Gyurcsány Ferenc üzenetei

Ha meg kellene vonni Gyurcsány Ferenc eddigi miniszterelnöki működésének mérlegét, leginkább a színpadias jelző tűnne a legmegfelelőbbnek. A milliárdos politikus nemcsak személyiségjegyeit tekintve, de megnyilatkozásaiban, politikai felfogásában is módfelett őszintétlen. Világszemlélet és konkrét cselekvési terv híján maradnak a kormányprogramjában vázolt „megmondom én, hogyan lehettek gazdagok” típusú álbölcsességek, a felelőtlen ígérgetések, a lazaságnak álcázott tanácstalanság és mindezekből fakadóan a nagyotmondás kényszere.
Akkor is így viselkedik, ha külföldi államférfiak társaságában mutatkozik, és mondania kell néhány konkrét dolgot. Londoni látogatása után két dolgot biztonsággal kijelenthetünk. Az egyik az, hogy Gyurcsány Ferenc nagyon szeretne Tony Blair lenni. Fájdalom, a szerepcsere nem lehetséges. A másik: a BBC-nek adott nyilatkozat után egy percig sem kétséges, hogy sóvárogva vágyik tárgyalópartnerei elismerésére, akár azon az áron is, hogy a messzi távolból kioktatja honfitársait.
Egy államférfi soha nem teheti meg, hogy lenézi annak az országnak a lakosait, akiknek a jóvoltából helyzetbe jutott. Pontosabban szólva: hogy valójában mit gondol az emberekről, az még akár a magánügye is lehetne, de akkor sem szabad hangot adnia ellenérzéseinek. Gyurcsány Londonban megszegte ezt az íratlan szabályt, bár ezen nem csodálkozhatunk. Mindennemű megméretés nélkül jutott a bársonyszékbe, szűk csoport, hozzá hasonló kamarillapolitikusok emelték pozícióba. Gyurcsány Ferenc a Károlyi Mihály-féle politikusok számát szaporítja, annyiban legalábbis, hogy úri paszsziónak, hatalmi vágyai terepének tekinti a magas közjogi megbízatást, úgy érzi, magánvagyona révén jogot formálhat mások lenézésére, kioktatására.
Mi is történt Londonban? Gyurcsány a BBC-ben kijelentette, Magyarország barátságtalan gesztusokra számíthat szövetségeseitől, amiért cserbenhagyja őket. Hozzátette azt is, hogy bár a magyarok többsége ösztönösen ellenzi a háborúban való részvételt, ő úgy véli, érdekünk részt venni a nemzetközi koalíció iraki erőfeszítéseiben. Igaz, hogy a beavatkozás eredeti indokai kétségesnek bizonyultak, de ha már az ország részt vállalt a probléma megoldásából, akkor még ki kellene tartania – fejtegette. De leginkább a következő interjúrészlet figyelemre méltó: „Partnereink támogatást kértek tőlünk egy konkrét helyzetben. Mi azt válaszoltuk nekik, hogy nem, ez nem a mi dolgunk, hanem a tiétek, mi nem akarunk belekeveredni. Ha aztán pár hónap múlva majd mi fordulunk hozzájuk valamilyen kéréssel, például hogy könnyítsenek a magyar állampolgárok számára a vízumeljáráson, mert ez nagyon keserves nekik, azt mondhatják majd nekünk, hogy kérlek, ez a ti dolgotok, nem tudunk segíteni.”
Képzeljük el, hogy egy ország élén állunk. Tárgyalásokra készülünk, és magától értetődően már előre tisztában vagyunk a felmerülő kérdésekkel. Összehívjuk tanácsadóinkat, majd döntünk a követendő taktikáról, a megbeszéléseken képviselendő álláspontunkról. Majd megkezdődik a tanácskozás, ahol a legjobb tudásunk szerint képviseljük hazánkat, kormányunkat.
Most képzeljük el, hogy Gyurcsány Ferencek vagyunk. Tárgyalásokra készülünk, és magától értetődően már előre tisztában vagyunk a felmerülő kérdésekkel. Összehívjuk a tanácsadóinkat, de rájuk sem bagózunk, mert már szívdobogva várjuk a nagy pillanatot: hamarosan ott állunk majd a nagy példakép mellett. Ezt követően felszállunk a repülőgépre, nem törődünk követendő taktikával, felmerülő kérdésekkel. Majd megkezdődik a tanácskozás, ahol az égvilágon senkit sem képviselünk önmagunkon kívül. Ahogyan az a Magyar Köztársaságot felváltó Magyar Részvénytársaságban már egyébként is megszokott.
