Köznapló

November 4., csütörtök
Fontos nap a mai, mostantól datáljuk, hogy a kommunista fába oltott szocialisták nemcsak az államvagyont, a hősöket is saját hatáskörben akarják szétporciózni. Mintha jogosítványuk volna rá, hogy megmondják, ki tartozik ide s ki oda. Osztás előtt persze keverik a kártyát, ám kissé furcsán, mert látni a lapok figurás felét: melyik a zöld tízes, melyik a kuoni pásztor, mikor van felül Nagy Imre és mikor Kádár János.
De nemcsak erre utal, ahogy a mártír miniszterelnököt némi falssal megszólította a mostani kormányfő: „Imre, te mit gondolsz…” Gyurcsány el akarja hitetni velünk, igenis át lehet változni: elég egy bucskázás, és máris előttünk áll a kommunistából lett magyar hazafi. Amilyen annak idején Nagy Imre volt, és amire a jelenben a legjobb példa ő… Csakhogy ez nem ügyes bucskázáson múlik, nem is családon belüli egyezségen, amit puccsnak láttatnak a beavatott sajtómajszterek.
Az átváltozás mást kíván. Azt meg kell szenvedni, azért sok jóról le kell mondani, és a korábbi kommunistaságért bizony-bizony Canossát kell járni. Történt ilyen? Nem történt. Akkor Nagy Imre a miénk, Kádár meg marad az övék.
És még valami… A kártya lapjait keverheti és oszthatja a bankos, ám egyet sosem tehet, azt, hogy közli még osztás előtt: bárkinek bármilyen lapja van, ő fog nyerni megint. Ha így lesz, a lapokat máshol, tőlünk távol keverik, s ami felé tartunk, rosszabb lesz annál, mint amitől megszabadultunk.

November 5., péntek
Tulajdonosa megszüntette a Magyar Hírlapot. Teheti, tehette, ám a mód elrettentő, újra kimutatta a foga fehérét a Nyugat – keleten. Tempójuk enyhén szólva: mocskos. A cég meghosszabbított karja, valami Papp nevű nem járult hozzá, hogy a kollégák kimentsék a számítógépből írásaikat. Ilyenre csak bulvárműveltségű menedzserek képesek, s a Ringier azért teheti, amit tesz a Lajtától innen, mert mindig talál olyat, aki vállalja a munka piszkos részét.
A gépben rekedt írások értékrendje más, mint az enyémeké, de tegyük félre a különbségeket, fontosabbról van szó. Folyik a magyar családok tönkretétele a cipőipartól az újságcsinálásig – ránk szabadultak a kolonialisták, és bevezették az egzisztenciális terrort. Ki gondolta volna tizenöt éve, hogy egyszer kimondják: nem kell Európa első számú ménesbirtoka Mezőhegyesen, nem kellenek a falvakban posták, nem kell Csepelen a vasmű, s lám, nem kell már a Magyar Hírlap sem. Nem gazdaságos, ráfizetéses, hajtogatják a gyarmatosítók, de, kérdem én, jártak-e már ezek a papagájok ott, ahol szétverték a vén Magyarország tartós értékeit? Nem jártak, mert gyávák, így nem tudják, hogy züllöttség, rozsdatemető és lelki sivatag jár a nyomukban.
Olcsó volna, sőt tisztességtelen, ha azt üzenném a kollégáknak: és még őket dicsértétek… Amit üzenek, inkább felhívás: védjük meg együtt az országot a vérszívóktól, mert ha hagyjuk, hogy megosszanak, jönnek a mindig új Papp Bélák, s könnyen lehet, holnap írásba adják: nemcsak a számítógépben lévő szellemi érték az övék, az is, ami a fejünkben van. Kollégák, láncba kell állnunk! Ennek jegyében nyújtom felétek a kezem.

November 6., szombat
Szeretem Béjart balettjeit, szeretem magyarul kiadott könyvét, mind erőt sugárzó munka, figyelmeztetnek, hogy a szellem emberének életében soha nincs nyugalom, mindig döfködi az ördög sarkantyúja. Mikor videóról újranézem Béjart valamelyik produkcióját, vagy fellapozom a könyvét, érzem, hogy világlátásunkban van valami közös. Ez lehet az oka, hogy hiszek neki, s ha megtörténik, hogy mégse, mindig kinevet, és hozza – gyakran más által – a bizonyítékokat.
Olvastam nála egy tüneményes zongoristáról, orosz, Maria Ljugyina a neve. És? – mondtam. Neki az tetszik, nekem meg Richter, Kocsis és Gould, ízlések és pofonok… De aztán újra elém keveredett a név, megadtam magam, jó, elmegyek, ott az a bolt a Semmelweis utca sarkán, tele orosz lemezekkel, majdcsak meglelem köztük Ljugyinát. Tévedtem. Nem is hallottak róla… Hahó, Béjart, nem tudsz oroszul, elértetted, nincs is ilyen zongorista. Eltelt néhány év, és jött a Richter-film, s kiről szólt benne? Egy betű különbséggel ugyanarról az asszonyról: Maria Jugyináról. Richter szerint szent szörnyeteg, koncertjein a darabok közt szünetet tartott, és Paszternak-verseket adott elő, s még valami: mindig volt nála töltött pisztoly. Egyszer beleszeretett valakibe, ám az nem viszonozta érzéseit. Mit tett erre Jugyina? Kihívta párbajra…
Béjart könyvének 257. oldalán találtam egy másik ismeretlen nevet: „Szeretem Oum Kaltsoum dalait és hangját: ő minden idők legnagyobb énekesnője – a legtöbbet és leghosszabban és a legtöbb ember előtt ő énekelt a világon. Elvis Presley vagy Callas sikerei eltörpülnek az övé mellett. Az ő zenéje táplál. Oum Kaltsoum mélységesen anyai – ahogyan az antikvitás istennői anyaiak. Oum Kaltsoum jelenléte kitörölhetetlen az egyetemes arab világból: hangja ennek a világnak szól – és róla beszél. Ő azoknak a millióknak a hangja, akiknek nincs hangjuk.”
Lássuk hát: újra nekiindultam, most is hiába, a lemezpiac nagymenői a nevét se hallották Kaltsoumnak. Mit tesz isten: ma egy francia csatorna az arab énekesnő felvételeit mutatta. Nem értettem egy szavát sem, de éreztem, a dalok lelki kapaszkodót adnak, igen, volt bennük valami anyai. Háboroghatnék most, miért tudott egy orosz zongoristáról Béjart sokkal előbb Párizsban, mint én a gyarmaton, s miért nem ismerhetjük Kaltsoum dalait, ha tizenöt éve nyitottak a határok? De hagyjuk ezt. Ront az emberen, ha a bolsevik és a „szabad” világ kultúrvámtisztjeinek hitványságán töri a fejét. Fussanak, amerre látnak, mi meg hallgassuk Marija Jugyinát és Oum Kaltsoumot. Két asszony, két csoda.

