mérlegre teszek, tehát nem csupán a világversenyeken szerzett érmeket, hanem a magánéletemet is, akkor egyértelmű az eredmény, nem bántam meg, hogy tizenkét évvel ezelőtt igent mondtam a magyar klub hívására. A válogatottban sok sikerben, felejthetetlen élményben volt részem. Egyvalami viszont rendkívül hiányzott, a szüleim és a szülőföld. Még tizenkét év múltával is gyerekes izgalommal készülök haza a Maros megyei Mezőbándra, ahol a családom él. A hosszú és fárasztó út után nagy öröm az érkezés, viszont őszintén bevallom, három-négy nap után már hiányzik a dunaújvárosi otthonom.
Mátéfi Eszter szerencsésnek mondhatta magát, mert élsportolóként hamar befogadták, a budapesti világbajnokságon nyújtott kiváló teljesítményével a közönség egyik kedvence lett. De még népszerű élsportolóként is találkozott azzal az előítélettel, amellyel a Romániából érkezett magyarokat fogadják az anyaországban.
– Arra büszke voltam, ha erdélyinek neveztek. Azt viszont nem értettem, hogy én magyarként miért vagyok román. S nem értem azt sem, hogy bizonyos politikusok miért buzdítanak a jövő hét végi szavazásnál a nemre. A családom példájából is tudom, a határon túl élő magyaroknak az állampolgárság nem azért kell, hogy elhagyják otthonukat, hanem hogy érezzék, hiába szakították el őket a hazájuktól, a nemzethez tartoznak. Ha elbukna ez a jó kezdeményezés, az olyan tragikus lenne a határon túl élő honfitársaimnak, mint amikor egy testvér megtagadja a testvérét.
A három olimpián döntős távolugró Vaszi Tünde családja 1990-ben települt át Erdélyből, a Honvéd atlétája kérdésünkre határozottan válaszol:
– Természetesen elmegyek szavazni, s az sem kétséges, hogy az igent fogom beikszelni. Hogy miért? Mert én nem olvastam erről, hanem átéltem, hogy Romániában hazátlannak csúfoltak, Magyarországon pedig lerománoztak. Borzasztó, hogy a politikusok miért riogatják sok millió betelepülővel a szavazókat, hiszen aki akart, eddig is átjöhetett az anyaországba. Kíváncsi lennék, hogy akik a nemre buzdítanak, mit szólnának ahhoz, ha önhibájukon kívül Ukrajnában vagy Erdélyben élnének magyarként.