Ha a fenti nyilatkozat tartalmi összefoglalóját úgy olvassuk el, hogy nem tudjuk, kitől származik, minden valószínűség szerint Tony Blairre tippelnénk. Hiszen az arról szól, hogy amennyiben te nem segítesz nekem, én sem támogatlak téged legközelebb. De hogy a magyar miniszterelnök mondana ilyet, a logika elemi szabályai szerint elképzelhetetlen. Gyurcsány azonban felborította a pályát. Brit földön, a brit közszolgálati adónak nyilatkozva minden nehézség nélkül belehelyezkedett a brit tárgyalási pozícióba. Ezek után az sem lenne meglepő, ha legközelebb nem egymással szemben ülnének a tárgyaló felek, és Gyurcsány a teljes azonosulás hevében szépen átsétálna az asztal túlsó oldalára, és helyet foglalna Tony Blair mellett. Megteheti, hiszen az iraki háborúról, a magyar részvételről úgy gondolkodik, mintha egy másik ország miniszterelnöke lenne. Előfordult már ilyesmi, az viszont valóban szokatlan, hogy meglepő módon nem képviseli a saját hazájában általános vélekedést. Mert arról egy percre se feledkezzünk el, hogy az iraki háborúban való katonai részvételünket a magyarok nyolcvan százaléka következetesen elutasítja.
A meglepő nyilatkozatok sora ezzel azonban még nem ért véget Londonban. Szóba került a kettős állampolgárság ügye is. A magyar kormányfő azt találta nyilatkozni a The Timesnak, hogy „a románok és a szerbek azt fogják mondani: magyar állampolgárok vagytok, mit akartok itt? Nem gondoljátok, hogy haza kellene mennetek?” Ez a kijelentés ismét bámulatos átváltozóképességről tanúskodik. Gyurcsány Ferenc ezúttal viharos gyorsasággal a román és szerb tárgyalópozícióban találta magát. És ami az egészben a legkülönösebb, hogy ő, a magyar miniszterelnök ad tanácsot, ő sugalmazza, ő előlegezi meg, mit is kellene válaszolni Londonban, Bukarestben, Belgrádban a budapesti felvetésekre. Ha pedig a fenti kijelentések mégsem a szerepcsere vágyából, hanem belpolitikai indíttatásból fakadnak, akkor végképp érthetetlen az egész – egyáltalán: kinek vagy kiknek szánta Gyurcsány ezeket a mondatokat? Az ellenzéknek? A népszavazást támogatók táborának? Vagy esetleg a saját híveinek, akik előtt először a magyar érdekek rendíthetetlen képviselőjeként álcázta magát (lásd NATO-ügy), majd zsigeri szervilitásból ismét váltott, és immáron a „Merjünk kicsik lenni!” szlogent ismételgeti? Az a legvalószínűbb, hogy Gyurcsány folyamatosan rögtönöz, az utóbbi hónapokban legalábbis nem sok tudatosságot fedezhettünk fel hasonló megnyilatkozásaiban.
És még egy röpke felvetés a hazafiatlanságról. Juhász Ferenc honvédelmi miniszter – és burkoltan maga a miniszterelnök is – nemrégiben hazafiatlansággal vádolta meg a parlamenti ellenzéket, amiért nem szavazta meg katonáink mandátumhosszabbítását. Most akkor tessék újra elolvasni a londoni nyilatkozatot. „Azt mondhatják majd nekünk, hogy kérlek, ez a ti dolgotok, nem tudunk segíteni…” Igen, lehet, hogy valóban ezt mondják majd. De az is lehet, hogy nem. Ha mégsem segítenek bennünket, az nem tízmillió ember felelőssége, hanem a miniszterelnöké, aki képtelennek bizonyult az érdekképviseletre. Mert tárgyalópartnerei az első perctől tudták róla, hogy bármit mondhatnak, nem ellenkezik majd. És ez nem valamifajta gonoszság részükről, pusztán politikai egyszeregy. Vagy hazafiság, ha jobban tetszik.