Felkötött harang

S z i g e t v i l á g

>Erős képzelet szüli az okokat
(Montaigne)

„Az halál csak egy halál és arra anélkül is reá kell mennünk. Inkább akarjuk pedig ez életünket oly helyen és oly okokért elfogyatnunk, az kivel hüti, nemzete és hazája szerető embernek örök emléközeti megmaradhat, hogysem csak ingyen anélkül is kimenni ez világból…”
Bocskai István levele Illésházy Istvánnak. Kassa, 1606. február 6.

Valóban szenvedések szenvedése, mely élet szegény Erdélynek a XVI. század végén és fordulóján osztályrészül jutott. Aki az ország akkori viszonyait ismeri, s tudja, mint ásták meg Transsylvania sírját Báthori Zsigmond könynyelműségei, Giorgio Basta császári tábornagy zsarolásai, Mihály és Radu Serban vajdák harcai a magyar nemesség kiirtásáért s a népnek koldusbotra juttatásáért, az nem vádolja Bocskait ellenállásra való elhatározásáért, mire őt hazája szerencsétlensége s Bethlen Gábor bírta rá.
Báthori Zsigmond az 1588-as országgyűlésen nyíltan kimondta, hogy ha a rendek akaratának ellene szegülnek, ő kardjához nyúl. Amikor Báthori Boldizsárné férje kivégeztetése után hozzá kérni ment, elutasította. A távozó Báthorinéra távozásakor ezt a kíméletlen megjegyzést tette: ily sorsban kevesebb fényűzés is elég lenne. Amikor az ország kincstárnoka jelentette, hogy a kivégzettek kincséből 25 szekér nemes érc, 650 ezer forint folyt be kincstárába, azt jegyezte meg: most már van pénz a török elleni háborúra. Főbűne az volt, hogy valóságos szenvedéllyel gyilkoltatta alattvalóit.
Basta zsoldosainak kegyetlenkedéseiről szól Krausenegg Pál kamarai tanácsos 1603. augusztus 19-én Erdélyből küldött levele, melyben leírja, hogy „ahol hajdú és vallon jár, ott vagyon nincs többé. A falvakat porrá égetik, és minden marhát elhajtanak. Gyulafehérvár a földig le van rombolva és égetve.” Mihály vajda nemzeti törekvései szemléltetésére az erdélyi románok érdekében tett intézkedései könnyen összegezhetők. Így minden felhatalmazás nélkül románjainak bőséges javakat, várakat, kastélyokat és udvarházakat osztott szét.
„Hallhatatlan kegyetlenséget cselekedett” Mihály vajda az országnak, állapította meg a vajda miriszlói veresége (1600. szeptember 18.) után az erdélyi országgyűlés. Azért vívtak meg a törvénytelen fejedelem ellen – mondották –, hogy a törvénytelenségtől megszabaduljanak. Elpanaszolták, hogy a felborult államrendben nemes, nemtelen, paraszt, szolga sok dúlást, kóborlást, erőszakosságot vitt végbe. A Fogaras vidéki románok másoknak sok kárt tettek. A nemesség Székelyföldön is sok kárt szenvedett, házukat elhányták, felégették. A sok bántalmazást egykorú történetírók is híven szemléltetik. A goroszlói csata (1601. augusztus 3.) után Basta és Mihály vajda a hadat Erdélyre bocsátotta, oly erősen megdúlatta, hogy annak szörnyű voltát nem lehet leírni – mondja Borsos Tamás történetíró. A vallonokról az egykorú Georg Kraus szász író is megállapította: olyan nép, hogyha egy országot el kell pusztítani, vallonokat kell csak oda küldeni.
Erdély történetének, a trianoni tragédiát leszámítva, ez volt legszomorúbb korszaka. A békebeli Szilágy, Szolnok-Doboka, Kolozs és Alsó-Fehér vármegyéknek e korszak kezdetén még elég tekintélyes számú magyar paraszt népe ez időszak pusztító harcaiban fogyatkozott meg annyira, hogy összefüggő tömegből kisebb-nagyobb népszigetek szakadozott csoportjaivá lett. A tatárjárás óta – írja a nagy Jancsó Benedek – egyetlen időszak sem volt olyan pusztító hatású Erdély és a Partium magyar paraszt népére, mint Mihály vajda és Basta e szomorú emlékezetű korszaka.
