Súgólyuk

S z a b a d E u r ó p a

„Megfojtom a heroldokat, / kik halálodtól hízva gurulnak, / vért gurguláznak, / lerakom mind a gyalázatosat / küszöbére a gyalázat urának.” Hálásan köszönöm Molnár Gál Péternek, a Népszabadság lebegtetett rangidős színikritikusának, hogy ifjú emberként besúgta a diktatúra hatalmasainak Latinovits Zoltánt; s még inkább köszönöm a színészzseni családjának, hogy ezt a fontos tényt nem rejtegette a nyilvánosság előtt. Ha ezek a szomorú körülmények nincsenek, nem veszem le a polcról a Nagy László-összest, hogy a monopolista irodalmi kánoncsinálók által méltatlan feledésre ítélt költőkirály siratóversét, a Gyászom a színészkirályért címűt fellapozzam. Uramisten, hát így is lehetett írni? Ráadásul úgyszólván Latinovits öngyilkosságának a pillanatában! „Eb voltál, vagy nagyranőtt Krisztus? / Csak jó ripacs, vagy színészkirály? / Szépség, vagy hetven kilógram színhús? / – a színfalak mögött az irigység, / közöny és középszer még hezitál.”
Az utókor mindig bölcsebb és keserűbb. Mi már tudhatjuk: a középszer egy pillanatig sem hezitált. Jelentést írt és olvasott. Rajta tartotta a szemét a renitenseken, s ha kellett, akár a halálba is hajszolta őket. Aki pedig az ilyesmiben kitüntette magát, még akár kritikuskirállyá is avanzsálhatott. Most az egész színházi szakma lelkesen köpködi a közutálatnak örvendő MGP-t, lazán keverve a szakmai sérelmeket a morálisakkal – de amikor ügynökünk élet-halál ura volt a párt öklénél, csak igen kevesen mertek vele tengelyt akasztani. (Most hirtelen csak egy vitriolos Utassy József-bökvers jut az eszembe e tárgyban.) Persze mért is lenne minden színészből színészkirály? Bozzi urat, az ebet például Verebes István is eljátszotta Latinovits után, s most példásan rá is húzza a vizes lepedőt MGP-re, teljes joggal vitatván, hogy a köz ellen elkövetett erkölcsi disznósággal ne kéne a besúgónak a köz előtt elszámolni. Verebes azonban mellékesen elpöttyenti: jelenlegi munkahelyén, a Felvidéken közzétett ügynöklistán két kassai magyar színész is szerepel. De nem mondja meg névvel, kapuszámmal, hogy kik ők. Hadd reszkessen a két vezető színész, filmek főszereplői, Budapesten s egyik vidéki nagyvárosunkban. (Egyelőre én sem írom le a nevüket. Tegyék inkább a direktorok a dolgukat.)
Ám a színészvilágnál e tekintetben érdekesebb a rendíthetetlen erkölcsű baloldali kormányújság. Közöltek egy szerkesztőségi vezércikket MGP lebukása után, amit úgy is lehet érteni, hogy élve eltemették főmunkatársukat; de úgy is, hogy csak jelképesen szórtak rá földet, hogy a tíz dolgos körmével később ki tudja majd kaparni magát, s idővel tán újabb erkölcsi-esztétikai ítéleteket hozhasson a hajdan legnépszerűbb pártközlöny hasábjain. Láttunk már ilyet: Tar Sándor író kis prózai remekművekben jelentett Kenedi Jánosról – lebukása után mégis rovatot kapott a Magyar Hírlapban, kitüntetett szerzője az Élet és Irodalomnak, regényét pedig vastag állami támogatással megfilmesítették. Megjegyzem: a véletlen egybeesések már-már kísértetiesek. Tar besúgta Kenedit – lebukott. MGP-nél Ferihegyen megtalálták Kenedi mikrofilmre másolt, Nyugatra csempészendő cikkét – a kritikust is elérte a sorsa. Kenedi azon kevesek egyike, akik szabadon kutakodhattak a III/III-as iratok között…
Meg kellett érnünk, hogy a Pozsonyban felkeresett E. Fehér Pál a kamera előtt „megdöbbent” volt beosztottja titkosszolgálati múltján. Vörös T. Károly főszerkesztő meg nagy bajban van: az általa átadott Üstökös-díjat ugyanis egy személyben MGP ítélte oda az évad ifjú színitehetségének. Bár a rendezvény címének hallatán gyanút foghatott volna: Súgócsiga.