Kutyák a moziban

Jihlava Dél-Morvaország északnyugati részén helyezkedik el (Leacock szeretné ezt a meghatározást) a Cseh–Morva-dombságban, 550 méterrel a tengerszint felett, 88 négyzetkilométeren, lakóinak száma 53 ezer. A várost I. Vencel alapította 1237 és 1239 között, a történelmi városmag a XIV–XV. században alakult ki, és olyannyira megfelelt a helyieknek, hogy csak a nagy gondolkodó, Gustav Husak idejében biggyesztettek egy Prior áruházat a főtér közepére, az meg mára már retro, mint egy Botas csuka, ráadásul filmeket lehet vetíteni a falára, úgyhogy minden rendben van. A hangulat egy középkori díszletek közé szorított campuséra emlékeztet, fiatalok irreálisan nagy tömege grasszál az utcákon, az időseket valószínűleg meg egy túlzottan jól sikerült Dino Buzatti-est után kiirthatták, három nap után tűnik fel egy néni, biztos turista. Népviseletnek számít a palesztin kendő, és valamivel több a rasta, mint Bob Marley temetésén. Még néhány év, és a város alighanem átveszi Amszterdam helyét (ha ezt Lubomir Strougal és Ludvík Svoboda megérhette volna!), ami mégiscsak biztató arra az esetre, ha Hollandiát letarolná a globális felmelegedés vagy egy polgárháború. A lazázáshoz jön még a humor és a szelídség, ami általánosnak mondható a Cseh Köztársaságban, a Magyarországon ijesztő méreteket öltő agresszív összneurózis nyomokban sem tapasztalható, ami talán a minden képzeletet felülmúló sörfogyasztásnak is köszönhető. Amennyiben a nemzetkarakterológia kialakulásában valóban szerepet játszik a komló és a maláta közismerten kedvező élettani hatása, akkor nálunk receptre kéne felírni, lehetőleg tizenkettes Staropramen formájában, hátha megint ki lehetne menni sötétedés után az utcára Budapesten. Jihlava söre egyébként a Jezek, ami sünt jelent, és ez van olyan jó, mint a Hermelin nevű sajt és az Angyal metróállomás.

Jihlavában az idén nyolcadszor rendezték meg a nemzetközi dokumentumfilm-fesztivált, amely az egyik legjelentősebb ilyen jellegű találkozó Európában. Tipikus alulról jövő civil kezdeményezés, ami nem jelenti azt, hogy ne menne minden flottul. A szervezők összéletkora nem éri el a nyugdíjkorhatárt, ami a máris dicső múlt mellett fényes jövővel kecsegtet. A fesztiváligazgató, Marek Hovorka majdnem híres, igaz, még nem annyira, mint cannes-i vagy berlini kollégája, de majd olyan lesz. Magyar siker is született, amint azt már lapunkban megírtuk, Zsigmond Dezső Aranykalyiba című alkotása a zsűri különdíját kapta. Míg idehaza egyáltalán felmerülhet a kérdés, hogy magyarok kapjanak-e magyar állampolgárságot is (ez már tényleg szürreális), addig Karácsony Emilke 13 éves gyimesi csángó fiú története szépen bejárja majd a nagyvilágot, és ez így van rendjén. Kinek becsület, alázat, hűség, kinek Moloch, karmája és karizmája szerint. A közönség tapssal jutalmazta a másik magyar versenyfilmet, Silló Sándor Mozi zongorára (Mikrokozmosz) című munkáját (amely Bartók zenéjére archív felvételekkel mutatja be Magyarország többnyire igen szomorú XX. századi történetét) és vele Di Pol Jolanda zseniális vágását, aki egyenrangú társa a rendezőnek. A fesztivál egyébként egyértelműen a szerzői dokumentumfilmeké, ami jó irány a televíziózás zsákutcája után, a cél többnyire a valódi világ felmutatása költői eszközökkel. A pattogatottkukorica-silókból kiábrándult fiatal nézőknek pedig láthatóan elegük van abból, hogy konzumidiótáknak tekintsék őket, és ha ezek a magabiztos, furcsa tekintetűek felnőnek, és önerőből kezdenek fogyasztani, nehéz lesz rájuk sózni a veszélyes hulladékot. Akkor majd be lehet csukni a gagyiboltot, és jöhet egy másik világ. A jelenlegi hatalmi struktúrák, véleményformálók és szórakoztatóipari kartellek számára szaporodnak az intő jelek. Jobboldali szubkultúrák az egyetemeken, kivonulás a nagyvárosokból, antiglobalista álarcosok a barikádokon, környezettudatos életmód, kemény zöld- és állatvédő mozgalmak, a junkfood elutasítása, házfoglalások, civil öntudat, saját új nyelvek, önálló kulturális csatornák, tiltakozás a pénz mindenhatósága ellen – mindez arra utal, hogy hamarosan ismét színre lép egy generáció, amelyik markánsan megfogalmazza az emberi életre vonatkozó elképzeléseit, és ez biztató. Ha meg bedarálják őket is, legalább volt néhány jó évük, az is valami.