Isten irgalmassága, hogy meg nem semmisültünk – jellemezte ezt az időszakot egy névtelen brassói szász krónikás. De hova mentem volna – írta Mikó Ferenc 1603-ban –, mikor Karánsebestől Szászvárosig ember nem lakott. „És ezt nem a törökök, hanem a ti keresztény testvéreitek tették.” Boldogság volt, ha egy arasznyi helyen valaki szánthatott, és milyen volt az: a földmívelő maga vonta igavonó baromként a keserű gyúny és fájdalom által Basta szekerének nevezett ekéjét! A haza vezető férfiai ott hullottak el a véres harcokban, vérpadon és a bitófa alatt. Székely Mózes fejedelem ott esett el az erdélyi nemesség színe-javával a brassói papírmalom mellett. Basta császári tábornagy levágatta fejét, karóba húzatta, s diadalmi jelvényként tűzette Radu Serban moldvai vajda sátra elé. Majd Brassóba vitette, és a kóbor kutyák elé dobatta eledelül. Vérpadon hullt le Totházy Mihály kolozsvári bíró és Hamvai György feje. Bitófán múlt ki Vajda Miklós, Boronkai, Kálmándi, Csiszár és Kis Farkas. Megfojtotta a hóhér Tamásfalvi János főkapitányt, Lészai Farkast, Tamásfalvi Lászlót, s másokat is rettenetes kínok közt végeznek ki.
Ezekből a szenvedésekből nőtt ki és állt lábra Bocskai István mozgalma, írja Kolozsvár nagy történésze, Jakab Elek. Az első lépést a bujdosók kis serege tette meg az ifjú Bethlen Gáborral az élen. Az erdélyi bujdosók, akik Székely Mózes Brassó melletti csatájából kerültek ki élve, levélben kérték fel Bocskait: „Nézze a szegény elveszett Erdélyországot, mindnyájunk közös hazáját s híres fejedelmek tápláló és védelmező földjét, idegenek által egészen elnyomatni ne engedje. Kevés már ott a magyarok száma, akik a veszedelemből fennmaradtak és saját hazájukban hontalanok s idegen földön bujdosnak. Kérve kérik őt, hogy ha valaha, most jöjjön hazája segítségére, szabadítsa fel elnyomott nemzetét. ” Különösen rokona, Bethlen Gábor biztatta Bocskait: „Bocskai Istvánnak én súgogadtam (Nándor) Fehérvárról, én biztattam, tanácsoltam, oktattam s én hajtottam hatalmas császár hűsége alá…” – írta 1620-ban. Bethlen levélben felszólította Bocskait, hogy álljon a bujdosók élére: „Az Istenre nézve elsőbben, annak utána hazájának, nemzetének utolsó veszedelmét látván elközelíteni, serkenjen fel és kösse fel az harangot.” Bocskai Istvánnak rá kellett döbbennie, hogy nem volt igaza, amikor a Habsburgoktól a magyar ügyek előbbre vitelét várta.
Bocskai döntését végül is váratlan fordulat siettette. Amint ugyanis Bethlen Gábor bujdosó csapatával Erdély irányába indult, Henri Duval, Dampierre grófja, lippai császári kapitány hajdúival Temesvár körül 1604. szeptember közepe táján, éjjel rajtaütött a csapaton, és szétverte őket. Amint a szabadságharc kezdeti eseményeinek egyik főszereplője, az olasz Giacomo Barbiano, Belgiojoso grófja, a császár generálisa jelentéséből megtudjuk, a császáriak Bethlen sebtében otthagyott dolmánya zsebében megtalálták Bocskaihoz írott levelének másolatát, melyben Bocskait az erdélyi fejedelemség elfogadására szólította fel. A levél egykettőre Belgiojoso kezébe került, s ez módfelett megörült neki. „Csak adna az Isten még tizenkét olyan rebellist” – kiáltott fel állítólag, s mindjárt meg is írta Rudolf császárnak a nagy hírt: Bocskai a törökkel cimborál, áruló. Egyszersmind utasítást nem várva követet küldött Bocskaiért Biharba, jelenjék meg táborában, beszéde van véle.
Nehéz választás elé került Bocskai István. Bármennyire tiszta volt is a lelkiismerete, abban a legkevésbé sem bízhatott, hogy ügyét annak rendje-módja szerint kivizsgálják, azután pedig neki igazat szolgáltatnak. Ismerte jól a császáriakat, hogy „minémű gyanús nemzetség”, s azt is eszébe vette, hogy „igen vékonyan volna az németnél, és félő volna, hogy egykor elvesztenék”. Nem egy példa volt már erre. Hiszen ha nem ez lenne a szándékuk, ugyan miért híresztelnék róla már előre széltében-hosszában, hogy áruló „gazemberré lett, török kézre akarja játszani várait”. Bizony nem volt tanácsos Belgiojoso parancsának eleget tenni. Ha viszont nem jelenik meg, ezzel növeli maga ellen a gyanút. Hiszen könnyebben határozott volna, ha nem állt volna ő is meg a magyarság is annyira egyedül. A magyarországi rendek messze voltak, nem törődtek vele. Bocskai lelkiállapotát a legjobban Szamosközy István fejezte ki: „Kezde gondolkodni maga és nemzete felől.” Az életfenntartás ösztöne is parancsolta, hogy fegyvert fogjon, írja a már idézett Jancsó Benedek, most már nem habozhatott.
