Kétségbeesett állampolgársági vita

Kísértetiesen emlékeztet engem a mostani helyzet a 2002-es választást megelőző hangulatra. A jobboldal megint kapja az övön aluli ütéseket, és szédelegve hitetlenkedik, hogy a fair play nem elég a győzelemhez. Egy elveszített választás vagy népszavazás után már teljességgel érdektelen, hogy bebizonyosodik az igazunk a bíróságokon, vagy a jövendölésünk az ország sorsának romlásában. A jobboldal nem tud válaszolni a baloldali–liberális módszerekre, most is bénultan áll a sárga szórólapok mételyes hazugságai előtt. Még képzeletben sem tud ilyen elképesztő árulást elkövetni, ezért nem tudja megfelelően fogadni a nagy ütést.
Bár már megtapasztaltuk a baloldal erkölcsi mélységét, nem hiszem, hogy bárki feltételezte volna kormányunkról, hogy megtagadja saját népét. Ilyen kampányt csak szívtelen, a magyar nép nyomorát ismerő és felhasználó tanácsadók tudnak kieszelni. Az utólagos kapkodás, a kettős állampolgársággal kapcsolatos rémhírek cáfolata és az ellenérvek bizonyítása nem érdekli a tömegeket. Rövid, velős és húsbavágó üzeneteket kell küldenünk, úgy, ahogy azt ellenfeleink teszik. Itt az ideje, hogy befejezzük a sorok közötti üzengetést. Meg kell tanulnunk beszélni azoknak a nyelvén is, akik a bulvárlapokat olvassák és a kereskedelmi televíziókból informálódnak. A modern társadalom olykor felszínes kommunikációjától mereven elváló kulturált szellemi köreinkből nyitnunk kell a közérthetőbb egyszerűség felé. Ezen a nyelven is át kell tudnunk adni a szellemi és emberi értékrendünket.
Az elszegényített magyar ember már nem reagál a politika üzeneteire, egyetlen dologra rándul össze a gyomra, ha pénzről van szó, az ő kevéske pénzéről.
Brockhauser Edit, építész-üzemmérnök, Budapest

A kettős állampolgárság kérdésében szeretném megosztani véleményemet a lap olvasóival. Kettős állampolgár vagyok. Magyar és brit. És ehhez nem kellett semmiféle népszavazás. 1956-ban okkal, de mégis önként hagytam el Magyarországot, jó néhány akkori honfitársammal együtt. Az akkori törvények alapján disszidálásom miatt elveszítettem magyar állampolgársá-gomat. A rendszerváltás után néhány formaság elintézése után visszakaptam azt.
Ez senkinek nem okozott nehézséget, mert nyilvánvalóvá vált a diktatúra törvényellenes volta. (Ne felejtsük el, hogy a nyugati hatalmak annak idején elismerték a kommunista magyar kormányokat, tehát törvényesnek tekintették azokat.)
Feleségem révén sok erdélyi rokonunk van, két éve egy kárpátaljai körutazáson közvetlen kapcsolatba kerültem kárpátaljai magyarokkal is. Elég jól ismerem tehát az utódállamokban élő magyarok egy részének helyzetét, érzelmeit, gondolkodásmódját, erkölcsi magatartását. Azok a magyarok nem hagyták el a hazájukat, mint én. A trianoni békediktátum ugyanolyan embertelen volt, mint a proletárdiktatúra, csak ezt a nyugati kormányok még nem ismerték be. Nem értem, hogy miért okoz bárkinek is gondot az, hogy ezek a magyarok is megkapják a kettős állampolgárságot.
Dr. Pusztai Árpád, a biokémiai tudományok doktora, a Skót Királyi Akadémia tagja, Badacsonylábdihegy

Argentínában születtem, ennek megfelelően argentin állampolgár vagyok. Szüle-im, nagyszüleim mind magyarok, de a második világháború után véglegesen elsodorta őket a történelem szele. Külföldi állampolgárként kezdtem Magyarországon dolgozni, még jó néhány évvel ezelőtt, tartózkodási engedéllyel. Idővel, annak rendje-módja szerint adószámom, taj-számom lett, munkáltatóim a törvények szerint vonták le a személyiadóelőleget és a nyugdíjjárulékot, év végén elkészítettem az adóbevallásomat, rendeztem a számlámat az állammal, és éltem a mindennapi emberek életét. Igénybe véve azokat a kedvezményeket és szolgáltatásokat, amelyeket a korábbi befizetéseim alapján részemre, illetve családom tagjai részére elérhetővé tett. Még egyszer mondom: Magyarországon élő külföldiként.
Egy évtized után, belefáradva a tartózkodási engedély megújításával kapcsolatos tortúrákba, letelepedési engedélyért folyamodtam. Ennek a folyamatnak az lett a vége, hogy a hatóságok kiderítették, hogy eleve magyar állampolgár vagyok, tekintettel arra, hogy a szüleimet sose fosztották meg magyar állampolgárságuktól (szerencsém volt, a mai Magyarország területén születtek).
Ekkor közölték, hogy két lehetőségem van: csak útlevelet kérek, vagy útlevelet és személyit. A kettő közt az a különbség, hogy ha személyit is kérek, akkor bekerülök a népesség-nyilvántartó rendszerbe, különben nem. Belefásulva a rengeteg hivatalos ügyintézésbe, kezdetben csak útlevelet kértem, egyszerűbb volt. A státusom megegyezett azokéval, akik úgy lettek magyar állampolgárok, hogy nem Magyarországon élnek. Az így megszerzett útlevél nem járt extra előnyökkel, attól eltekintve, hogy már nem kellett munkavállalási engedélyért könyörögni. Ekkor még nem vehettem részt választásokon.
Egy idő után kértem személyi igazolványt is. Ekkor kerültem be a népesség-nyilvántartásba, ekkor kaptam választójogot is. A lényeg: a költségvetést érintő vonzatok (mind kifizetési, mind befizetési szempontból) a magyarországi tartózkodásom és az elvégzett munkám alapján jöttek létre, ahhoz nem volt köze állampolgárságomnak. A külhoni magyaroknak adandó állampolgárság legalább nullszaldós folyamat, nincs tehát mitől félni.
Benedek László, Budapest