Köznapló

November 18., csütörtök
Az Egyesült Államok dohányiparának vezetői 1953-ban titkos találkozót tartottak, és megállapodást kötöttek: eltitkolják a nikotin káros hatását, valamint azt, hogy a cigaretta függőséget okoz. Mindenki tudja, mi történt azóta. (Például az, hogy Magyarországon ma már a középiskolás lányok 46 százaléka dohányzik, sok helyen igazgatói engedéllyel…) Nemrég, ötvenegy év után pert kezdtek a cégek ellen, a kártérítés összege 280 milliárd dollár. Iszonyú pénz, de mi az a pusztításhoz képest?
Ma sokkal inkább az a kérdés, mikor és hol kötöttek titkos megállapodást a világcégek arról, hogy gyilkos anyagokkal tartósítják az élelmiszereket. Vagy az italokat. Nekem például fölöttébb gyanús, hogy a Coca-Cola receptje mindmáig titkos. Azt mondják, azért, hogy a konkurencia el ne lopja. Meglehet, mégse hagy nyugodni, hogy beleejtek a barna löttybe egy oxidálódott rézpénzt, és az hamarosan ragyog: a kóla leoldja róla a sötét bevonatot. Hogyan? Mivel? És ha a pénzről leold ezt-azt, mit old le odabenn, miután megittuk?
Ha így is van, senkit nem érdekel. Színes tévéreklámokban és poszterekről ránk mosolygó szépségek terelgetik a népet az élelmiszerhangárokba, és az oktalan tömeg ájultan élvezi, micsoda választék fogadja, mennyi termék akciós áron szerte a világból, s ez mind érte van. Fogalma sincs, mi az, amit levesz a polcról, hazavisz és szétporcióz gyanútlan övéinek. Ha úgy lesz, mint a cigarettával, ötven év múlva ezeket a cégeket is beperlik majd, de vajon hogy állapítják meg a kárt, amit okoztak?
Isten azzal is büntet, hogy teljesíti kívánságainkat. Ezt a világot akartuk? Ezt. Megkaptuk? Meg.

November 19., péntek
Nem élek társadalmi életet, sok pályatársammal nincs kapcsolatom, így legtöbbjüket olyannak őrzöm, mint voltak tizenöt–húsz évvel ezelőtt. Egyikük Megyesi Gusztáv. Ha igaz, a Vígszínház környékén találkoztunk utoljára, körülöttünk nyár, előttünk sörök, írásról beszéltünk, könyvekről, s mikor elváltunk, utánafordultam. Megszólalt egy hang, mely sohase téved, s azt mondta: nagyon tehetséges! A tehetséges embert kollégám idézte valamelyik nap, s láttam, Guszti szörnyen indulatos. De már évek óta az: üti-vágja mindet, aki a másik táborból való, s kutatom az okát, miért?
Ma ébredtem rá, hogy a megfejtés abban a mondatban lehet, mely az írótól való: Esterházy tette közzé valamikor, ha újságíró volna, Megyesi Gusztáv szeretne lenni. Az irigyek rögtön talpra szökkentek, úgy vélték, a gomblyukba tűzhető mondat fénye elvakítja majd a kitüntetettet, nehéz lesz hordania. Megyesi fütyült rájuk, vállalta, és így volt rendjén. Egy ilyen bonmot persze nemcsak rangot ad, kötelez is: mércét állít az ember mellé. De hát aki ambíciókkal él, amúgy is választ magának ideát, még az olyan is, mint Gandhi, aki számára Tolsztoj volt a mérték egész életében.
A példát a párhuzam miatt hozom: Tolsztoj gróf volt, mondhatnám úgy is, lovas ember, míg Gandhi az utolsó sejtjéig gyalogos, mégse illett rájuk az, hogy lovas embernek a gyalogos nem lehet a társa. Tolsztoj és Gandhi azok lettek, mert mindkettejük erkölcse azt diktálta, hogy fordítsanak hátat korábbi életüknek: a gondtalan, gazdag világnak, és próbáljanak javítani a nyomorultak sorsán.
