Természetes és érthető, hogy szocialista politikusaink számára az egyházakkal való kapcsolattartás, esetleg az átfogó egyházügyi koncepció kérdése szükséges rosszként merül fel, vagy sehogyan sem. Talán fiatal KISZ-funkcionáriusként a mára középkorú vállalkozóvá vált baloldaliak is tápláltak némi kétséget a vallás közeli elhalásának marxi utópiájáról, de ennél tovább aligha jutottak saját erejükből, hiányos szocializációjuk okán pedig nem ismerkedhettek meg az egyházak társadalomformáló erejével. Maradt az egyedül tudományos világnézet hézagos öröksége és a gyanakvás. E nemzedék baloldali politikusainak az egyház talán már nem eltipornivaló gyalázatos. Egyszerűen nincs.
A dokumentumok tükrében viszont megfigyelhetünk még ezen a jelenségen belül is némi hanyatlást. Medgyessy Péter Cselekedni most és mindenkiért! címet viselő kormányprogramja meglehetősen kuszán, de összesen négy helyen foglalkozott az egyházakkal: a hitélet szabad biztosításának garantálása, az egészségpolitikai elképzelések, a regionális politika és a szomszédságpolitika kapcsán. Úgy látszik, ezt az új kormány túl soknak tartotta, mert csupán az első pontot emelte át, igaz, azt viszont csaknem szó szerint. „A Köztársaság kormánya tiszteletben tartja a lelkiismereti szabadságot, az emberek hitbéli meggyőződését. Megkülönböztetés nélkül biztosítja a hitélet szabad gyakorlásának törvényi feltételeit, és a jogszabályokban előírt módon hozzájárul ennek anyagi feltételeihez. A Köztársaság kormánya számít az egyházakra, és támaszkodik erkölcsi nevelő, kulturális, oktatási, szociális tevékenységére, és támogatja őket.” Ebben a néhány mondatban foglalható össze a Gyurcsány-kormány kimondott „egyház-politikai koncepciója”.
Ami ennél több, az a kimondatlan. Mert ha belegondolunk, akkor a program végső soron sehol nem tett ígéretet arra, hogy az egyházak által fenntartott egészségügyi, szociális vagy oktatási intézményeket azonos mértékben támogatja az államiakkal. Vagy akár csak a törvénynek megfelelő mértékben és módon. Nem, „a Köztársaság kormánya” csupán a hitéletet „támogatja”, a jogszabályok szellemében. (Kicsit pontosabb és kevésbé paternalista lenne az a megfogalmazás, hogy a kormány az adófizetők pénzével gazdálkodik.) Márpedig miért is kellene egy kormányprogramnak a fennálló törvények betartását garantálnia? Lehet, hogy épp ezek megváltoztatása a hatalom új tulajdonosainak a célja.
A hazai politikai koreográfia szerint nálunk egy-egy kevésbé végiggondolt egyházellenes támadást követően a minisztériumi vezetők nyilatkozatot tesznek arról, hogy garantálják az egyházzal kapcsolatos törvények és szerződések betartását. Legalábbis eddig így volt. Most azonban, Magyar Bálint nyilatkozatait követően, nem ez történt, mintegy jelezve, hogy némi hezitálás után, talán a költségvetési szigor jegyében, egy meghatározó politikai csoport szerint itt az ideje a komolyabb konfrontációnak.
Ez a tudatos támadás azonban nem a szocialisták leleménye. Hiszen számukra nem léteznek egyházak. De nem azért, mert akarják, hogy ne legyen, hanem mert kimaradt az életükből. És ami nem létezik, azzal nem kell foglalkozni.