November 8., hétfő
Szót se érdemelne az új madáretető, ha nem veszem észre, hogy az első vendég – az ember úgy lesi, mi lesz, ami először odarepül! –, egy kékcinke fogta a napraforgómagot, huss, odébb vitte, s a párkányon ette meg. Ez elgondolkoztatott, mert a macskánk is levisz mindent a földre, amit a széken ülve kap, ha megjelenik a reggelinél. Erről meg az jut eszembe, mikor Kubában voltunk Benkő Imrével, és a szálló tizenvalahányadik emeletéről mindig lefelé néztünk, s mindjárt jobban éreztük magunkat, ha zökkent velünk a lift odalenn a földszinten… Az emberben lehet valami ösztön, ami azt súgja, hogy otthona a föld, s onnan csak vendégségbe indul, mikor nyomul föl az Everestre, vagy a tenger mélyén bugyborékol valami masinával a hátán.
Van persze egy kérdés, ami ilyenkor majd mindig válasz nélkül marad: merre van otthon a költő? Míg Petőfi saslelke a magasból kémlelte a tájat, addig Radnóti fenn csak pilótát látott, s ezért lehet, hogy Krúdyé az igazság, aki a nők ölében érezte a legjobban magát. A költészetben az a csoda, hogy bárkinek igaza lehet, ha olyasmit ír, ami vágyat ébreszt az olvasóban, és szeretné követni a költőt a magasba, a mélybe vagy az asszonyölek felé… Lehet, hogy kicsit elkalandoztam? Valószínű. Ott tartottam, hogy vettünk egy madáretetőt.

November 10., szerda
Daróczi Ágnes írását olvasom a Roma Múzeumról: okkal szomorú. Nem sikerül létrehozni az istennek se, pedig úgy szeretnék bemutatni végre képzőművészetüket. A pártállam minisztériuma azzal utasította vissza őket, hogy ez cigány nacionalizmus, a kulturális tárca mai embere pedig szét akarja osztani az összegyűjtött anyagot a megyék között, cinikus indoka ez: a cigányok integrációt akarnak… A cikkben árulkodó mondatra leltem, miszerint a cigány önkormányzat egy külvárosi gyár silány művelődési házára váltotta be a romák dédelgetett álmát… Ez feltételezi, hogy kicsiben ugyanaz játszódik le a cigányok között, mint a többségi társadalomban: tűnnek el a közpénzek, romlanak a kultúra lehetőségei, és nem csak a kultúráé. Aki látta a közszolgálati tévé esti Híradóját, tudja, miről beszélek.
A magyar cigányság húsz képviselője járt Brüszszelben, s képek mutatták, mint énekelték a cigány himnuszt az európai képviselők előtt. Jobb lett volna, ha nem mutatják. A sudár szólistán kívül legfeljebb hárman énekeltek a húszból, ami azt jelenti, hogy vagy nem készültek, vagy nem ismerik a maguk szent dalát. Ez nemcsak rájuk nézve szomorú: én is szégyelltem magam, s mielőtt bárki elszánt kisebbségi szólamokba kezdene, közlöm, azok ott húszan nemcsak magukat képviselték: minket is, Magyarország minden polgárát, s kikérem magamnak az ilyen képviseletet! Nem rám tartozik, hogyan verbuválták össze a csapatot, meglehet, úgy, mint mikor Imperiál egy amerikai versenyre kapott meghívást. A csodaló nem volt egészséges, de a népes kíséretet már összeállították: az elvtársak állami pénzen akartak utazni Washingtonba, a ló lába rendben van, mondták, ami után Imperiál leszerepelt. Bármibe fogadok, ha román vagy spanyol cigányok utaznak Brüsszelbe, olyanok mennek s olyan produkcióval, ha énekelni kell, hogy a fásult uniós képviselők is csettintenek. A mieink meg? Mint egy szakszervezeti küldöttség a hetvenes évekből.
Mikor szűnik meg végre bármely kisebbség vagy a többség körében a kádárista bulizás, és mikor emelkedik ki a magyar cigányság köréből olyan tekintély, akire felnéz mindenki? Akinek, bárhol jelenik meg, hitele van, s nem cigány himnuszt énekelni megy Brüsszelbe, hanem tárgyalni több nyelven, felkészülten, hogy ne más döntsön a cigányok dolgában. Aki nem engedi elsikkasztani a pénzeket, aki képes elsimítani a belső viszályokat, és akinek személyisége még arra is kihat, hogy ne verjék meg cigány szülők Szentkirályszabadján a földrajztanárt.