Szobrász, majd régész szeretett volna lenni. Rajongott a várakért, a történelemért. Az Apáczai Csere János Gimnáziumban fizika tagozaton tanult, második lett a kémia-diákolimpián. Az iskolában és később az egyetemen amolyan „bizalomközpontnak” tartották. Mindenki vele akart egy csónakba szállni, ha süllyedni kezdene a hajó – amint egy korábbi interjúban elmondta. Harminchárom éves, amikor önálló kutatócsoportot alapít, és negyvennégy, amikor kinevezik egyetemi tanárnak. Tíz éve neveli ma már huszonhat éves fogadott fiát. Szereti a vizet, a zenét, az értelmes beszélgetést. Ha foglalkozik valamivel vagy valakivel, csak azzal, csak vele foglalkozik. A fiataloknak is azt javasolja, ne forgácsolják szét magukat. Nyolc éve kezdett töprengeni azon, hogyan lehetne esélyt teremteni azoknak a diákoknak, akik tehetségesek, de nincs lehetőségük arra, hogy legszűkebb körükön túljussanak. Az ötletből tehetséggondozó mozgalom lett, amelyről elismeréssel szól a nemzetközi és a hazai tudományos közösség. Ezt jelzi a héten átadott díj is, amelyet azok kaphatnak meg, akikben megvan az igény és a képesség arra, hogy közérthetően fogalmazzanak meg tudományos kérdéseket, és aktívan be is tudják kapcsolni az embereket a tudomány megértésének folyamatába.
– Ennyien egyszerre még nem kaptak díjat – mondja mosolyogva. – Rajtam keresztül mintegy hétszáz mentor és hétszáz középiskolai tanár és sok száz diák kapta meg. Mindazok, akik szervezik ezt a középiskolai mozgalmat fizetség nélkül, lelkesedésből. Különösen azokat a középiskolai tanárokat csodálom, akikről már ötven bőrt lehúztak, mégis maradt energiájuk arra, hogy a hét végén, szabad idejükben foglalkozzanak a diákokkal.
– Mi adta az ötletet, hogy kutatási lehetőséget szervezzen középiskolásoknak?
– Nemzetközi szinten is figyelemre méltó, hogy Magyarországon ötven éve jelentős tömegeket vonzanak a tudományos diákkörök. Voltak és vannak legendás középiskolák, legendás tanárok, sok diákkörösből mára professzor, akadémikus lett. Arra gondoltam, mi lenne, ha egy-egy tehetséges diákot ők fogadnának be a műhelyükbe? A rendszerváltozás idején felrázódott a tudományos élet, nagy tehetségű emberek kerültek előtérbe, több kapcsolatteremtésre nyílt lehetőség. A Sejtbiológiai Társaság titkára voltam, nekiláttam, hogy ezt megkönnyítendő „telefonkönyvet” állítsak össze, amelyben megtalálható a kollégáknak nemcsak az elérhetősége, hanem sok más lényeges szakmai információ is. Ez jó alapnak bizonyult a későbbi mentorlistához, amit azóta évente elküldünk minden itthoni és határon túli magyar középiskolába. Kutató diáknak a www.kutdiak.hu honlapon is lehet jelentkezni. Ez az alaptelefonkönyv azonban csak az élettudományokra vonatkozott, ki kellett bővítenem a többi területtel. Tudományos könyvtárakban kezdtem hirdetni a programot, toborozni a tudósokat, akik vállalják, hogy középiskolás diákokat fogadnak és segítik őket, persze fizetség nélkül, mert ajánlani nem tudtam semmit. Nagyon sokan jelentkeztek, a magyar tudományos élet színe-java, politikai színezetre való tekintet nélkül. Úgy éreztem, mérhetetlen bizalom árad felém, nem érdekes, hogy ismernek-e vagy sem, az ügyet tartották fontosnak. Jó lenne, ha az egész ország így működne, mert sokkal előbbre tartanánk. Nemrég olvastam Fukuyamát és Seligmant, akik azt mondják: a bizalom pénzt is jelent. Rövid távon a nemzeti jövedelem egy százalékkal nő, ha egy ország lakói bíznak egymásban. És hosszú távon? Nincs innováció bizalom nélkül.