Ezt az elgondolást igyekezett alátámasztani az a szakmai szempontból igen különös közvélemény-kutatás, melyet a Miniszterelnöki Hivatal megbízásából készített a Medián a hazai vallásosság és vallásgyakorlási szokások feltérképezésére. A végeredmény egyértelmű: a megkérdezettek csupán egytizede követi egyháza tanításait, vagyis a vallás a társadalom szempontjából leírható, marginális jelenség. De hogy még kevésbé lehessen vitatható a tanulság, és azok is megértsék teendőiket, akik számára a felmérés készült, ki is kellett mondani a szentenciát. Úgy tűnik, a véleményformálók szűk csoportja szerint nem elég „megfeledkezni” a történelmi egyházakról, kifelejteni őket kormányprogramból, cselekvési tervből, társadalomképből. Tenni is kell valamit. Ellenük.
A tanulságok levonására aligha volna alkalmasabb ember, mint a miniszterelnöki hivatal egyház-politikai tanácsadója, Buda Péter. A „szakember” szerint hosszú évek óta ez az első vizsgálat, amely hiteles képet ad az egyházak támogatottságáról és társadalmi szerepük megítéléséről. De hogy mi a politikai konzekvenciája a felmérésnek? „A kormány rosszul teszi, ha hitelt ad annak a jobboldal által terjesztett hamis politikai giccsnek, miszerint a jobboldal támogatói derék vallásos emberek, míg a baloldali és liberális szavazók egyházellenesek.” A baloldali Buda szerint ez hazugság. És ami ennél is fontosabb, a felmérésből kitűnik, az „egyházak mögött valójában nem áll számottevő, tényleges társadalmi bázis”. Mint mondta: „A különböző anyagi és egyéb természetű privilégiumok juttatásával a kormány nem tesz mást, mint hozzásegíti az egyházakat jelenleg bizonyítottan csekély mértékű társadalmi legitimációjuk mesterséges növeléséhez.”
Ismerős nézet, volt már Magyarországon ehhez hasonló, csak akkor az Állami Egyházügyi Hivatal munkatársai nyilatkoztak azonos szellemben a vallás közeli elhalásáról és ennek lehetséges konzekvenciáiról. Fontos, hogy e véleményt nem maga a miniszterelnök vagy az államtitkár mondta ki, hanem „csak” egy hozzájuk közel álló, véleményformáló politikus, aki talán nem is politikus. Így optimalizálható a kívánt hatás és a lehetséges kockázat aránya. Mert arra azért számítani lehet, hogy a történelmi egyházak számára sem a felmérés, sem az ahhoz fűzött kommentár nem lesz hihető, és ezért elfogadható sem. Viszont az egyszerű tanácsadó pozícióját a mégoly szélsőséges megnyilatkozás nem fenyegeti. Buda Péter nyilván kiváló ember, és alapos oka van a jelek szerint számtalan formában megnyilvánuló egyházellenességének. Lelke rajta. De ugyan milyen súlya van nézeteinek? Majd ha ő vagy valamelyik elvbarátja formálisan is átveszi a hatalmat az államtitkárságon. De ez egyelőre nem különösebben valószínű.
A kormányalakító Gyurcsány hosszú ideig nem nyilatkozott az egyházügyi államtitkár személyéről, csupán arról, hogy hivatala a Miniszterelnöki Hivatalból átkerül a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumába. Hiller István október elején sajtótájékoztatón jelentette be, hogy találkozót kezdeményez a magyarországi történelmi és kisegyházak vezetőivel. A személyi kérdések még Hiller sajtótájékoztatójára sem tisztázódtak, de a kulturális miniszter úgy vélte, „jobb, ha a kultúra és a sok tekintetben ehhez kapcsolódó egyházi ügyek egy tárcához tartoznak”. Ilyen logikával persze elpasszolhatták volna az államtitkárságot bármelyik tárcához, hiszen a vallás az ember egész életét átfonja, de ez mellékes. Mint ahogyan az is csak gesztusértékű, hogy az érintett egyházakról megfeledkeztek a döntés meghozatalakor. A lényeg inkább a kormányzaton belüli erőviszonyok alakulása. Idő kellett annak tisztázódásához, hogy milyen politikai csoportok elképzelései valósulhatnak meg, akárcsak az MSZP-n belül is: Szili vagy Kósáné lesz-e a nyerő. A Wildmann–Buda vonal erősödik-e meg vagy Gulyás Kálmán?
