Magyar Nemzet: Valamennyiünk közös tapasztalata, hogy a gyerekek egyre kevesebbet énekelnek. Míg évtizedekig természetes volt a közös éneklés az iskolai kirándulásokon vagy ünnepségeken, mostanra jószerével a közös zenehallgatás maradt helyette. Baj ez?
Kollár Éva: Nem baj, hanem egyenesen tragédia. Az ötvenes évektől, amikor általánossá vált az a módszer, amelyet Kodály Zoltán és Ádám Jenő, majd később Szőnyi Erzsébet dolgozott ki, virágzott a magyar zeneoktatás. Csodálatos mozgalom bontakozott ki az iskolákban. Az énekórákon a gyerekek közös zenei anyanyelvet sajátítottak el, közös dalkincsre tettek szert. Az egész országban ugyanazokat a nagyszerű tankönyveket használták, amelyeket Lukin László, Szabó Helga és Dobszay László készítettek. Ez tette lehetővé, hogy a magyar gyerekek azonos dalokat, azonos zeneirodalmi anyagot ismerjenek meg, és az éneklés a természetes önkifejezés eszközévé vált. A magyar zeneoktatás ekkor érte el világraszóló eredményeit is, és ekkor nevelődött föl egy minden szépre nyitott, lelkes hangverseny-látogató közönség. Persze voltak előzményei ennek a felfutásnak. Az Éneklő Ifjúság kórusmozgalom már a harmincas évektől szép sikereket mutatott föl. A hangversenytermekben Kodály és Bartók kórusművei mellett megjelentek Bárdos Lajos és Pászti Miklós népdalfeldolgozásai, később pedig Kocsár Miklós, Orbán György és számos jeles zeneszerző művei. Kiváló karnagyok sora lépett színre. A Zeneakadémián folyó énektanár- és karvezetőképzés magas színvonalát ragyogó sikerek igazolták a zenei világban, hiszen a magyar kórusok évtizedek óta a legjobb eredményeket érik el a nemzetközi versenyeken.
Magyar Nemzet: Mi volt a siker titka? A Kodály-módszer, a korszellem vagy egy nagy pedagógusgeneráció „együttállása”?
Kollár Éva: Mind együtt. Ennek a nemzedéknek nagy tanár- és zeneszerző-egyéniségei, művészi előadói voltak. De ebben az időben jelentős előrelépés történt a magyar népdalkincs felkutatása és tudományos feldolgozása terén is. Ráadásul az elméleti munkát nagy hatású, életteli kórusművek születése követte. A Kodály-módszernek tulajdonítják a hazai zeneoktatás nagyszerű eredményeit, amely nem egyszerűen módszer, hanem gyönyörű eszmerendszer is. Kodály az ókori filozófusok, a nagy európai gondolkodók véleményével egyezően alakította nevelési elveit. Alapgondolata: „Legyen a zene mindenkié!” Azt vallotta, hogy az ember személyisége akkor teljesedhet ki, ha a tanulás során megismeri az esztétikai értékeket, és megkapja a természetes művészi önkifejezés lehetőségét is. Az éneklés minden gyermek számára adott. Emellett a háború utáni nehéz gazdasági körülmények között érthető módon könnyebben fejlődött az énekkari kultúra, mert ehhez nem kellett hangszer, vagyis elérhetőbb volt. (A hangszerhasználatra épülő Orff-módszer nálunk sokkal kevésbé lett volna megvalósítható.)
Kósa Gábor: A szegénység szerencse volt a szerencsétlenségben, mert az éneklés tartalmilag is sokkal gazdagabb, mint a hangszeres zenélés. Elfogadva az Orff-módszer előnyeit azt is látnunk kell, hogy dallamkincs tekintetében fényévnyi távolságra van a magyar népdalban rejlő lehetőségektől. Tegyük hozzá, hogy a harmincas évekre tehető a nemzeti öntudat erősödésének időszaka is, és különös módon az énekkultúra virágzása még az ötvenes években is meg tudta őrizni, át tudta menteni ezt a lelkületet. A kórusmozgalom veszélytelennek látszott a hatalom számára, és Kodály Zoltán megingathatatlan tekintélye is védelmet jelentett. Tudjuk, hogy Kodály adott esetben még Rákosival is szembe tudott helyezkedni.