– Honnan, milyen környezetből jönnek a diákjaik?
– Az ország minden részéből, egynegyedük olyan kicsi falvakból, amelyeket alig lehet megtalálni a térképen, egyharmaduk kisvárosokból, és sokan a határainkon túlról. Ez a program nem a budapesti elit iskolákra épül. A Természet Világa című lap segítségével sikerült mozgósítani a határon túli tanárokat is. Azt reméljük, hogy rövidesen a Vajdaságban, Erdélyben és a Felvidéken is lesznek mentorok. Most terjesztjük ki a programot Románia románok és Szlovákia szlovákok lakta részeire. A pozsonyi egyetemen például Lubomir Tomaska vállalta, hogy megszervezi a diákok és mentoraik közötti kapcsolatokat.
– Van-e a diákoknak kedvenc tudományterületük?
– A környezetvédelem és a történelem, de a programban részt vevők érdeklődése leképezi a legfejlettebb országok tudományszerkezetét. Ötven százalékuk az élettudományokban kutat, a másik ötven százalékon osztoznak a természet- és humán tudományok kedvelői, mintegy fele-fele arányban. A mozgalmat ma már maguk a diákok szervezik, a diákelnökség, amelynek három tagját a nyolcvan legjobb eredményt elért középiskolás választja a nyári táborban, több tucat diák és Fazekas László, a koordinátorunk segíti őket. Én már csak tanácsadó vagyok.
– Azt nyilatkozta valahol, nem vonzza a vezető pozíció…
– Minden vezető pozíció azt deklarálja, hogy az illető több, mint a másik. Ebben a középiskolás mozgalomban nincs sarzsi. A diákjaink felnőtt, felelős emberek, akiket egyenrangúként kezelünk. Nagyon jó kérdéseket tesznek fel, nyitott aggyal csodálkoznak rá a dolgokra, és rákérdeznek arra, amit nem értenek. Ez a tudományos megismerés legfontosabb része. Ha bizalom veszi körül őket, mindenre képesek. Akár négyezer fős világkongresszust szerveznek, mint Korcsmáros Tamás, az ELTE biológushallgatója, vagy országos konferenciát egyedül, mint a tavasszal Sulyok Katalin, a szegedi Radnóti-gimnázium tanulója. Érdemes megjegyezni, hogy ezeknek a kutatásra jelentkező lányoknak és fiúknak az aránya évek óta ötven-ötven százalék, tehát nincs nemek szerinti különbség a tudományos érdeklődést illetően. Hogy ez felnőttkorra miért tolódik el erősen a férfiak javára, azzal érdemes volna többet foglalkozni, de ez egy másik beszélgetés témája lehetne. Örülök annak, hogy a diákok megtanulták, nem kell különleges embernek, félistennek lenni ahhoz, hogy valaki tudós legyen. Elszántság, kitartás és érdeklődés kell hozzá. A mentor részéről pedig igény és készség arra, hogy érthetően tudja közvetíteni azt, amivel foglalkozik, és tegyen is azért, hogy másokat bekapcsoljon a tudományos életbe.
– Nálunk sokan azt hiszik, a tudományos ismeretterjesztés egyszerűsítést jelent, ezért félnek tőle. Hogyan határozná meg ezt a fogalmat?
– Minél fontosabb kérdésre próbál választ adni a kutatás a mindennapi életünk szempontjából, annál könnyebb megfogalmazni a lényegét. Ha egy tudós nem tudja megtalálni a laikus számára is érthető szavakat, érdemes elgondolkodnia azon, nem kell-e témát változtatnia. Az ismeretterjesztés nem altruisztikus leereszkedés, hanem tudományos önkontroll: látom-e a lényeget, meg tudom-e fogalmazni a magam számára annak a lényegét, amivel foglalkozom. Számomra a tudományos ismeretterjesztés mindenekelőtt annak az örömnek a terjesztése, amit a tudományos kutatás jelent. Nem az ismeretekre helyezem a hangsúlyt, azokat fél perc alatt le lehet tölteni az internetről. A rendszerezés, a gondolkodásra tanítás a lényeg, az, hogy megértsék, mi a fontos és mi nem, illetve az érzelmi hozzáállás, az, hogy mi ebben a munkában az öröm. Ez a legfontosabb, a személyes üzenet.
