Lengyelországban szerezte meg operatőri diplomáját. Hogyan kerül egy erdélyi fiatalember a varsói filmművészeti egyetemre? Tapasztalatai szerint van-e különbség a budapesti, valamint a varsói egyetem nyújtotta képzés között?
– Szerencsés véletlenek sorozatának köszönhetően kerültem Lengyelországba, ott kezdtem el fényképezni, és jutottam be az operatőri szakra. Nagyon sokat köszönhetek Kovács Istvánnak, az akkori magyar kultúrattasénak és Entz Gézának, a budapesti Pro Professione alapítvány elnökének, s persze magának az alapítványnak is, amely a tandíjamat és ösztöndíjamat fedezte. Ami a filmes képzést illeti, a lengyel filmiskola talán több gyakorlási lehetőséget nyújt. A diákok nyugodtan dolgozhatnak, viszonylag sokat forgathatnak. Az iskola így némiképp el is kényezteti őket, ami azzal a hátránnyal jár, hogy később kell megtanulniuk kiharcolni maguknak a lehetőségeket. Magyarországon a jelek szerint a diákok kezdettől fogva rákényszerülnek a „kombinálásra”. Az iskola elvégzése után viszont talán Magyarországon jobb a fiatalok helyzete. Több lehetőséghez jutnak, s ebben nagy szerepet játszik az is, hogy vannak olyan stúdiók, mint az Inforg Stúdió vagy a Duna Műhely, amelyeknek köszönhetően ha valaki nem jut egyből nagyjátékfilmes lehetőséghez, akkor is marad esélye arra, hogy kisjátékfilmmel dobbantson.
– A tanulás és a fényképezés mellett Varsóban magyar táncházat is indított. Honnan jött ez az első látásra bizarrnak tűnő ötlet?
– Azzal, hogy létrehoztam Varsóban egy magyar táncházat, a honvágyamat próbáltam enyhíteni. Ez a főiskola elvégzése után történt, amikor megházasodtam és Varsóban telepedtem le. Főleg lengyelek jártak a táncházba, a kint élő magyarországiakat nem érdekelte a dolog. Ezt nem rovom fel nekik, elvégre ha valaki otthon nem járt táncházba, akkor külföldön minek járjon? A magyarral párhuzamosan működött lengyel táncház is, és időnként eljártunk egymáshoz. Aztán rájöttem, hogy ugrabugrálni és zenélni nagyon jó dolog időnként, kellemes és hasznos szórakozás, de nem biztos, hogy az embernek minden héten kedden este héttől ugyanahhoz van kedve. Az már nem szórakozás, hanem munka, ami felelősséggel jár. Nos, miután két év elteltével sem válik kifizetődővé az ilyesmi, ráadásul időnként akadályozza is az embert szakmája művelésében, egy idő után felhagy vele. Aztán ha a honvágyát nem igazán tudja már semmivel sem enyhíteni, otthagy mindent, és hazaköltözik. Én is így tettem. Szóval nem sikerült „elerdélyimagyarosítanom” Varsót.
– Csendország és Ördögtérgye című alkotásaival komoly sikereket ért el a filmfesztiválokon. Hogyan akadt rá ezen epikus kisjátékfilmek témáira, karaktereire?
– A népzene iránti érdeklődésem vitt Gyimesbe, még mielőtt filmezéssel kezdtem volna foglalkozni. Ott ismertem meg a hallássérült Alfit, a Csendország főszereplőjét. Aztán meghallottam, hogy a szomszéd falu fényképésze is siketnéma. Ekkor született az az ötlet, hogy amikor Alfi felnő annyira, hogy felfoghassa a fényképészet alapelveit, érdemes lenne megtanítani őt fényképezni. Alfinak a fényképek világával való találkozása érdekes dokumentumfilm-témának ígérkezett. Az Ördögtérgye ötlete jóval azután született, hogy megismertem a gyimesi hiedelemvilágot. Bár az ottani, erotikával kapcsolatos hiedelemtörténetek nagyon tetszettek, úgy tűnt, hogy nem igazán filmszerűek. Aztán egyszer csak úgy döntöttem, mégis megpróbálom megfilmesíteni őket. Így született meg a Nemzeti Kulturális Alapprogram támogatásával egy nagyjátékfilm-forgatókönyv Kilóg a lóláb címmel. Úgy tűnt, amíg nem mutatok fel eredményeket kisjátékfilmekkel, nem fogok nagyjátékfilmes lehetőséghez jutni, ezért kiemeltem egy fejezetet a forgatókönyvből, és a Magyar Történelmi Film Alapítvány és a Magyar Mozgókép Közalapítvány támogatásával készítettem belőle egy kisjátékfilmet. Ez lett az Ördögtérgye. Hogy ez a kisfilm elkészülhetett, sok embernek köszönhető, köztük nagy mértékben Kósa Ferenc rendezőnek, aki a Magyar Történelmi Film Alapítvány részéről mentora volt a filmtervnek és Muhi Andrásnak, az Inforg Studio producerének.