Kollár Éva: Például nem írt új magyar himnuszt, jóllehet felkérték rá.
Magyar Nemzet: Hogyan és mikor kezdett hanyatlani a hazai zeneoktatás?
Kollár Éva: Nagyon hamar elkezdődött a hanyatlás, tulajdonképpen rögtön Kodály halála, 1967 után. A következő évben már meg akarták szüntetni a gimnáziumi énektanítást. Tudjuk, hogy a közös éneklés közösséggé kovácsol, erőt ad, és ennek akkori veszélyességét a hatalom képviselői is felismerték. Ráadásul a sikereknek szakmai körökben irigyei is voltak.
Kósa Gábor: Abban az időben a magyar zeneszerző-társadalom szabadulni szeretett volna Kodály hatásától, amelyet sokan elavultnak, provinciálisnak gondoltak. Időközben ugyanis Nyugat-Európában új módszerek és zeneszerzési technikák jelentek meg – kezdve a második bécsi iskolával –, mi pedig, mint már annyiszor, joggal érezhettük, hogy több évtizednyire lemaradtunk a Nyugattól. Kodály halála után gyorsan próbáltuk behozni lemaradásunkat, így azonban a mosdóvízzel kiöntöttük a gyereket is. Ma már világosan látszik, hogy a népzenei nyelvezet és a műzenében kifejlődött dúr-moll tonalitás – amely minden európai kultúrkörben élő számára jól érthető, hiszen a zene ezért nem ismer határokat – nem váltható ki spekulatív zenei elvekkel. Ez nem jelenti azt, hogy ezekkel a módszerekkel ne születtek volna remekművek! Abban az időben a szolmizálást is korszerűtlennek tartottuk, hiszen az elsősorban a hagyományos zenei környezetben eredményes. A szakma inkább az individuális zeneszerzői eredményekre figyelt, s egyre kevésbé törődött a zeneoktatással.
Magyar Nemzet: Milyen következményekkel járt e szakmai irány- és divatváltás az iskolai oktatásban?
Kollár Éva: A legnagyobb kárt az „esélyegyenlőség nevében” követték el a tanár- és tanítóképzés területén. Az volt az ideológia, hogy nem lehet mindenkinek fejlett zenei hallása, ezért – hogy mindenki bekerülhessen a felsőoktatásba – a felvételinél eltörölték a hallásvizsgálatot. Hosszú évtizedeken keresztül olyan tanárok és tanítók végezhettek főiskolát, akiktől semmifajta zenei tudást vagy készséget nem követeltek meg. Tanultak ugyan éneket, de nagyon keveset, és mint ismeretes, a 18 éves kor után kezdődő zenetanulás már nagyon késői volt. A leszállított követelmények életbeléptetése előtt, valamikor régen a tanítóképzők hallgatóinak két hangszert is kellett tanulniuk. A folyamat rendkívül nehezen visszafordítható hanyatlást eredményezett. Bár elveszített évtizedek után az alsófokú pedagógusképző intézményekben újra bevezették a hallásvizsgálatot, de máig a zenei tudásnak még az alapjait sem követelik meg. Sajnos hasonló okok miatt már az óvónőképzés is romokban hever. Nemzedékek nőttek fel jól képzett tanítók, óvónők nélkül. És aki nem énekelt, vagy soha nem találkozott a zenélés élményével, annak fogalma sincs arról, mit veszített el, mennyivel szegényebb.
Sebestyén Márta: A fiam óvodájában a kis szöszke óvó néni azt panaszolta, milyen szörnyen unalmas volt az óvónőképzőben népdalokat énekelni. Hát hogyan fogja ő a gyerekeket megtanítani énekelni?
Magyar Nemzet: Az oktatási reformok során is folyamatosan az énekóra lett a vesztes.
