Lekváros kenyér

Mostanában egyre gyakrabban gondolok Pálinkás János bácsira, aki szülőfalumban kerti szomszédunk volt. Hetyke legény hírében állt valaha, sorra hódította meg a leányok szívét, mulatozott is olykor, de a munkát is kedvelte. Öszszespórolt magának egy kis házikót, abba vitte nagy szerelmét, Marikát, akit a falu legszebb lányának tartottak. Korán sírba vitte a tüdőbaj. Halála után János bácsi egyedül éldegélt a kis parasztházban, amelynek verandája is volt. Csak egy kócos, vicsorgó kutya őrizte.
Nagymamám még emlékezett fiatalkori mulatozásaira, és nemegyszer küldött neki egy kis élelmet velem. Egy ibrik tejet, néhány száraz, maradék pogácsát. Szívesen vette. Ültem olyankor a veranda lépcsőjén, és figyeltem, ahogy eszik. A morzsákat is felfogta tenyerében. A kutya a lábánál ült, és néha rám mordult. Nem szerette az idegeneket a portán.
Emlékszem, egyszer küldés nélkül is meglátogattam az öreget. Suttyó legényke koromban. Szüret után volt, már sárga levélszőnyegen settenkedett a kertek alatt az ősz. Vittem az öregnek két fürt szőlőt. Maga elé emelte az egyik fürtöt, nézegette, majd felnevetett.
„Tudod, öcskös, mi jutott eszembe?” – kérdezte aztán tőlem, miközben csipegetni kezdte a fürtöt. „Legénykoromban egyszer szüretre hívott az öreg Dobosi, a nazarénus. Szép szőleje volt. Ott találkoztam először boldogult feleségemmel. Te nem ismerted, ugye?”
Ingattam a fejem, hogy nem. Régen meghalt már. Nem emlékeztem Marikára.
„Nohát, tudod, gyönyörű egy fehércseléd volt. Megakadt rajta minden férfiember szeme. Egymás mellett haladtunk a szőlősorban, úgy hozta a véletlen. Amikor kiértünk a sor végére, megkínált egy fürttel. Ilyen volt, mint amilyet te hoztál. Csipegette madárként a szemeket, és rakta a számba. Én meg csak tátogtam: Áááá! Hamm, bekaplak! Erre nevetett. Mit nevetett, kacagott! Máig is hallom. Olyan volt, mint az estéli harangszó. Imádságos…”
János bácsi nemsokára meghalt. Ült a verandán egy kis sámlin, hátát a falnak támasztva, és meghalt. A kutyája meg a lába előtt kuporodott, talán őrködött álma felett. Temetésére csak néhányan gyűltek össze. Siratóasszonyok siratták. Én köztük lábatlankodtam, azt is észrevettem, hogy egyikük leemelte a veranda oszlopán lógó fokhagymafüzért. Arra már úgysem lesz szüksége az öregnek.
Elkísértem koporsóját is a temetőig, talán hálából, amiért megosztotta velem, a gyermekkel élete szép emlékét, azt a régi szüretet, amikor Marika szemenként rakta szájába a szőlőt, és közben nevetett. Semmit nem vitt magával János bácsi a túlvilágra, csak ezt a harangszóhoz hasonló nevetést.
Azért idézem magam elé mostanában az öreg paraszt alakját, mert egyre többször gondolok a nagy utazásra. Az utazás mindig különös izgalmat jelentett számomra. Jaj, csak el ne felejtsek mindent magammal vinni! Fogkefe, törülköző, tiszta fehérnemű. De ilyesmire már nem lesz szükségem a nagy úton. Csak azt vihetem, ami a szívem legtitkosabb bőröndjébe belefér. Egy mosolyt, egy simogatás emlékét. Talán régi utazásaim egy röpke pillanatát. A napnyugtát valamelyik tengerparti öbölben, amely egyszer átölelt. Meghalt fiam hangját, amikor azt mondta: Apu! Palermo látképét, Capriban a Kék-barlang visszfényét. Vagy azt a régi-régi párizsi éjszakát? London ködét? Képtárak vásznakon őrzött csodáit?
Valami olyasmit, aminek nincs formája, alakja, súlya, mégis él és örök bennem. Amire szívesen emlékszem. Milyen csodálatos is az emlékezés! Elegendő egy hangfoszlány, régi muzsika, máris előtűnik a régi-régi kép, egy sosem felejtett arc. Olyan az ember szíve, akár a világvevő televízió. Éles a kép, vakító a napfényben.
Állok a régi házunk udvarán, a nagymama szilvalekvárt főz a rézüstben, nagy fakanállal kavargatja, majd rak a tűzre, aztán int felém: „Hozz egy szelet kenyeret, megkenem lekvárral!”
Máris futok, meleg, szinte forró a friss lekvár, majszolom a kenyérrel, csodálatos az íze. Szilvaillatú tőle az egész udvar, az egész világ. A ház fölött galambok köröznek. Mintha tapsolnának a szárnyukkal. Azt hiszem, azt a régi lekváros kenyeret vinném magammal legszívesebben…