Mozlim fiatalok, engedelmeskedjetek Istennek, és mozgósítsátok erőiteket! Hív a becsület! Meddig akartok még tétlenül várni? – tette fel a kérdést egy állítólag az al-Kaidához kötődő szaúdi csoport Muaszkar al-Battar nevű honlapján. A tét valóban nem kicsi, az arab világ lélegzetvisszafojtva várja, mi lesz a fallúdzsai ostrom vége. Hiába azonban a mozgósítás, nem kétséges, hogy az amerikaiak hamarosan elfoglalják a szunnita ellenállás egyik fellegvárát. Katonai közlések szerint jelenleg a település hetven százalékát uralják a megszállók, de máris borítékolható, hogy néhány nap múlva kő kövön nem marad a makacsul védekező, másfél éve militarizált közép-iraki városban. Az Al-Watan-Szaúdi nevű arab lap máris tudni véli, hogy a harcok elültével az amerikaiak kitelepítik majd a település lakóit. A recept persze nem új, az angol–búr háború óta tudjuk, hogy a civilek és a fegyveres ellenállók keveredését a leghatékonyabban elkülönítő táborok létesítésével lehet megakadályozni. Ha a fallúdzsaiakat valóban kitelepítik – az arab lap szerint egyébként a jordán határhoz száműzik őket – nyilvánvalóan valamilyen ehhez hasonló megoldást keresnek majd. Az egészben csak az az ijesztő, hogy csillagháború ide, atomkorszak oda, a száz évvel ezelőtt bevált módszerek – esetünkben az emberek közös táborba terelése – a XXI. században is felettébb népszerűek. Mintha az ember lényege mit sem változna a technikai fejlődéssel. Az egyetlen számottevő különbség, hogy eleinte kőbaltával ütöttük agyon áldozatainkat, ma közép-hatótávolságú rakétákkal törünk mások életére.
Az elhúzódó fallúdzsai ostrom katonai értelemben is számos tanulsággal szolgál. Amerikai részről többször is hangoztatták, hogy ilyen szabású hadműveletre a vietnami háború óta nem akadt példa. A washingtoni háborús propagandának minden apró részsikerre égető szüksége van, pedig mindössze annyi történt, hogy Washington megnyert egy csatát – a háború azonban mégis folytatódik.
Közhely immáron, de mégsem árt újra és újra leszögezni: az iraki válságot nem lehet katonai erővel felszámolni. Hosszú időnek kell még eltelnie, mire a hadviselők ráébrednek, hogy a megfélemlítés, az állandó feszültségkeltés, a zűrzavar napirenden tartása valójában senkinek sem használ. A jelenlegi káosz kialakulásáért az amerikaiak és az ellenállók egyaránt felelősek, de ahogyan ilyenkor lenni szokott, mindkét fél abban bízik, hogy győzelme után majd ő magyarázhatja el az utókornak a történteket. Pedig régóta nyilvánvaló, hogy ebben a harcban nem lesz győztes. Az amerikaiak belátható időn belül semmiképpen nem távoznak Irakból, és a helyi ellenállás sem jelenti be megszűnését, miért is tenné, amikor bőséggel akad ember, muníció és az akciókhoz szükséges elszántság. Hosszú hónapokkal az utolsó öbölháború után sem lehet más következtetésre jutni, mint hogy a Tigris és az Eufrátesz vidékén évekig elhúzódó gerillaháborúra kell felkészülni, amely az áldozatok számának előre haladtával alacsonyabb intenzitású konfliktussá alakul át. Mindez persze sem Irakban, sem az Egyesült Államokban nem vigasztalja a hadiözvegyeket és az árvákat – mert egy pillanatig se legyenek kétségeink a további borzalmak, az egyre rettenetesebb állapotok, az általános káosz tovaterjedését illetően.