Kollár Éva: A rendszerváltozást követő reformok során odáig jutottunk, hogy már csak heti egy énekóra van. A gimnáziumi órák csökkentése már korábban megtörtént, és ott csak 16 éves korig van énekóra. A kezdetekben néhány évig részt vettem a Nemzeti alaptanterv kidolgozásában. Miután elkészítettük az ének-zene tárgy tantervét, kiderült, hogy heti kettőről egyre csökken az óraszám. Tiltakozásunkra akkoriban az volt a válasz: bár általánosságban csökken az énekoktatásra fordítható idő, de tizenhat éves korig minden iskolatípusban kötelező lesz az énektanítás. A törvényt meghozták, következményeit ma is sínyli az oktatási rendszer. Mivel a szakmunkásképző iskolákban senki nem akart zenét tanulni és tanítani sem, a rendelkezés eleve teljesíthetetlenné vált, és kétéves sikertelen próbálkozás után ott el is törölték az énekórákat. Az általános iskolai és gimnáziumi énekórák számát viszont azóta sem emelték fel, megmaradt a heti egy foglalkozás. Ez azért nagyon nagy baj, mert a hatékony képességfejlesztéshez idő kell. Egyébként ma már nem is lehet érettségizni énekből. Az is félreviszi az oktatást, hogy ma az énekórán csak „élményadást” várnak el a tanártól. Tanulás és szellemi erőfeszítés nélkül azonban lehetetlen ismereteket gyűjteni. Zenei műveltség és tudás nélkül pedig nem lehet megközelíteni a mással ki nem fejezhető művészi értékeket, lehetetlen katartikus zenei élményeket közvetíteni.
Kósa Gábor: De hát a tanulás élménye is élmény. Véleményem szerint mostanában az oktatás egész folyamatából igyekeznek kihagyni minden munkát. Pedig a tudásnak ára van. Ez az olvasás tanítására éppúgy vonatkozik, mint a számolásra vagy az énektanításra. A szolmizálás elhagyása például eleve lehetetlenné teszi bizonyos értelmezési kérdések feltevését. A közös munkának a nehézsége is közösségformáló erő.
Magyar Nemzet: A mostani oktatási reformok hátterében az az elgondolás húzódik meg, hogy az iskolának piacképes embereket kell képeznie, és mindaz, ami nem ebbe az irányba hat, másodlagos. A zenei műveltséget pedig manapság valóban csak televíziós vetélkedőkön kérik számon.
Sebestyén Márta: Hogy lehet, hogy a Kodály-módszer és a magyar népzene Japánban sikeresebb, mint idehaza? Hogy lehet, hogy ott piacképes a Kodály-módszer, hiszen ha nem az lenne, nem jönnének hozzánk tömegesen a japán zenetanárok, hogy megismerjék?
Kollár Éva: De piacképes ember csak teljes ember lehet, akinek esztétikai érzéke és műveltsége is van.
Kósa Gábor: A „piacképes ember” fogalma önmagában is hibás értékorientációra utal. Egészséges generációt kell nevelni, a teljes személyiség kiteljesítése a cél, és a társadalom valós szükségleteinek megfelelően kell kialakítani a munkahelyeket, a piaci szempontok nem írhatják felül a nemzeti érdekeket. Nem vagyok a számítástechnika ellensége, de a humán értékekhez képest ez csak másodlagos lehet. Ismerünk például olyan embereket, akik számítógépes gyakorlatukból adódóan logikusan tudnak gondolkozni, de nagyon fontos társas szituációkban képtelenek helytállni. Az emberek bizalmát nem lehet megnyerni az „enter” gomb megnyomásával. Freund Tamás kutatásai bebizonyították, hogy középiskolás korban a személyiségfejlesztés leghatékonyabb iránya a művészeti nevelés. Még aki tudományos pályára készül, az is ezt követően, egyetemi évei alatt szerezheti meg a legeredményesebben a „reál” tudást. Ehhez hozzátenném, hogy ha ez igaz a középiskolában, akkor az általános iskolában hatványozottan az.
Magyar Nemzet: A hanyatlásban nem játszott szerepet az a szemlélet is, hogy „zárkózzunk fel” a nemzetközi gyakorlathoz? Vagyis az oktatási szakemberek szükségtelennek érezték a kimagaslóan jó eredményeket?