Ismerve Hiller eddigi ténykedését, meglehetősen valószínűtlen, hogy saját elképzeléseinek megfelelő lenne egy olyan államtitkárság, amelyik a történelmi egyházak marginalizálódására hivatkozva további restrikciót helyezne kilátásba. Persze a Hiller nevével fémjelzett, Az új magyar szociáldemokrácia címet viselő iromány társadalomképéből is hiányoznak az egyházak. Milyen különös véletlen, hogy az országban uralkodó igazságtalan állapotok érzékeltetésére az alábbi mondat olvasható a munkában: „Vagyon, családi háttér, születési hely, nem, régió, származás még mindig sokkal-sokkal inkább meghatározó, mint tehetség, szorgalom, tudás.” Mintha valami kimaradt volna: a vallás, pontosabban a vallástalanság vallása. Nyilvánvaló, hogy az egyházi oktatási intézmények pénzügyi ellehetetlenítésével tovább gazdagodhat a szegregáció eszköztára, a haladó baloldali kormányzás nagyobb dicsőségére.
Mindenesetre az egyre nagyobb hatalomra szert tevő Hiller politikai habitusa talán nem kedvezne a nyílt konfrontációnak. És bizonyára éppen ez a „szerencsés véletlen” volt alkalmas a mediátor-államtitkár pozíciójának megszilárdítására.
Amikor Gulyás Kálmán Szalay Istvánt váltotta a mostanira sok szempontból kísértetiesen emlékeztető, az állam és a hatalom viszonyát tekintve elmérgesedő helyzetben, a legtöbb elemző, politikus és politológus úgy látta, hogy a munkaügyi perekben sikeres jogász talán arra a csodára is képes lesz, hogy a történelmi egyházak és a baloldali kormányzás konfliktusos kapcsolatát rendbe tegye. És ebben a tevékenységében az sem akadályozhatja meg, hogy egyházügyi szakértelme Kovács László energiapolitikai ismeretével vetekszik. Gulyás nem kimondottan médiaszemélyiség, viszont az egyház-politikai koncepciótlanságra vonatkozó sajtómegnyilvánulásai hátterében már felsejlett az a paradox helyzet, hogy voltaképpen nem az egyházak és az állam között kell közvetítenie, hanem a legkeményvonalasabb egyházellenes törekvések és a mérsékeltebb kormányzati szándékok között. Legalábbis mind Demszky Gábor februári egyház-finanszírozási ötletparádéja, mind a Károli Gáspár Református Egyetem homoszexuális diákja ügyében ez volt érzékelhető.
Az olyan konfliktusokat pedig, ahol nem volt különösebb, központilag irányított és következményekkel járó egyházellenes koncepció a háttérben, gondosan elkerülte. Ilyen volt a Tilos Rádió ominózus keresztényirtásos kijelentése vagy Kósáné Kovács Magda kampánynyitó Vatikán-ellenes kirohanása. Ezekhez Gulyásnak nem volt hozzáfűznivalója. A történelmi egyházak számára érthetően nagy érzéketlenségnek tűnik a szelekció, és a hívő emberek keserűséggel veszik tudomásul, hogy az egyházügyi államtitkárnak nincs véleménye az egyházak ellen irányuló meg-megújuló támadásokról.
És ha kissé határozatlanul is, de az egyházi iskolák ellen legújabban megnyitott frontvonalak kapcsán is megnyilatkozott. A probléma csak az, hogy e furcsa, belső közvetítői szerep miatt úgy tűnik, mintha ténylegesen nem is lenne szerepe az egyházak és az állam közötti közvetítésben, és a történelmi egyházak ennek megfelelően nem is elsősorban vele igyekeznek a megoldásokat megtalálni.
