Nílusi eszkimók

A n y a n y e l v ü n k

Sokat hallunk manapság arról, hogy a magyarok nem finnugor eredetűek, genetikailag más népcsoportokkal vagyunk kapcsolatban, a magyar őstörténet jelenleg tanított finnugor elmélete tarthatatlan, rokonainkat messze keleten, nyugaton vagy délen kell keresni: sumerokkal, keltákkal, etruszkokkal, már lassan az egész világgal rokonságban vagyunk.
Egy dologról – úgy tetszik – mindenki megfeledkezik: a finnugrisztikában mindig tanították, sőt erőteljesen hangsúlyozták, hogy a nyelvi rokonság és a faji (antropológiai, embertani) rokonság nem azonos, két különböző dolog. Az első egyetemi órákon nyomatékosan magyarázta a nyelvi és a faji rokonság különbözőségét hajdani professzorom, Lakó György. Zsirai Miklós Finnugor rokonságunk című monumentális művében (1937, 1994) ez olvasható a Nyelvrokonság és faji rokonság fejezetben: „Ha látjuk, hogy az egyes nyelveket, még inkább az egyes nyelvcsaládokat beszélő közösségek fajilag egymástól mennyire különböző elemekből, csoportokból alakultak ki, nem lepődhetünk meg azon, hogy a finnugorság sem kivétel, hogy a finnugor nyelveken beszélő népek közt, sőt az egyes finnugor népeken belül is találunk faji eltéréseket. Az avatatlan szem is észreveszi ti., hogy a finnugorságban a következő négy-öt, egymástól meglehetősen elkülönülő embertani típus különböztethető meg: 1. a lapp, 2. a finn, 3. a mordvin-cseremisz-votják-zürjén vagy központi finnugor típus, 4. a vogul-osztják vagy obi-ugor és 5. a magyar típus.” Ismeretes a nyelvcsere lehetősége, népcsoportok olvadhatnak egymásba; ilyen események ma is történnek, a szociolingvisztika aprólékosan elemzi ezeket a folyamatokat. Érdekes módon az indoeurópai nyelvek összetartozását nem vonják kétségbe, pedig embertanilag mennyire más az indiai és svéd! Az érdeklődő megszemlélheti a különböző embertípusokat a Pannon enciklopédia Magyar nyelv és irodalom című kötetének színes felvételein.
Az embertani különbségek nem zárják ki a nyelvi rokonságot! Ha a genetika kibogozza a népek keveredését, az még egyáltalán nem bizonyíték a nyelvrokonság cáfolatára.
Nemcsak nálunk, hanem a nagyvilágban is zajlanak hasonló viták. Érdekes könyvet publikált a nyelvek eredetéről egy stanfordi professzor, Merritt Ruhlen (The Origin of Language, 1994). Elfogadja a szintén stanfordi professzor, Cavalli-Sforza eredményeit, miszerint az emberiség genetikailag két csoportra osztható: a Szaharától délre és a Szaharától északra honos csoportra. Erre a véleményre épül az az elképzelés, hogy az emberiség Afrikából származik (megtámogatja az az ősemberlelet, amelyet Lucynek kereszteltek el), onnan vándorolt szét különböző hullámokban, és népesítette be az egész földtekét. Egyszóval genetikai – s nem bibliai – alapon az egy eredet, a monogenezis elméletét tanítják.
Ruhlen képzett nyelvész, a tipológus Greenberg munkatársa volt, s izgalmas könyvet írt a világ nyelveiről (A Guide to the World’s Languages, 1987). Jól tudja, hogy a genetikusok állításait összhangba kellene hozni az összehasonlító nyelvtudomány módszereivel, elsősorban a hangtörvények által meghatározott változásokkal. És légvár építésébe kezd: a nyelvcsaládokat nagyobb és még nagyobb törzsekbe – összesen hatba – vonja össze, s végül megállapít 31 gyökérszót, amelyekből szerinte a világ összes nyelve levezethető. Ilyen például a „tik” (’egy’), amelyből proto-indoeurópai, nílusi-szaharai, eszkimó, proto-afroázsiai és proto-ausztroázsiai szavakat vezet le.
Mindez hipotézis, külföldön is erősen támadják. „Hajlandó vagyok türelemmel figyelni a nosztratikus hipotézis és más hasonló elméletek teljes kidolgozását addig is, amíg nem találnak egy jó statisztikust, akinek van egy szabad délutánja, ám az ősvilágnyelv elméletét különösen gyanúsnak találom” – írja Steven Pinker A nyelvi ösztön című – megjelent 1994-ben, magyarul 1999-ben – könyvében (az érdeklődő ebben tárgyilagos ismertetést talál az egész problematikáról). Ehhez tegyük még hozzá, hogy a XX. század közepén élt egy Marr nevű szovjet nyelvész, aki négy gyökre vezette vissza a világ összes nyelvét, s ki akarta irtani az egész történeti nyelvészetet – akkor ideológiai alapon. Ilyen kísérletek voltak tehát régebben is, miért ne lennének most is. (A nosztratikus hipotézis egyébként egy Pedersen nevű nyelvésztől származik, ő az eurázsiai nyelveket vonta össze egy nagy tömbbe.)
Ahhoz, hogy finnugor nyelvrokonságunk tényét cáfoljuk, a nyelvészeti összehasonlító módszert és alkalmazását kellene cáfolni, az egész indoeurópai összehasonlító nyelvtudományt: Franz Bopp, a Grimm testvérek, Hermann Paul és a többi német újgrammatikus; Sajnovics, Budenz, Szinnyei, Lakó és a többiek – közöttük a finn, az orosz, a svéd, az amerikai tudósok – érveit, az egész építményt pontról pontra. Nyelvészeti érvet nyelvészeti érvvel.
Maradjunk abban, hogy nyelvünk finnugor eredetű, egyáltalán nem bizonyított tudományosan nyelvünk nem finnugor eredete. A nyelvi és az embertani rokonságot nem szabad összekeverni. Embertanilag-genetikailag nagy százalékban – erre nézve majd pontosabb adatokat mond a tudomány – sokfélék vagyunk, ahogy mindig is tanítottuk.