Különös háború volt, mert nehezen kristályosodott ki, hogy tulajdonképpen kinek a háborúja. Bocskai nem adott magának semmiféle címet, melynek jogán magánháborújához kötelezhetett volna másokat is, mint akik önként csatlakoztak. Az erdélyi bujdosók ugyan fejedelmükké választották, de ez sem az erdélyi országgyűlés törvényes választását, sem a szultán hagyományos megerősítését nem helyettesíthette. A hajdúk felesküdtek hűségére, de nem mint egyszerű zsoldosok, hanem mint közös vállalkozás résztvevői, melynek fejéül Bocskait ismerték el. Lippai Balázs, akit Bocskai nevezett ki hadai főkapitányának, 1604. október 28-án bocsátotta ki első ismert kiáltványait a felső-magyarországi vármegyékhez, városokhoz és várakhoz. Mint „az igaz hit mellett, a Magyarország mellett s az Istennek templomi mellett felfegyverkezett magyar keresztény vitézlő rendeknek, kik mivelünk vannak, főkapitányok”, közli, hogy „frigyünk az török császárral, tatár császárral… vagyon, s hogy ha mindjárást mi hozzánk nem jöttök, bizony fejenként meg kell halnotok… mert tartozunk az mi édes hazánknak s nemzetségünknek, hogy szabadulása legyen ez sok ínségtől”. Néhány nappal később, október 31-én, az önként meghódoló Kassára való bevonulásuk másnapján Lippai Balázs társával együtt már a nagyságos Bocskai István, a szent és igaz hit legfőbb otalmazója katonáinak kapitányai minőségben írnak a bányavárosoknak, „kérve és kényszerítve” azokat, hogy fogjanak fegyvert mellettük, akik azért keltek fel, mert „a német sereg tisztjei… a császár parancsolatjára azon munkálkodtak, hogy Magyarországot elpusztítsák, s még a magyar nevet is eltöröljék. De mindez világi dolog és mulandó… ha Barbiano… meg nem kezdte volna az igaz és tiszta keresztyén vallás üldözését”, majd „az egész császári sereget ellenünk és tekintetes és nagyságos Bocskai István úr, a mi kegyelmes urunk ellen fordította, hogy aztán… a többi főurakat és az ország nemeseit annál könnyebben elnyomhassa”.
A Bocskainak adott sajátos cím, a „defensor religionis” a cseheknél is az egyház világi védelmezőjét jelentette, és az európai protestáns egyházak történetében jól ismert fogalom. Csakhogy ez, míg máshol választott tisztség volt, Bocskai esetében megtisztelő jelző, amelyet nem ő adott magának, hanem a felkeléshez csatlakozó kálvinista prédikátorok. Első jelentkezése ez a Bocskai személye és hivatása körüli legendaképzésnek – írja Makkai László –, ama kálvini tétel Bocskaira való alkalmazásának, hogy „Isten olykor az ő szolgái közül támaszt valakit a nyilvánvaló megtorlásra, és megbízza azzal, hogy bosszúlja meg a bűnös uralmat és szabadítsa fel az igazságtalanul elnyomott népet… Így szabadította meg Isten az ő népét Mózes által.” A Debrecenbe bevonuló Bocskait Debreceni Szappanos János, a váradi káptalan levéltárosa már ilyen szabadítónak, „keresztény Gedeonnak” üdvözölte versében, s a nem önszántukból, hanem isteni elhívásból lett bibliai szabadítókhoz hasonlította: „Így szokott ez lenni, / Így szokta mívelni / Az egeknek szent ura, / Az kisded szíveket, / Vezérelvén őket, / Viszi derék dolgokra, / Moizes és Áron, / Józsué, Gedeon, / Példája ezt mutatja.”
Bocskaira természetesen nem maradt hatástalan a személyéhez fűződő tisztelet és várakozás, sőt ennek magvát, csodás isteni küldetését mindvégig öntudatosan vallotta: „Igaz igyemben és nyilvánvaló igazságomban Isten megsegítvén, oly áldást mutatta dolgaimban, ki mind magam és minden emberi reménség kívül, mint Mózest régen a pásztorságból, Dávidot a juhok aklából…”
Mindez azonban nem jelentette azt, hogy Bocskai ótestamentumi népvezérnek képzelte volna magát, amilyennek a prédikátorok és a hajdúk szerették volna őt látni. Ha királyi koronáról álmodott, úgy az Szent István koronája volt, s a rendi országgyűlés kezéből akarta elfogadni, mint ahogyan a szultán koronáját is azért tette félre. Bár a fejedelmi kinevezést és jelvényeket csak 1604. november 20-án kapta meg Bethlen Gábor közvetítésével, felvette az „Isten kegyelméből Erdély fejedelme, Magyarország részeinek ura és a székelyek ispánja” hagyományos titulatúrát. Már mint fejedelem indult Kassára, ahová november 11-én vonult be, s ahonnan haláláig a szabadságharcot irányította.