A nyílt harc a költségvetési vita ürügyén eszkalálódott. Az Oktatási Minisztérium – háta mögött a „nagy testvérrel”, a pénzügyi tárcával – október 28-án készített törvényjavaslata különböző okokra hivatkozva az alapfokú művészetoktatás, valamint az egyházi iskolák támogatását mérsékli. 2005. január elsejétől, tehát a tanév kellős közepén. Az csupán a kommunikációs stratégia részeként értelmezhető, hogy október 27-én nyilvánosságra hozták: a kormány döntése alapján a budavári Mátyás-templom felújítására a központi költségvetésből 3,7 milliárd forintot különítenek el. Hadd tűnjön a külső személő számára egyenlőnek a mérleg: itt megvonunk, ott támogatunk. Persze már a mértékek tekintetében is szembeötlő a különbség. Ráadásul az oktatási elvonással nem csupán érdekek, hanem törvények is sérülnek.
Veres András püspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia titkára bejelentette: „Ha a jövő évi költségvetési törvény tervezetét a jelenlegi formájában fogadja el a parlament, a katolikus egyház az Alkotmánybírósághoz fordul.” Az egyházi iskolába járó gyerekek után jövőre – intézménytípustól függően – 18–44 ezer forinttal kevesebb állami támogatást kapna a felekezeti fenntartó, mint az önkormányzati. A tervezett változtatásokat persze most is „elfelejtették” egyeztetni a történelmi egyházakkal, amelyek jobb híján nyílt levélben fejezték ki tiltakozásukat. Bölcskei Gusztáv református püspök, a zsinat lelkészi elnöke hasonlóan érvelt: „Ha nem sikerül megállapodásra jutni, akkor természetesen nincs más mód, mint hogy közösen a történelmi egyházak – de bővíthető ez a kör az iskolafenntartó egyházakkal – az Alkotmánybírósághoz fordulnak, hiszen mi úgy érezzük, hogy itt nem egyházi kérdésről van szó, hanem azoknak a gyerekeknek és szülőknek a jogos igényéről akik egyházi iskolába járatják a gyerekeiket.”
Nem tudhatjuk, hogy a kormányzati stratégia része volt-e a sokféle ellentétes megnyilvánulás, vagy inkább csak a szervezetlenség következménye. A baloldali sajtó számháborúról ír, mintha valami elméleti kérdésről vitáznának egyenlő helyzetben lévő felek. Az oktatási tárca hajthatatlan. Gulyás Kálmán riadtan tiltakozik: „A költségvetés tervezete a vitás pontok vonatkozásában még nem is tartalmaz konkrét számokat”, a tárgyalások csak ezután következnek. A harmadik vonalban megszólal Buda Péter is Szabó István református püspök apartheidhasonlatára reagálva. A Klub Rádió reggeli műsorában tett nyilatkozatának kulcsszavai: a püspök tudatlan, hazug, botrányos, ellehetetleníti a kulturált párbeszédet, ám szerencsére az embereket nem befolyásolja véleménye.
A kormányzat végső döntését nehéz volna megjósolni, hiszen ismeretlenek a belső politikai erőviszonyok, amelyek az egész problémát felszínre vetették. Még az is kérdéses, hogy van-e egyáltalán értelme az egyházak részéről a helyzet tárgyalásos rendezésének. A valószínűsíthető bírósági, alkotmánybírósági döntés, valamint a lehetséges nemzetközi botrány miatt azonban alighanem megtörik a szabad demokraták újabb bátor egyházellenes támadásának lendülete, komoly feladatot róva a kommunikációs szakemberekre. De messze még a választás, és különben is: utánuk az özönvíz.
origo.hu
Tragédia Gödöllőn: iskolai bántalmazás miatt vethetett véget életének a kislány