Kollár Éva: Korábban Nyugat-Európában valóban mindenütt rosszabb volt a helyzet, mint nálunk, az Egyesült Államokról nem is beszélve. Csak míg a külföldi szakemberek éppen azért jönnek Magyarországra, hogy ellessék, miként lehet elérni a nagyszerű eredményeket, addig itthon az elhibázott szakmai döntéseket sokszor olyan emberek hozzák, akiknek a személyes jó vagy rossz tapasztalatuk határozza meg a fontossági sorrendet. Annak idején Marosán György munkáskórusban énekelt, és később is lelkes híve volt a kórusmozgalomnak. Ez sokat számított az akkori oktatáspolitikában. Ha ma egy felelős oktatási szakembernek csupán rossz élményei vannak az énektanításról, nem fogja felismerni annak jelentőségét, és nem képviseli a művészeti nevelés érdekeit.
Magyar Nemzet: Miért nem próbálják meg az iskolai kórusokban pótolni az énekoktatás hiányosságait?
Kollár Éva: Mert a kórusok nem alkalmasak az ismeretek tanítására. A kórusokban már a meglévő alapokra kellene építeni, de ezek az alapok sokszor hiányoznak. Ráadásul az iskolai kórusok munkáját azzal is akadályozzák, hogy a működésükhöz nem kapnak órarendi időt, sokszor még helyet és főként anyagi segítséget sem. A közoktatási törvény pedig említést sem tesz a kórusról.
Magyar Nemzet: Mi segíthetne ezen a helyzeten? Nem lehetne a zeneoktatást közelebb vinni a gyerekek igényeihez? Nem szolmizálnának szívesebben populáris műveket, amelyek közelebb állnak hozzájuk?
Kósa Gábor: A gyerekekhez az áll közelebb, amit ismernek. Egyből csak azt az egyet tudják választani. Ezzel szemben számtalanszor tapasztaltam, hogy hamar megszeretnek értékes műzenéket. Egy alkalommal egy vidéki általános iskola hetedikes-nyolcadikos tanulóinak tartottam bemutatót, és utólag megtudtam, hogy Wagner Trisztán és Izolda nyitánya tette rájuk a legmélyebb benyomást – amelyet zongorán játszottam el –, holott addig talán Wagner nevét sem hallották.
Kollár Éva: Közel kell vinni hozzájuk az értékes zenét, de a súlyt az aktív muzsikálásra, az éneklésre kellene helyezni. Ebből a szempontból is tovább romlott az iskolai zenei oktatás, mert a mai tanterv a maradék heti egy énekóra felhasználására azt sugallja, hogy a diákok ismerjék meg inkább a zenetörténetet, hallgassanak zenét, és ne erőltessék az éneklést, mert úgysem tud mindenki szépen énekelni. Ami pedig a „könnyűzene” tanítását illeti, az valóban megoldatlan ügy. Korábban azt szerettük volna elérni, hogy a tanterv szövegébe kerüljön be egy fél mondat: „ismertessük meg a gyerekekkel a mindennapok rangos használati muzsikáját is”. Arra gondoltunk, hogy néhány híres musical zenéjét mutassuk be a gyerekeknek, hiszen a legjobb művek zeneileg is értékesek. Ám erre az ötletre kollégáink közül sokan megrettentek, mondván, hogy lavinát indíthatunk el, és előbb-utóbb csak ezeket a műveket fogják tanítani az iskolákban. Így ez a fél mondat akkor kimaradt a tervezetből. A valódi okok között az is szerepelhetett, hogy az ének-zene tanárok, a karvezetők általában nem értenek ehhez a műfajhoz. Valóban sokat kellene tanulnunk ahhoz, hogy az értékes könnyűzenét és a dzsesszt taníthassuk. Vannak azért jó tapasztalatok is ezen a téren, ahol a tanár ilyen irányú műveltsége jelentős szerepet kap. Nem mindegy tehát, hogy ki és milyen felkészültséggel vállalkozik erre a feladatra.
Magyar Nemzet: A cél vélhetőleg nem az lenne, hogy a diákok a Jézus Krisztus szupersztár musical kizárólagos ismeretével hagyják el az iskolapadot, hanem hogy e darabból kiindulva jussanak el a komolyzene régi és új irányzataiig. Van-e kurzus, amelyik effajta szemléletre, ismeretre képezi ki a zenetanárokat?
Kollár Éva: A „könnyű műfaj” tanítási módszertana nincs kidolgozva, a tanárok egy része magányosan próbálkozik vele.