A mi embereink más léptékben ugyan, de formázták őket: Esterházy is grófi származék, ha úgy tetszik, irodalmi zászlósúr, ilyenformán ő volt a lovas és Megyesi a gyalogos. Egy irányba tartott mindkettő: érezték, miért kell szólni, miért kell felháborodni, és szóltak és felháborodtak. Csakhogy a dolgok nem mindig egyazon vágányon haladnak. Mivel kimentek az oroszok, és kezdődött valami demokrácia, az irodalom zászlósura közzétette véleményét, miszerint „ez a Kelet-Európa nem nagy buli”, így jelezte, hogy hamarosan odébb lovagol, és a kis bulit a sok gyalogosra hagyja. Mércéje Konrád György lett, ennél mi sem természetesebb: A látogató szerzője az íróságon kívül elnöke volt a nemzetközi PEN Klubnak, a Berlin-brandenburgi Művészeti Akadémiának, ehhez jött a Károly-díj, a Goethe-emlékérem – aki hasonló nemzetközi karriert akar, hasonló irányba kell mozdulnia. És Esterházy arra mozdult.
Kelet-Európa-minősítését Megyesi, meglehet, átvette Esterházytól, ám neki nem volt átjárása hetedhét határon – az ÉS szerkesztősége nem a Fischer Verlag –, be kellett hát érnie a kis bulival, de mivel úgy érezhette, azért kicsi, mert az övén kívül van egy másik tábor, és az szétaprózza, dühös volt, háborgott, és tehetségéhez méltatlan dolgokat kezdett írni, és háborgása azóta sem csillapul. Annyit tennék még hozzá, hogy ami itt van, nem seft, nem „buli”, hanem haza. Wyspianski drámájában, a Menyegzőben van egy mondat: „Lengyelország nagyon nagy dolog!” Magyarország is az. Nekem, a feleségemnek, a barátaimnak, a társaimnak, a sok ismeretlennek – millióknak.
Egyszerű történet ez: elindul valaki, követi az irányt, mely az övé, és lényével egyezik, aztán valamiért hirtelen azt hiszi: „ki vagyok én, talán nem is én vagyok”, letér az útjáról, s attól fogva már tényleg nem ő. Kár, mert úgy hiszem, csak az marad meg, ami hűséges, ami tiszta, s az időt, mikor ítél, nem érdekli, miért hagyta ott valaki azt a világot, melyhez köze volt: az elesettekét, s választott lényétől idegen irányt.

November 20., szombat
A kiskunsági tanyavilágban történt a nyolcvanas évek elején. Egy alsós legénykének a tanítója fejhallgatót tett a fülére, azzal hallgassa a zenét. Pár taktus után a kisfiú lekapta fejéről a hallgatót, és így kiáltott riadtan: „Ördög van benne…”
Van egy magánnaplóm, ragasztóval írom: ha látok valami érdemeset, kivágom, beragasztom, hozzáfűzök pár sort. Akad benne minden: régi átszállójegy, Tennyson verse, az Odysseus; egy francia lány címe, aki ’76-ban megmutatta Avignont; Sarolta lányom táncrendje a szalagavatón és pár sor M. G. P. egyik kritikájából. Ennyi az egész: „Ketten készítették a táncokat: Várady Viktória és Sándor Dávid. Az eredményt látva valószínűen egyik a bal, másik a jobb lábakra tervezte a koreográfiát.”
Tegnap még azt mondtam Molnár Gál Péter két mondatáról, hogy „isteni”… Ma azt, amit a kislegény, mikor megijedt a fejhallgatótól: „Ördög van benne.”

