Rőt építészet

K ö n y v e s h á z

Keveseknek fordul meg a fejükben a városok utcáit róva, hogy az őket körülvevő épített világ – a ház, a templom, a raktár, a vár és a gyár – többnyire egyszerű tégladarabokból áll össze. Az építészettörténet legbanálisabb tételének kellene lennie, hogy a majd mindenütt előttünk heverő, képlékeny agyagból viszonylag csekély leleménnyel és iparkodással szinte az idők végezetéig eltartó, tűznek, víznek ellenálló falak, boltozatok, tornyok és kémények – városok – készíthetők. Hogy ez mégsem magától értetődő, amiatt lehet, hogy még a terrakotta színének nevet adó itáliai város, Siena mindent uraló rőt architektúrájáról sem az jut eszünkbe, hogy a lenyűgöző látvány egyszerű tégladarabok százmilliói összhatásának köszönhető.
Egy fiatal angol szerzőpáros magyarul most megjelent könyvéből kiolvasható, hogy az ókori Perzsia Csoka Zabil nevű nagy zikkuratja hozzávetőleg 36 millió téglából épült öt–hatezer esztendővel ezelőtt, és mindegyik tégla 35-ször 15-ször 10 centiméter élhosszúságú volt. Ez azért roppant érdekes, mert az újkori ipari téglák mérete alig tér el ettől a tökéletesnek tűnő „szabványtól”, és ha eltér, akkor pontosan a fele vastagságban. A tégla mint építőanyag amúgy nem túl régóta használatos, ha a kővel és a fával hasonlítjuk össze – tízezer évre sem tekint vissza –, ám annál nagyobb karriert futott be. Mezopotámiában és az ókori Rómában már városokat emeltek a kemencében kiégetett földből, és a középkori Európa kőben szegény vidékeiről sem hiányzik a fejlett téglaarchitektúra. Az északnémet téglagótikáról szóló fejezetben a szerzők magától értetődő összefüggésként említik a szentföldi alapítású keresztes lovagrendek és a cisztercita szerzetesek szoros szellemi és technikai együttműködését a misztikus ősi építőanyag tömeges és bámulatos alkalmazásánál, holott nálunk, Magyarországon ugyanez a középkorban meglévő kapcsolat szinte meg sem fordul a szaktudósok fejében. Gyönyörűen illusztrálja a több mint hatszáz színes kép az európai téglaépítészet fejlődését, majd áttelepülését és reneszánszát Amerikában, valamint a téglaarchitektúra újjászületését a XIX. és XX. század modernizmusában.
A vaskos könyvet nemcsak felemelni, de letenni sem könnyű. A globális áttekintés önfeledt élvezetét olykor zavarják ugyan a fordító magyartalanságai és szakszerűtlenségei, de a könyv így is örömet szerez a történelem legbiztosabbnak tűnő forrása, az építészet kedvelőinek.
(James W. P. Campbell – Will Pryce: A tégla világtörténete. Kossuth Kiadó, Budapest, 2004. Ára: 8990 forint)