Intizar

Kevés megszívlelendő történet akad ezen a világon. Hát még ebben a retkes irodalomban. Pedig minden történet nagyon egyszerű. Vagy nagyon bonyolult. Vagy mindkettő, vagy egyik se.
Ezt a bölcsességet a mai Tegnapelőttben olvastam, és mindjárt Intizar jutott az eszembe, a pakisztáni, aki egyszerűen bemosolyogta magát az életembe. Little did I know!, ahogy az amcsik mondanák. Aligha tudtam, ez a szó szerinti fordítás. Ha láttam volna előre, egyáltalán nem tudtam, távolról se sejtettem, álmomban se jutott eszembe – ez az igazi. Intizar olyan volt, mint eme mondat angol eredetije: csak látszólag egyszerű.
Most ha azt mondom egy pakisztániról, hogy olajos bőrű, datolyabarna szemű, szurokfekete hajú, mézes mosolyú – mi újat mondok róla? Azzal hívta föl magára a figyelmemet, hogy írt egy jövedelemadót dicsőítő cikket a helyi lapba. Amire nem kérte senki. Honnan tudtam volna, hogy valami pakisztáni felső bíróság adótisztviselője?
A pakikról természetesen Intizar mondta a legtöbb viccet, főleg a Londonban élőkről. Talán mert ő az Emory Egyetemen végzett, Atlantában, Georgia államban. („… Atlanta, Georgia is just no place to be…”, vagy valami hasonlót énekelt volt a Nitty Gritty Dirt Band.) Ezzel szórakoztatta a társaságot az írói program tiszteletbeli vezetője, Paul Angle költő és felesége, a program kitalálója, Nie Hualing (angolul Hualing Nieh) író házában is. Hogy aszongya: Mit teszel, ha egy sorozatgyilkossal és egy pakisztánival zárnak egy szobába, és két golyó van a pisztolyodban? Kétszer belelősz a pakiba, és megbizonyosodsz arról, hogy már nem él. Vagy: Milyen fogamzásgátlót használ egy paki Londonban? A személyiségét. He-he-he. Hi-hi-hi.
Paulnak nem nagyon volt kedve nevetni, beteg volt már és nagyon öreg; szinte átlátszó volt a bőre, csupán némi whiskey hatására pirosodott ki. Csak nyűgöt jelentett már számára, amit valamikor maga járt volt ki. Először kizárólag éhező amerikai íróknak szerzett pénzt, szerződést, hogy az írás mesterségének tanításából éljenek az Iowai Egyetemen. Olyanoknak, mint Tenessee Williams, Flannery O’Connor, Robert Lowell – hogy csak néhány nevet mondjak a sok-sok felejthetetlen nyomorgó közül. De itt írta meg Az ötös számú vágóhidat Kurt Vonnegut jr. is (hat sikertelen regény és majd ugyanannyi gyermek szerzője), akinek őszinte kijelentése előtt ma is meg kell hajtanom a fejem: A szépírói kurzusokat messze megelőzve az első szépírástanárok, sőt -kritikusok maguk a kiadók voltak.
Paul gyönyörűséges, klasszikus kínai prózát író felesége azt mondta az aranyosan nagyszájú, igazi iowai marhahúsevő férjének, hogy: Ha már nem utazhatjuk be a világot, hát hívjuk meg a legjobb íróit!
Így történt, hogy Paul, aki nagyobb kijáró volt, mint talán költő, s főleg jobban szerette a többi írót magánál, nyakába vette Amerikát, és kilincselni kezdett azért az ötletért, hogy a világ írói ismerjék meg nemcsak az amerikai Közép-Nyugatot, hanem az egész hatalmas országot.
És láss csudát: a John Deere & Company, az American Republic Biztosítótársaság, a Pioneer Hybrids, az ADM Corn Sweetener élelmiszer-ipari nagy cégek, az Amana Refrigerator, majd később az AT & T, a Coca-Cola, a Reader’s Digest egyik alapítványa a zsebükbe nyúltak, és szponzorálták azt, amit az idegenből jött írók később vagy sose fizettek vissza írásaikkal. Aki itt járt, az egy család tagja lett. Így rokonom nekem Orbán Ottó és Szász Imre. Václav Havel csak majdnem, mert már ugyan a zsebében volt a repülőjegy, de akkor fölkérték, hogy egy időre vonuljon be az elmélyülést jobban szolgáló, zártabb levegőjű, jellemegyenesítő intézménybe. Azért vagy ezer író csak itt járt majd harmincöt év alatt. Nagy a család. Na mindegy.
Intizar is rokonnak mutatta magát, miközben szép csendesen ellopott egy részt az Aaronnal való barátságomból. Ebéd után ugyanis Aaron mindig nagyobb sétát tett. Miközben én szundítottam egyet, Intizar elkísérte Aaront. Én meg közben olvashattam Intizar remekműveit. Itt van például A szakítás című novellája. Már a cím is példázatos, tapintatból nem fordítom le az opust, mert nemcsak hosszú, de dögunalmas is. Megpróbálom a lényegét összefoglalni, bár egyik – olvasó (ilyen is van!) – barátom aszonta egyszer:
Levest sűrítsetek, ne prózát, ’kazd meg! (Vagy ahogy a repülés világában mondanák: Bravo-Alpha-Sierra-Zulu-Delta.)
