Észak Velencéje Flandriában

Aki volt Szentpétervárott és Bruges-ben, az a megmondhatója, hogy melyik szolgál rá inkább az „Észak Velencéje” jelzőre. Ez egyáltalában nem azt jelenti, hogy az északorosz város nem lenyűgöző, de talán már óriási mérete miatt sem keltheti azt az érzést, mint Velence. Különben is, hol van Szentpétervárott a Sóhajok hídja? Amelyik – az eredetinél jóval kisebb változatban – ott található a tengerparttól húsz kilométerre fekvő flandriai városban, amelynek egyik hídját hatszáz éves fennállása óta egyetlen alkalommal sem restaurálták. Vajon mi lesz nem hatszáz, de hatvan év múlva azzal a Bárkahídnak elnevezett, egyébként remekbe szabott gyalogoshíddal, amely nemrég lett kész, és a város peremén lévő Bargepleint (Bárka tér) köti össze a Minnewater (Szerelem tava) parkkal? A hidat egyébként a messze földön híres West8 Urban Design & Landscape holland építészei a vörösre festett, aszimmetrikus hídgerendákkal a gyerekek örömére megmászható sárkánygyíkká formálták. Az apró Szerelem taváról pedig kiderül, hogy oda egykor még a távoli Oroszországból is érkeztek áruval megrakott hajók.
Flandria „gyöngye” egyébként előszeretettel bíz meg külföldieket újabb és újabb hídjainak tervezésével: a svájci Jürg Conzettnek a Coupure fölött átívelő, az ódon, hangulatos környezethez tökéletesen illeszkedő modern hídja tette teljessé a bruges-i „tojást”, ahogyan a helyiek nevezik rakpartjaik összességét.
De Bruges-ben a „szárazföldre” is építenek hidat: a Burg történeti terére, ahol maga a város kezdődött, és ahol a St. Donaas-templom talapzata még megmaradt, a japán Ito Tojo „pavilonhídja” került, amely a fényt egyesíti a fizikai átjárással és az időbeli átmenettel.
A középkorban lakosságának számát tekintve alig kisebb Bruges – amely a középkori világ egyik legnagyobb „metropolisa” volt – 2002-ben „Európa kulturális városa” volt. Paul Robbrecht és Hilde Daem tervei alapján ekkorra készült el egy Budapest méretű főváros igényeit is bőven kielégítő, ezerháromszáz férőhelyes koncerthall és a kamarazenét hallgatóknak kialakított, háromszáz ülőhelyes terem. A Zand vizére néző épületkomplexum százhússzor ötven méteres méretével és tömzsi „lámpás tornyával” egyetemben harmonikusan olvad be a régi városképbe, nem takarva el a rálátást az ódon tornyokra.
Bruges-be persze nem az új, hanem a régi építészetért, a hangulatért, a konflissal tehető körutakért, a Groeninge múzeumban látható Bosch-, Petrus Christus-, Delvaux- és Magritte-képekért vagy a Memlingmuseum Memling-festményeiért érdemes elmenni. Az előbbiben például olyan megdöbbentő felfedezés is tehető, mint ami Franciscus van der Donckt mester Sylvie de la Rue-portréján látható: az 1810-ben festett kép tanúsítja, már akkor is a maival teljesen azonos, de a mostaninál láthatóan jóval jobb minőségű tollaslabdát használtak.
Ha már a múzeumokról van szó: Bruges-ben kedvezményes jegy váltható, amely a város öt leghíresebb múzeumának meglátogatását teszi lehetővé igen kedvező áron, vagy pedig egy olyan kártya, amely három múzeumba biztosít belépést, kölcsönbiciklit, valamint a múzeum bárjában elfogyasztható italt is ad.
Ha Magyarországon nem uralkodtak volna a kommunisták 45 éven át (s most nem az utódaik kormányoznának), akkor nem tűnne gúnynak a város egyik legjobb és leghangulatosabb szállodáját odautazó honfitársainknak ajánlani, az elejével Bruges főcsatornájára néző, a görbe Kartuizerinnenstraat 10. szám alatt található De Orangerie-t, amely egy gyermekes családnak éjszakára reggelivel együtt már 440 euróért lefoglalható. Aki meg tudja engedni magának, annak viszont feltétlenül ajánlható.