– Alkalmas erre az oktatási rendszerünk?
– A mai oktatási rendszer hihetetlen ellentmondásokkal terhelt. Fantasztikus emberek küzdenek benne, de az egész struktúra sokszor nem engedi, hogy a diákokat egyénre szabott, embert próbáló feladatokkal lehessen ellátni. Helye válogatja, hogy ki győz: a rendszer a tanár felett, vagy a tanár tudja befolyásolni a rendszert, hogy az igazi érték kerüljön felül. Oktatási rendszerünk nem tud mit kezdeni a különleges gyerekkel. Márpedig minden gyerek különleges, csak másként. Megértem az ország sanyarú helyzetét, mindenütt szorít a cipő, de ha fiskális szemlélettel közelítünk az oktatáshoz, és csak azt nézzük, mit lehet még ráterhelni a tanárokra, azt a plusz energiát vesszük el tőlük, amivel esetleg a jövő Nobel-díjasait vagy világhírű művészeit fel tudják ismerni, és oda tudják irányítani, ahova valók.
– Azt mondja, nagyon szeret tanítani, de csak az anyanyelvén…
– Azért, mert a szavaknak olyan kulturális, érzelmi háttértartalmuk van, aminek csak akkor kerülünk birtokába, ha évtizedekig élünk abban a kultúrkörben. Akármilyen jól tudunk valamilyen idegen nyelvet, nem tudjuk olyan árnyaltan kifejezni magunkat, ahogy az anyanyelvünkön. Rájöttünk, hogy a középiskolai mozgalmunk érdekes módon köti a diákokat Magyarországhoz. Ha elmennek külföldre, nem azért fognak visszajönni, mert itthon jobban tudnak dolgozni, hanem azért, mert itt vannak a barátaik, akikkel jól érzik magukat, akikkel félszavakból is értik egymást.
– Említette, hogy egy éve nem végez kísérleteket. Miért?
– Azért, mert témát váltottam. Továbbra is foglalkozom a sejtjeink védelmében fontos szerepet betöltő stresszfehérjékkel, de áttértem egy másik izgalmas területre: a hálózatokra, és ez a kezdetekben elméleti elmélyülést igényel. Eredetileg vegyész vagyok, azután átverekedtem magam orvoskutatóvá, most meg fizikusnak tanulok, mert a hálózatkutatás a szilárdtestfizika része. Vicsek Tamás barátom és Barabási László Behálózva című könyve térített erre az útra, nagy hatással volt rám. Rájöttem, hogy mindent, ami körülvesz minket, hálózatként is fel lehet fogni. Az elektromos áramot, a barátok körét, a sejten belüli fehérjéket. Hívő ember vagyok, mindig egységesnek hittem a világot. Most, a hálózatokat kutatva mint természettudós, azt látom, hogy sok mindent hasonló elvek igazgatnak, és ez visszavezet az istenfogalomhoz. Minden hálózatban gyenge és erős kölcsönhatások figyelhetők meg. Az erőstől függ, hogyan működik a hálózat, a gyenge viszont a stabilitásért felelős. Egy kissé leegyszerűsített példával élve: ha a nők trécselnek, pletykálnak, gyenge kölcsönhatásokat alakítanak ki. Ez stabilizálja a társadalmat. Ahol beszorítják őket a lakásba, a konyhába, ott baj van. Az a társadalom jó úton van afelé, hogy destabilizálódjon. Ha ugyanezt a felismerést a sejtekre alkalmazzuk, nagy jelentőségre tehet szert az orvoslásban. A fehérjék között vannak olyanok, amelyek össze vannak tapadva, a funkciójuk csak együtt érvényesül. Ezek jelentik az erős kölcsönhatást, ezek mondják meg, hogyan működik a sejt. De vannak olyan fehérjék, amelyek csak rövid időre találkoznak, majd továbbállnak. Ezek a gyenge kölcsönhatások. Mostanában kezd kiderülni, hogy ezek stabilizálják a sejtet. Ha betegek vagyunk, a stabilitás megbomlik, a gyenge kölcsönhatások sérülnek, a sejtek nem azt teszik, amit tenniük kellene, például amikor hirtelen burjánzásnak indulnak.