– Mikorra várható, hogy a nagyjátékfilmet is láthatja a közönség?
– Hogy mikor készül el a Kilóg a lóláb, az nem csak rajtam múlik. A film ugyanis pénzbe kerül, és a pénzt elő is kell teremteni valahonnan. Egy „a mágikus realizmus elveire épülő transzilván erotikus komédiának” szeretném megcsinálni a filmet, de ez nagyon nehéz menetnek ígérkezik. Az Ördögtérgye filmszemlés sikere után sokan azt gondolták, itt a ragyogó alkalom arra, hogy megkapjam a nagyjátékfilm gyártásához szükséges pénzt, de nem így történt. Ez persze nem esett jól, de nem egyértelműen negatív fejlemény. Ha ily hirtelen jutottam volna nagyjátékfilmes lehetőséghez, akkor az lett volna az első dolgom, hogy nagyon megijedek. Ugyanis nem voltam eléggé felkészülve rá, és a forgatókönyv sem volt még elég jó, mert nem volt időm beleépíteni az Ördögtérgye forgatásán szerzett tapasztalatokat, márpedig ez a téma nagyon eredeti feldolgozást igényel, ami ha nem jön össze, akkor nagyot lehet vele bukni. Persze örülök az Ördögtérgye sikerének és annak, hogy sokaknak tetszik, de ha őszinte akarok lenni önmagamhoz, be kell vallanom, hogy nem sikerült annyira jól, amilyen jól sikerülhetett volna. Remélem, a következő pályázatig sikerül megtalálnom azokat a megoldásokat, amelyeknek köszönhetően „működni tud” majd a film, és remélem, hogy a játékfilmes kuratórium is bizalmat szavaz nekem.
– Miért ragaszkodik ennyire alkotásaiban a „couleur local”-hoz?
– A „couleur local” egyszerűen van, adott, vagyis jellemzi azt a világot, amelybe filmjeim cselekményét helyezem. Ha nem lenne „couleur local”, akkor a filmjeim világa válna hiteltelenné. Habár az is igaz, hogy irtózom az uniformizálódástól, és lehet, hogy emiatt ragaszkodom a kulturális sajátosságok hangsúlyozásához. Úgy gondolom, hogy egy világot csak a sajátosságait figyelembe véve lehet valamennyire is megérteni. Ha ezeket figyelmen kívül hagyjuk, akkor csak a felszínen mozgunk. Valami nem attól válik egyetemessé (és ezáltal mindenki számára fontossá és érdekessé), hogy megfosztjuk a sajátosságaitól. A „couleur local” túlzásba vitelét viszont egzotikumhajhászásnak és felszínességnek tartom. Igaz, hogy a fűszerezés határozza meg az étel ízét, de nem abban áll az étel lényege. Egyes filmterveim kapcsán sokan attól tartanak, hogy túlságosan ezoterikus világokba helyezem a cselekményt, de én ezt nem így gondolom. Előítéletük egyébként jogos, hiszen az elmúlt időszakban épp elegen fáradoztak az „egzotikumok” lejáratásával, az előítéletek viszont arra valók, hogy leküzdjék őket. Úgy gondolom, egy teljesen idegen kulturális közegben végzett főiskola megtanított arra, hogy odafigyeljek a téma egyetemességére és a mindenki számára érthető feldolgozására. A helyi színek és az egyetemesség összeegyeztethető voltára pedig a legjobb példa, hogy a Lipcsei Dokumentumfilm-fesztiválon díjnyertes filmünk rendezői között Szlovákiát egy magyar nemzetiségű szlovák állampolgár (Kerekes Péter), Szlovéniát egy horvát nemzetiségű szlovén állampolgár, Magyarországot pedig – személyemben – egy magyar nemzetiségű román állampolgár képviseli. De ez már a térség sajátosságaihoz tartozik.
origo.hu
Kiderült, hogy ki a rejtélyes lottónyertes, aki óriásplakátot vett az Oktogonon