November 23., kedd
Kölcsönvettem a könyvtárból Chagall francia kiadású albumát. Van itthon egy cirill betűs, de rosszak a színei, emez jobban felidézi, mikor nagy kiállítására a Puskin Múzeumban bejutottam az utolsó napon. Eszembe juttatta az osztrák hölgyet is, aki Feldkirchben egy fogadásról szöktetett ki, nem felejtette, hogy szóltam, szeretném látni a galériában Chagall litográfiáit. Kisurrantunk a teremből, s futottunk, hogy időben visszaérjünk.
Ha az ember kézbe vesz egy albumot, nemcsak a képeket nézi, kérdez is. Miért az a festő érdekli, van-e köze hozzá, de kíváncsi arra ugyanúgy, ki az, aki oly csodásan bánik a színekkel, mint a hajnal? Válaszért más könyvet is elő kell kotorni, így került elém S. Nagy Kataliné, aki 1980-ban írt Chagallról, ám hiába kerestem benne valamit.
A könyvtári albumban ugyanis az áll, hogy miután Bella, az első feleség 1944-ben meghalt, „pendant sept ans, Chagall partage se vie avec Virginia McNeil, naissance de David en 1946…” Pár hónapig jártam a Francia Intézetbe, kevés haszna volt, de arra elég, hogy a mondat felkeltse gyanúm, és kolléganőm elé tegyem. A szöveg szerint Chagall hét évig élt együtt az amerikai hölggyel. Mármost itt állok a kérdéssel: miért ködösít mégis S. Nagy Katalin, hiszen azt teszi, mikor arról ír, hogy „Chagall újra szerelmes. Az elveszett társ után újra párjára lel. A vörös nap (1949) című képén átlósan keresztülúszik, szinte átlebeg, átvonul virágcsokorral az új menyasszony, Vava…” Marc Chagall makulátlan művész, nem szorul kendőzésre, főleg olyan ügyben, ami nem befolyásolja életművének megítélését.
Mit se szólna az ember, ha nem volna ott az „ellenpélda”, Picasso, akiről az életrajzírók és a művészet titoklesői egymással versengve adják ki az új könyveket, s bennük a szeretők száma egyre növekszik, s mindez azért, mert rá meg a nőfaló klisét akasztották, és hordania kell, az utókor nincs tekintettel semmire, és itthon is ez a helyzet.
Somlyó György megírta életrajzát Füst Milánról, de egy hang sincs benne arról, hogy a költőnek évtizedekig volt egy szerető asszonymúzsája. Németh Lajos elhallgatja nagy Csontváry-könyvében, hogy az induló festő 1881-ben a római Austro-Hungaricóban találkozott Prohászka Ottokárral, és van még példa bőven. Nemcsak az ennivalónk van hamisítva, szellemi táplálékainkat is pancsolják, mérgezik. Jönnek, tódulnak a nagyhangúak, mindent felfedeznek, ugyanannyit elhazudnak, de legfőképp mindent benyálaznak, mert „értékelnek”. Meghívatják magukat a gyanútlanokkal, előtolakszanak ártatlan függönyök mögül, és előbb-utóbb ránk olvassák, hogy nem jól látunk, nem jól hallunk, de minden rendbe jön, csak figyeljünk rájuk. Ezek után előkapják legújabb könyvüket, felolvasnak belőle, s amíg hallgatjuk, a képekből lassan eltűnnek a színek, elnémulnak a zene hangjai, nem marad más, csak a nyakláncos magyarázó, akiből árad a cizellált blöff és a bődült eredetiség.
Legyünk résen, nézzük inkább a képeket, és olvassuk azt, amit Chagall maga írt a szerelemről: „A palánkok mögött hiába haltak meg az újszülött szerelmek, egyik a másik után. A kertekben, fasorokban az eső lemosta a padokról a hervadt csókok utolsó nyomát is. Neveteket se említi már senki. Elmegyek a házatok előtt, és a meddő találkozások keserűségét vásznaimba adom bele. Hogy ott ragyogjon fel, ott hunyjon ki azoknak a napoknak szivárványos köde. És az idegen néző arcán mosolyt fakasszon.”
Fakasztott, kedves Mester…