Kósa Gábor: Pallagi Judit a magánénektantervbe belevette, hogy a kezdeti időben a gyerekek azt énekelhetik, amit ismernek. És ahogy a szakmai képzés halad, úgy kerül előtérbe mindjobban a népdalok és a műzene oktatása. Ezt az élet messzemenően igazolta. Ezzel szemben nem értek egyet olyan kezdeményezésekkel, mint például a szintetizátor bevonása a zeneiskolai oktatásba. Nekem változatlanul az a véleményem, hogy a zeneiskola a komolyzenét mint értéket tanítsa elsősorban. Aki más műfajokban szeretne továbbfejlődni, az is jó alapokat kaphat ehhez a zeneiskolában, de ha ezt nem vállalja, keresse meg az igényeinek megfelelő oktatási intézményt.
Magyar Nemzet: Szó esett már arról, hogy a művészetek, közöttük a zene ismerete, élvezete a harmonikus személyiség egyik ismérve, sőt újabban már a multik is felismerték, hogy jó vezető, tehát piacképes munkaerő csak a sokoldalúan képzett, kiművelt ember lehet. Emellett a zenei lobbinak önös érdeke is, hogy ne engedjen a követeléseiből, hiszen az ő piaca vész el, ha eltűnik a közönség a hangversenytermekből. Üres házaknak értelmetlen zenét írni és játszani.
Kollár Éva: A kóruszene közönsége még megvan, hiszen ez a művészeti ág eleve nagyobb létszámú együtteseket vonultat föl, és kifejezésmódja nagyon személyes, vonzza a közönséget. A kórusmuzsika azt is felemeli, aki hallgatja, és azt is, aki műveli. Jó lenne, ha a televízióműsor-szerkesztők ráébrednének arra, milyen képi lehetőségeket rejt az éneklő ember arca, milyen szép tud lenni, mennyi őszinte érzelmet tud közvetíteni. Néha egy zongorista vagy karmester arcán hosszan elidőznek a kamerák, hiszen öröm látni a szellemi alkotás létrejöttének kifejezéseit, amelyek az előadóművész arcán is megjelennek. Milyen változatos volna közelről is látni a sok átlelkesült arcot, amint egy lélegzetre, közös érzelmekre hangolva énekel! Nem tudom elhinni, hogy ennek ne lenne közönsége a képernyő előtt is.
Kósa Gábor: A napokban ünnepeltük a Lorántffy–Kodály Ének-zenei Iskola ötvenéves jubileumát, ahol régi iskolatársaim többek között tőlem is bemutattak egy Ady-versre írt kórusművet, amelyet erre az alkalomra komponáltam. Felemelő volt látni, hogy az egykori diákok – akiknek a többsége nincs napi kapcsolatban a zenéléssel – milyen színvonalon és odaadással énekeltek a zsúfolásig megtelt Zeneakadémián. Valamennyien úgy éreztük, hogy kivételes ünnep volt. Nem véletlen, hogy ez volt az első Budapesten létesített ének-zenei általános iskola, amely Kodály személyes irányításával jött létre. Az iskola diákjai az élet minden területén messze az átlag felett teljesítettek. Pár éve ezt az iskolát is meg akarták szüntetni, szerencsére a régi diákok, pedagógusok, szülők közös fellépésével sikerült megakadályoznunk.
Magyar Nemzet: Ha már a személyiség erejénél, varázsánál tartunk: a dalénekes meg tudja-e énekeltetni a hallgatóságát?
Sebestyén Márta: Ez az én esetemben egy kicsit nehezebb. Egyszer, mikor beteg voltam, a bőgős, Babar Dániel énekelt a táncházban, és vele tartottak a többiek is. Gondolkodtam, velem miért nem teszik, mi lehet a baj. Kiderült, hogy úgy érzik, én túl bonyolultan, tekergetősen énekelek, és ezt talán nem olyan egyszerű követni. Rám azonban ez a fajta éneklés nagyon könnyen ragadt, tehát talán nem lehetek tipikus példa a számukra. Én ezt nem tanártól tanultam, hanem a gyűjtésekből, a felvételekről, ezért nem is tudom tanítani. De azért mégiscsak hatunk a Muzsikás együttessel immáron harminc éve. Ezt gyönyörű köszönőlevelek igazolják.