– Van remény arra, hogy ezt a folyamatot befolyásolják?
– Már most is sokféle gyógyszer létezik, de ezek szinte mind az erős kölcsönhatást próbálják irányítani, mert az az egyszerűbb. Még nagyon az elején tartunk, mert a gyenge kölcsönhatásokat nehéz vizsgálni, de már van hozzá eszköze a tudománynak. Mi szerencsések vagyunk: a stresszfehérjék működésére vonatkozó kutatásaink jó gyakorlóterepet teremtettek ehhez, a stresszfehérjék ugyanis gyenge kölcsönhatásban vannak a többi fehérjével.
– A tudomány eddig nem tudott válaszolni jó néhány alapkérdésre. Hogyan gondolkodik erről a hívő természettudós?
– Minél többet tud meg az ember, annál nagyobb alázattal fogadja a világ összetettségét és sokszínűségét. Látja, hogy a tudománynak vannak határai. A tudomány nem csak eddig nem tudott válaszolni olyan alapkérdésekre, hogy mi az élet értelme, mi történik velünk a halál után, soha nem is fog tudni válaszolni, mert nem ez a feladata. De ha tudatosodik bennünk, hogy az emberi megismerés épp azáltal gazdagodik, hogy több nézőpontból vizsgálja a világot, feloldódnak az ellentmondások. Mást ad a tudomány, a művészet és mást a vallás. A tudós nem szabadulhat az analitikus megközelítéstől. Szétbont, összerak, feltételez, ellenőrzi feltételezései helyességét, bizonyít. A hit nem bizonyít, hanem elfogadja egyben az egészet. A világról és a benne élő emberről, a kettő egységéről mond valamit…
Csermely Péter 1958-ban született Budapesten. Az ELTE Természettudományi Karán szerzett vegyészdiplomát 1981-ben. 1978-tól dolgozik a Semmelweis Egyetem (SE) Orvosi Vegytani, Molekuláris Biológiai és Pathobiokémiai Intézetében. Eleinte tudományos diákkörös, 1981-től aspiráns, 1999-től egyetemi tanár. 1994-től az SE tudományos diákköri tanácsának tagja, 2000-től elnöke. 1994–1999: a COST B5 network (nem inzulinfüggő cukorbetegek hálózata) elnöke. 1995–: a Magyar Biokémiai Egyesület főtitkára. 1996-ben indítja meg a középiskolás kutató diákok mozgalmat. 1998-ban létrehozza a Kutató Diákokért Alapítványt. 1999–: a Cell Stress Society International alapító titkára, jelenleg megválasztott elnöke. 2000–: az Ifjúsági Bolyai-díj Bizottság elnöke. Tanulmányutak 1984-től: New York, Hannover, Boston: Harvard Egyetem, Düsseldorf, Tokió. 2000-ben meghívott professzorként tanított a párizsi Denis Diderot Egyetemen. Szakterülete a stresszfehérjék (dajkafehérjék) működése, a cukorbetegség, az öregedés és a hálózatok problémaköre. Négy könyve és több mint százhúsz cikke jelent meg. A kutató diákokkal kapcsolatos munkájáért tagjai közé választotta az Ashoka International. Munkáját 2002-ben Pázmány Péter- és Jedlik Ányos-díjjal ismerték el. 2003: az Európai Molekuláris Biológiai Szervezet (EMBO) neki ítélte oda a tudomány népszerűsítésért adható legmagasabb kitüntetést, a Science Communication Awardot. 2004: az év ismeretterjesztő tudósa.
