MI A MAGYAR?

A vándorlevelek hamisítása országszerte el volt terjedve, jóllehet ennek megakadályozásáról több felsőbb rendelet (így még az 1838. év április 3-án kelt rendelet is) intézkedett. Szabály volt az is, hogy vándorlás közben csavargókkal, szökevényekkel, munkakerülő legényekkel nem mehettek együtt, hanem csak magafajta tisztességes legényekkel. A városban nem volt szabad máshol megszállni, csak az atyamesternél vagy céhmesternél, kik három napig élelmet és helyet adtak nekik. Ez idő alatt az atyamester műhelyt kerestetett számukra a bejárómesterekkel. A kijelölt műhelyt el kellett fogadni. Abban az esetben, ha az atyamester nem tudta munkába állítani a legényt, ez három napnál tovább nem maradhatott a városban, hanem folytatnia kellett vándorútját. Útravalóképpen 10–20 krajcárt kapott a céhládából. Egy mester se fogadhatta be lakásába a vándorlegényt oly célból, hogy vele titokban dolgoztasson; a mestert is, a legényt is megbírságolták, ha ilyesmi kitudódott. A csavargó vagy gyanús legényeket a céhmester az elöljárósággal távolíttatta el a városból.
Ha a legény befejezte vándorló éveit, és önálló mesterként le akart telepedni valahol, akkor először is a próbafőzés, flastromfőzés vagy remekfőzés tortúráján kellett átesnie. Ennek szertartásos módjáról eléggé felvilágosítanak a debreceni chirurgusok 1735. évi céhszabályai. […] Az érdekes céhszabályzatnak egy következő pontja azt is megmondja, hogy Debrecen városában nem szabad több borbélysebésznek lenni kilencnél, mert úgyis gyönge a kereset, sok az adó, nagy a család. Ez a szám csak akkor szaporítható, ha a magistratus is úgy kívánná. Erre a numerus claususra nagy gonddal vigyáztak az odavaló sebészek, úgyannyira, hogy még sokkal későbben (1772) is, amikor Csokonai Vitéz József (a költő atyja) a debreceni sebészek közé való felvételéért folyamodott, azt felelték neki, hogy az 1725. évi tanácsi határozat kilencre szabta meg a városi sebészek számát, ezért is várjon az instans addig, míg valamelyik sebész a boldogabbik hazába költözik! Így volt ez más városokban is.
A sárospataki borbélycéh rendszabályai sokban hasonlók a debreceniekhez […], de különösen érdekes, amit ez a szabályzat a mesterasztalról (remekebédről) mond: „Végezetre az próbák mellé tisztességes étel és ital legyen […], és hogy az keresztyéni mértékletesség megtessék ez ily vendégségben is, csak hét tál tisztességes étkeket, hasonlóképpen bort is tisztességesen adjon.” Minthogy azonban a tisztességesnek a fogalma meglehetősen tág határú szokott lenni az emberek közt, ezért az óvatosabb debreceni mesterek pontosan meg is állapították, hogy mi légyen az a tisztességes enni- és innivaló: „Mesterasztalhoz való recepta. Első tál étek: két borjúfiú belestül, lábastul. Szép tisztességes legyen. Csuka tormával, két tálra. Második tál étek: fejér pecsenye nyolc font; felsál nyolc font; disznóoldalas tizenhat font; két fertály borjúhús pecsenye utolja; két malac töltve, négy tikfiú töltve, négy tyúk szárazon, négy lúd sütve; két nyúlnak az utolja sütve; nyolc kolbász, nyolc májos hurka, négy fogolymadár, huszonnégy apró madár. Harmadik tál étek: borssal, rizskásával négy öreg rakoncz (?), négy kappan, két kövér tyúk. Negyedik tál étek: fekete lével két nyúlnak az elei. Ötödik tál étek: éles lével, lemoniával öt tyúk. Hatodik tál étek: orjával káposztás hús. Hetedik tál étek: gyümölcs, kalács, perec, mogyoró, dió, egy sajt.”
Hát bizony, akinek ezt a szerény keresztényi menüt fizetnie kellett, az ugyancsak vakarhatta a füle tövét.

Magyary-Kossa Gyula: Magyar orvosi emlékek (1929)