Kósa Gábor: Az előző rendszerben az Országos Filharmónia több mint kétezer iskolai bérletes hangversenyt rendezett egy évben. Persze e beavató koncertek sikere nagyban múlott a helyi zenetanáron, hogy ő mennyire tudta felkészíteni a diákokat a zene befogadására. És bizony voltunk olyan helyen is, ahol a saját hangunkat nem hallottuk a közönségtől. Ma már nagyon nehéz effajta koncertekhez, sorozatokhoz támogatást találni, nehéz a gyerekeket rávenni arra, hogy elmenjenek egy komolyzenei hangversenyre.
Magyar Nemzet: Az előadóművész érzékeli, hogy változik, netán öregedik a közönsége?
Sebestyén Márta: Inkább örvendezve azt tapasztalom, hogy a gyerektől az idősig mindenféle korú arcot látok, bárhol is vagyunk. Családok jönnek. Mert az a kislány, aki ezelőtt húsz évvel hallott bennünket a Muzsikással zenélni, most már hozza a gyermekét is. Tehát kinevelődött egy zeneszerető és a zeneszeretetét örökítő generáció. Most új programokba kezdtünk. Legutóbb a Danubia ifjúsági zenekarral Bartók és Kodály műveit, valamint az ezekhez kapcsolódó népzenei anyagot mutattuk be. Így aki a komolyzenét ismeri jobban, és nem a népzenét, az is maradandó élményt és kedvet kaphat ahhoz, hogy tágítsa a látókörét.
Magyar Nemzet: Tehát ismét eljutottunk az árukapcsoláshoz: egyik műfaj eladja a másikat.
Sebestyén Márta: Mindent lehet jól és rosszul csinálni. Én sem az iskolában szerettem meg a népzenét, pedig nagyon jó tanáraim voltak: Szabó Helga, Lukin László. Inkább valamiféle családi rendellenesség lehetett, hogy az édesanyámból, aki énektanár volt, otthon dőlt a dal. Egy népdalversenyen hetedikes koromban az előírt húsz dal helyett én más százhúszat tudtam. Szegény apám botfülű volt. Úgy halt meg a nyáron, hogy a sírba eresztésekor énekeltem neki, közben arra gondoltam: apukám, most nem úszod meg, hogy végighallgass. A gyerekeimnek is az a szerencséjük, hogy a nagyanyjuk otthon tanítja őket. Mert olyan énektanárokkal találkoztak, akiket kinevetnek, és akik ahelyett, hogy megtanítanák a Himnuszt, egymaguk áriázzák el az évnyitón. Pedig nagyon jó lenne, ha a mai gyerekek is kapnának olyan impulzusokat, amelyekből azt éreznék, hogy de jó lenne énekelni. Édesanyámnak minden osztálya imádta a zenét, mert úgy megszerettette velük az éneklést, hogy az egy életre szólt.
Magyar Nemzet: Nem épp a táncházmozgalom adhat-e esélyt a népdalok továbbélésének?
Kollár Éva: Ez nagyszerű lehetőség, de ettől a népdal még nem lesz mindnyájunk zenei kincse, legfeljebb egy jellemző csoport lételeme. Márpedig az lenne a fontos, hogy minden gyermek és felnőtt legyen tisztában zenei gyökereinkkel, mindenki ismerje és énekelje a legszebb magyar népdalokat.
Kósa Gábor: Ha az anyanyelvünk tantárgy az iskolában, a zenei anyanyelvünk miért nem az?
Sebestyén Márta: Szívesen hivatkoznak arra, hogy erre sincs pénz, meg arra sincs pénz. Pedig ez nem pénzkérdés. Sokat emlegetik mostanában példaként az íreket. Csakhogy az írek amellett, hogy másra is jutott a figyelmükből, mondjuk informatikára, nem felejtettek el énekelni sem. Vagyis a kérdést nem úgy kell feltenni, hogy vagy ének, vagy informatika.
Magyar Nemzet: De ez azért már egy másfajta nemzedék. Nem kellene velük épp emiatt máshogyan is beszélni?
Kósa Gábor: A leglényegesebb dolgokról nem mondhatunk le a hamisan értelmezett „korszellemre” való tekintettel. A zenei anyanyelvnek nincsen alternatívája. Ezt az anyanyelvet sajnos újra kellene tanulnunk. Az emberiség nemzetekből épül fel, a globalizációnak nincs anyanyelve.