Mentális vagy spirituális? A kanadai Peter Mettler a tradicionális bali táncosokról készített huszonnyolc perces lírai filmesszét (Bali-film), és elérte azt, amit az utazós-kóstolgatós tévécsatornákon soha nem sikerül: egy perc alatt elfelejtjük a szellemirtós, jaj-de-egzotikus alapállást, és azt látjuk, ami a dolog maga. Érzelmek, spontaneitás, kifinomult szimbólumrendszer, esztétikum, virtuozitás, a transzcendens eltáncolása. A dán Jorgen Leth Moments of Play (A játék pillanatai) című filmje is Balin kezdődik, egy táncmester adja tovább ifjú tanítványának azt, amit a mozgás lényegéről tudni kell a következőképpen: „Nem olyan vagy, mint egy béka, te vagy a béka. A film a játékról szól, arról, hogy úgy leszel felnőtt, ahogy játszottál.” (Amikor Karácsony Emilke felmegy a hidegségi havasokba, a játék véget ér.) A narrátor maga a rendező, aki ékes „angolsággal”, gyönyörűen intonálva egyszer csak azt mondja: „Játszom, és mindent megtehetek. Semmi sem tilos. Megteremtem a saját világomat. Szisztematikusan elhelyezem a káoszt a rendben. Mindaddig megtartom az egyensúlyomat, amíg úgy érzem, hogy érdemes.” Hát, ez az.

Jihlava a föld alatt is elég érdekes. Az óváros alatt katakombák húzódnak 23 kilométer hosszan, passzázsokkal, különösen foszforeszkáló folyosókkal, de akinek ez sem elég, az lemehet az Arany Csillag szálloda pincéjébe, ahol konszolidált bár helyett kétszintes rockkocsmát talál, az RC Mananát, olyan arcokkal, amilyeneket utoljára Lucas csehójában látott a Csillagok háborújában. Törzsvendég egy patkány is (domesztikált változat) meg egy kutya, utóbbi minden zeneszám után elragadtatott üvöltésbe kezd, és közel áll ahhoz, hogy végre kimondja: Ooh, yeeah! A jihlavai kutyák egyébként moziba is járnak. A Mananában éjszaka kezdődnek a koncertek, és mindenki a világ legtermészetesebb dolgának tekinti, hogy mindez konkrétan a város egyik legjobb szállodájában történik. A fesztiválhoz igazodva fellépett többek között a prágai Khoiba (Roe-Deer Ema Brabcová énekesnő, szövegíró, billentyűs viszi a prímet, kicsit a Morcheebára emlékeztetnek, a pesti éjszakában megállnának a poharak a levegőben), életem egyik legjobb reggae-zenekara (a Mlada Boleslavi, lásd még Skoda!, Feher Fekete Kerek!), ő a Hradec Králové-i Pavilon M2 (a szólógitáros maga a megtestesült hardcore, kábé tizenhét éves, széttépi a színpadot, aztán amikor vége, felteszi az OTI-keretes szemüvegét, amitől pont olyan lesz, mint szegény Superman, amikor visszaváltozik Clarkká) és a Travolta Texasból, de a csehek lemossák őket.

Prága, Smichov, az Angyal környéke. Februárban jártam itt utoljára, azóta ők is beléptek az unióba, de ez láthatóan nem hagyott mély nyomokat bennük. A smichovi hentesek egyike ugyan odébb költözött száz méterrel, a hatvanas éveket idéző klasszikus kulisszát korszerűbbre cserélték, de a pacalleves, az alumíniumkanál ugyanolyan, előbbiről Hrabal óta tudjuk, hogy minden körülmények között meg kell menteni a barátoknak, az utóbbi pedig segít megtartani az időtlenség illúzióját. Sajnos már közhely, hogy mennyire élhető arany Prága, és mennyire nem Budapest, de a helyszínen mindig felerősödik a rút irigység. Ülünk A Fiúknál-ban Honzával (akinek itt nincs törzskocsmája, az valószínűleg egyéb identitászavarokkal is küszködik), isszuk a tizenkettest, és örülök neki, hogy jó helyem van. Honza patológus, egy rakás hangszeren játszik, verskötetét az egyik fiú, Simon illusztrálta, újgörögül tanul. Megjöttek a földmérők is, itt ülnek minden este az idők kezdete óta. Aztán sétálunk egyet a környéken. Honzáék házát nemrég renoválták, eltört egy szecessziós ajtóüveg, legyártatták újra. A konyhaablakból átintegetünk Szarvas (Jelen) úrnak, akinek élete összefonódott a Staropramen sörgyárral. Szarvas úr visszainteget. „Láttam, megjöttek a magyarok. Jól van.” A hangja ott úszik az utca felett.