A fallúdzsai ostrom nyomán veszélybe kerültek a januárra tervezett választások is. A gyakorlatilag csak papíron létező iraki kormányban máris válság ütötte fel a fejét, ami a maga nemében példátlan esetnek számít. Az ügy pikantériája, hogy a Fallúdzsa ellen amerikai vezetéssel megindított átfogó támadásra maga Allávi miniszterelnök adott parancsot, azt mondják, a nagy megmérettetés előtt meg akarta tisztítani a terepet a lázadóktól. A békét persze sehova nem lehet harckocsikkal exportálni, és ezt Allávinak is tudnia illett volna. Ilyen előzmények után senki sem csodálkozhat azon, hogy szunnita vezetők kedden a választások bojkottjára szólítottak fel. Hárisz ad-Dari, a csoport vezetője azzal indokolta felhívásukat, hogy a szavazást „a Fallúdzsában legyilkoltak holttestén és a sebesültek kiontott vérén átgázolva tartanák meg”. A maga szempontjából tökéletesen igaza van. Rendezzék meg a hőn áhított választást akkor, ha a polgárok minden kényszerítés nélkül, békés körülmények között, normális mederben lefolytatott politikai kampány után voksolhatnak. Addig pedig nevezzük nevén a háborút, és ne lódítsuk „békének” és „átmenetnek” a teljes felfordulást.
Joggal vetődhet fel, hogy lehet-e egyféle sorsa, közös jövője az Irakban élő embereknek. Erre a kérdésre csak politikai szalonokban és különböző jelszógyártó agytrösztökben szokás igennel felelni, az iraki emberek egészen más tapasztalatokat szereztek az elmúlt hónapokban. Nemzetiségtől, felekezeti hovatartozástól függően a helyiek már réges-régóta külön világokban élnek. A fallúdzsai ostrom végkimenetelének lehetnek politikai hatásai például a síiták lakta déli részeken, de ez aligha befolyásolja érdemben 23 millió iraki ember mindennapjait. Valójában Irak minden egyes nappal közelebb sodródik a teljes felbomláshoz, más kérdés, hogy ezt a szemmel látható folyamatot leginkább a jelenlegi helyzet előidézői tagadják. Bárhogyan is szónokoljanak egyesek az összetartozás szükségességéről, az iraki népeknek valójában nincs közös jövőjük.
Legelőször is azért nem létezik számottevő közös érzés, szolidaritás, mert feloldhatatlan vallási, nyelvi, kulturális különbözőségek, valamint a történelmi közelmúltból fakadó kölcsönös előítéletek uralják mindennapjaikat. Másodsorban nem szabad elfeledkezni arról, hogy a közös államhoz tartozás tudata – amelyet erőszakos eszközeivel csak egy Szaddám Huszein-féle diktatúra képes ideig-óráig fenntartani – látványosan meggyengült az elmúlt másfél évben. Egy olyan országot, ahol az ellenőrző pontok gyakorisága már-már felülmúlhatatlan, ahol minden városnak más az ura, s ahol egymástól hermetikusan elzárt világok léteznek, nem lehet egységes entitásként kezelni. Súlyosbítja a helyzetet, hogy Irak-szerte közkeletű a bűnözés, az olajcsempészés, a drogkereskedelem, a fegyverek adásvétele, s ezek ezer és ezer szállal szövik át a politikai viszonyokat. Az egyes régiók csak annyiban támaszkodnak Bagdadra, és bármiféle közös célt csak annyiban tartanak magukra nézve érvényesnek, amennyiben pillanatnyi érdekük úgy kívánja. Egyébként a Barzáni-féle vezetés alatt élő kurdoknak semmi közük ahhoz, mi történik a síita Kerbelában, mint ahogyan a türkmén kisebbséget is hidegen hagyja a szunnita ellenállás alakulása. Pedig mindannyian irakiak, egy országban élnek.
A fallúdzsai eset megrázhatja a szunnita háromszöget, és általános szimpátiát ébreszthet más mozlim közösségekben, de érdemben semmit sem befolyásol az országban. Annyi történt, amennyit a haditudósítások hírül adtak: megtörték a szunnita ellenállás egyik központjának számító várost. Ettől függetlenül a helyzet komor jövőt sejtet, Irakban semmi sem mutat a rendezés irányába. Nincs katonai megoldás, elmaradhatnak a választások, nem működik – és nem is működhet – általános bizalmat élvező kormány. Adott ellenben egy süllyedő ország, amely rohamléptekben halad a szaddámi romokon kiépülő három országrész önállósodása felé.
A fallúdzsai eset megrázhatja a szunnita háromszöget, és általános szimpátiát ébreszthet más mozlim közösségekben, de érdemben semmit sem befolyásol az országban. Annyi történt, amennyit a haditudósítások hírül adtak: megtörték a szunnita ellenállás egyik központjának számító várost. Ettől függetlenül
a helyzet komor jövőt sejtet…