Magyar Nemzet: Az egyre divatosabb világzene is valamilyen globalizációs termék, amely összemossa a zenei anyanyelveket?
Sebestyén Márta: A világzenéhez a látszat ellenére nem értek. Engem beleraknak különféle produkciókba, ezeket nem én találom ki. Számomra azonban egy etióp népzene is lehet világzene, ugyanis értem. Nekem ehhez nem kell hogy belecsörömpöljenek még basszusgitárokkal. És hogy ráöntsék a világzene kulimászt, amely mostanában kétségtelenül jobban eladható. Ugyanazzal a műsorral hol zsidó fesztiválon, hol Bartók-fesztiválon, hol meg világzenei fesztiválon lépünk fel, miközben ugyanazt a magyar népzenét játsszuk. Számomra a világzene azt jelenti, hogy az ember felfedezi: hiszen ez a dél-dunántúli dallam ráillik egy ír népdalra vagy egy bolgárra! Nem kell ehhez külön műfajt kitalálni.
Kósa Gábor: A világzene attitűdje hasonlít az építészetben száz éve kialakult eklektikáéhoz. Az is értékes elemekből építkezett, mégis sokkal erőtlenebb volt, mint bármelyik eredeti stílus. Ha a művész az öntörvényűség helyett külső, egzotikus eszközök után nyúl, pont a művészet lényegét veszíti szem elől.
Sebestyén Márta: Gyakran találkozom emberekkel, akik bár sok nyelven beszélnek, mégis nehezen kommunikálnak. Meggyőződésem, hogy az énekkel, a zenével sokkal többet el lehet érni, mint a beszéddel. Az ember a japán császár előtt sem szorong, mert abban a négy-öt percben, amelyben énekelhet, egy kicsit össze tudja foglalni azt, amire nagyon büszke, amit szavakkal el sem tudna mondani. És látja, hogy célba ért az üzenet. Nekem ars poeticám lett Sütő András Kórémuzsika című novellája, amelyben így ír: „Aki nem tud énekelni, bizony, nagyon szegény ember, még ha tele van is forintokkal a ládája. Kodály és Bartók feltarisznyáz minket énekkel ezer esztendőre. Otthon, amidőn valamelyikünk hosszú és magányos útra indult, öregeink azt kérdezték: Jól felöltöztél-e? Botod van-e? Hát éneket viszel-e magaddal? Vagyis védelmet a sötétség, úti veszedelmek ellen. Azt mondanám én is, ne hagyjátok cserben az éneket.” A saját életemben is tapasztalom, mekkora erőt tud adni az ének ebben a furcsa XXI. században, amelyben sokszor oly tanácstalan az ember. Amerikában mindenkinek három pszichológusa van, pedig lehet, hogy csak énekelnie kellene, hinni a dal közösségteremtő erejében.
Magyar Nemzet: Ha a zenészszakma nem elég erős az eredményes lobbizáshoz, milyen kiút mutatkozik a jelenlegi szomorú helyzetből?
Kósa Gábor: Ha a mindenkori kormányzatban nincs prioritása a felnövekvő generációnak, azt a társadalom súlyosan megsínyli. Az oktatás nem olcsó mulatság, arra költeni kell, de a pénznél is fontosabb a nemzeti értékek iránti elkötelezettség. A ráfordítás megtérül. Igaz, nem gyorsan. Vissza kell tehát térni azokhoz az értékekhez, amelyeket Kodályék felmutattak. Ma Magyarországon ennek nagyrészt a zeneiskolák a letéteményesei, ráadásul a magyar népzene mellett ők gondozzák az európai műzene hagyományait is. Sok zeneiskola valóságos kulturális missziót tölt be egyes kerületek, városok lakói számára. Erről nem mondhatunk le. A szakmának fel kell emelnie a szavát a kormányzatnak a zeneiskolákat leépítő, ellehetetlenítő szándékával szemben. Az énektanítás rehabilitálása is elengedhetetlen. Ahogy az anyanyelv a világirodalom megismerésének is a bázisa, ugyanúgy a zenei és ezen belül a népzenei anyanyelv mindenfajta zenei élmény, ez által pedig a világ megértésének is az alapja.
origo.hu
Huszonhét macskát szabadítottak ki az ercsi horrortelepről