Arrúl vagyon ittend szó, hogy egy mandró (aki gyanúsan hasonlít az íróra), valamilyen hívatlan hivatalnok összejön egy alkalmatlan alkalmazott nővel, és összeköltöznek. Két vacak, üres kis szoba, egy köpésre egy másiktól, ezer pakisztáni rúpiáért havonta – nem kevés. (Nem a novellához tartozik, csak úgy mondom, egy dolcsi kábé ötvenhét rúpia.) Na most a nő, akit Fifinek hívnak, berendezkedik, bevásárol, megkezdi a közös új életet. De közben gondol az otthagyott férjére, akinek csak a teste nyújtotta örömök kellettek, bizonyos Alira, aki még egy cigit is elnyomott az arcán. Salimnak is eszébe jut néha az otthagyott feleség meg a két gyerek. Egy beszélgetés:
„Mire gondolsz”, kérdezte Fifi. „Semmire”, mondta Salim. „Ne mondd el nekem, ha nem akarod, de ne hazudj.” „Egész idő alatt azt kérded?” „Igen.” „Nem hiszem. Te mire gondolsz?”, kérdezte Salim. A nő kuncogott. „Természetesen semmire.” „Úgy érted”, mondta a férfi, „hogy üres az agyad?”
És most, ahogy megpróbálok az élet apró darabkáiból, törmelékeiből összeállítani valami mesét – folytatja a szerző, de ez a párbeszéd annyira tetszik neki, hogy vagy négyszer megismétli a novellában. Túl sok Beckettet olvashatott, szegény. Na mindegy. Szereti, nem szereti, az újat, a régit és így odébb, de sose előbbre. Szeretlek, de nem vagyok beléd szerelmes. Tán csodállak, ámde nem szeretlek. („Minden szerelem hasonló – írta a szerző egy versében –, mindegyik azt hiszi egyedüli.” Hűha.) Néha elmennek moziba, vagy csak csavarognak a kocsival. Egyszer Salim későn jön haza, idegen szobákban téblábol, míg megtalálja az övéket. Fifi egy csomó altatót szed be, de nem baj, mert teát is iszik. Megint jön a „mire gondolsz” című őrület. A férfiak mind ragadozók, csak dugni akarnak… Valami mellékállás után kell néznem, mert nem tudom a fizetésemből fönntartani magunkat. Fifi megint Valiumot zabál, de most már iszik is rá. Salim kábé egy órát alszik naponta, ezért aztán nem is áll föl neki. Ez csak rontja a helyzetet. Egy éjszaka körülbelül (!) kettő harminckor fölébred a kampó, gépiesen megcsókolja a nőt, már menne, de erekciója van, erre elájul. Amikor fölébred, aszongya a csajnak: „Isten veled. Nem hiszem, hogy látni akarlak többé.” Lemegy a lépcsőn, egy kutya ráugrik, megugatja, meg is harapja, de ő kinyitja a kocsiját, és elhajt.
Hát ez úgy huszonöt oldal volt, testvérek. Na mindegy. Mondtam Intizarnak, hogy ennél van-e jobb neki. Van, de azt még urduul írtam a nagyapámról, úgy fordítottam angolra.
Ennél csak jobb lehet, gondoltam. És igazam lett. Ez aztán Pakisztán! A bajusz, ez volt a címe. Megérdemelné, hogy lefordítsam, de már így is terjengősnek érzem Intizar jelenlétét életemben. Jön ő még majd, hajjaj, de mennyire jön, sejtetné egy író. A családban, ahol a történet játszódik, a bajusz és a turbán a becsületet és tiszteletet jelképezte. A példakép egy Dadu nevű unkabáty volt, aki húszéves korára mindenkit legyőzött birkózásban a faluban. Hat láb magas volt, és akkora, égnek meredő bajusszal áldotta meg Allah, hogy három másiknak elég lett volna. Senki se tudta, mitől olyan fényes, meredt és szúrós. A család öregjei próbálták rábeszélni, hogy vágassa le, mert az elöljáró megharagszik. Nem vagyok rabszolga, mondta Dadu nekik is, de az elöljárónak is. Dadu egyszer végzett egy kobrával. Épp megmutatta unokatestvéreinek, amikor az elöljáró emberei meglepték. Ha nem akarod, hogy kutyák erőszakolják meg a húgodat, mondták, vágd le a bajszod, és lökd föl anyádnak. Dadu nyakaskodott, erre megrohanták, arcon és ágyékon rúgták, végigrugdosták az egész testét, majd a levágott bajszát a szájába tömték. Az elöljáró csak azért hagyja meg az életed, mondták, mert kevesebb vagy, mint a por a talpa alatt. Dadu soha többé meg nem szólalt, és tíz év múlva meghalt. Mítosz lett Daduból az egész klánban. Meg is verték az elöljáró fiát, akinek a leghosszabb autója, a legszebb háza és a legmeggyőzőbb bajusza volt. Majd belépek a hadseregbe, és akkor nem mertek hozzám nyúlni, mondta az elöljáró fia. Ám ezzel ötletet adott Intizar családjának is. Egy Safaqat nevű fiú belépett a pandzsábi regimentbe. Gyönyörű, fénylő, hatalmasra meredő bajsza lett. Az anyja és az összes nő fekete jelet tettek a homlokára, hogy megvédjék a rontástól. Az unokaöccsei egyszer felkeresték, valami Baba nevű fehér szárnysegéd tisztiszolgája volt. Az unkatestvérek csak azt látták, hogy a büszke férfira úgy üvöltött rá egy fiatal nő, mint egy kutyára, miközben az gyerekruhákat mosott. Látták az adjutánst is, alacsony volt, egérszínű kis bajusszal.
Ez már döfi, mondtam Intizarnak, és megpödörtem a bajszomat, szóval nagyapád már Lahore-ban élt. De neked miért nincs bajuszod? Épp ezért, mondta Intizar, és mintha csiklandoznák, gurgulázva nevetett. Meg is ittam vele a társpoharat, amit sosem szabad egy ellenséggel. De mit tudtam én akkor Intizar szándékairól, aki országa első képviselője volt az írói programon.