A televízióban a műsorvezető hölggyel szemben ül a tekintélyes szakember, majd a hölgy rákérdez valamire: „Ez benne van a pakliban, ugye?” A pakliban, benne. A stúdió hirtelen zsugaparti színhelyévé válik, ahol zsíros kártyalapok csattognak a kőasztalon. Pakli cigaretta a munkapad mellett, a cigarettaszünetre várva. A szólás már rég kiesett a „pakliból”, kényelemből használjuk, spórolva az odaillő, szabatos kifejezéssel. Másik ilyen divatszavunk a „riogat”. Valahol két politikus összehajolt, elővették a magyar szinonimaszótárat, hogy megnézzék, mi a helyes: az ijesztget vagy az ijeszteget, mert az utóbbi a „becsukatni”-val együtt terjed, mint a járvány, majd rátévedt a szemük a riogatra. Azóta a magyar parlamentben mindenki riogat. Az MSZP 23 millió románnal, az ellenzék tüntetésekkel, ki újnyilasokkal, ki újabb adókkal. Riogatunk unásig. Vagy más gyakori gyöngyszemek: a „taláros testület” és a „patikaszer”. Mégsem lehet leírni ötvenszer, hogy Alkotmánybíróság meg gyógyszer.
A világ legblődebb kérdése is elhangzik naponta legalább enynyiszer: „És hogy élte ön ezt meg?” Mindegy, hogy szülés vagy börtön, kinevezés vagy leváltás, a riporternek pusztán ennyire futja. Megérdemelné, hogy egyszer azt a választ kapja: nem éltem meg sehogy. Belehaltam, nem látja?
Amikor a lehetséges év arcait meg a Miss Izéket összeterelik, felteszik nekik azt a három szabványpanelkérdést, amelyre folyékonyan képesek válaszolni. A válaszok közt a százas pontot a „kisugárzás” kapja. A szépiparban a legnagyobb divat a kisugárzás, akinek nincs kisugárzása, elveszett. Sejteni, hogy a szexepil vagy az egyéniség húzódik meg eme közhely mögött, nem tévesztendő össze a besugárzással, ami már orvosi diagnózist igényel. Nem tudom, észrevették-e, újabban az emberek nem beszélnek egymással, hanem „kommunikálnak”. Pistike a bilin a mamával, hivatal az ügyféllel, férj a feleséggel, rendőr a gyilkossal. Egy nagy kommunikációs család leszünk, miközben szókincsünk a mutogatásra redukálódik. Az írók nem regényeket írnak, hanem „üzeneteket” küldözgetnek. Nem győzzük felfejteni ezeket.
Manapság kijut a sztárokból: sztárügyvédek, médiasztárok, tinisztárok, megasztárok, rocksztárok és így tovább. Nem múlik el a napunk betevő sztárok nélkül. Most olvasom, hogy Gyurcsány Ferenc és felesége filmsztárokként vonultak be a Nagy Imre-film díszbemutatójára. Ez már döfi.
Idegesítő, mondhatni jellemző közéletünkre a felszólítás az „elhatárolódásra”. Ez a látszólag ártalmatlan szó bunkóvá vált a politika eszköztárában. Mindenki mindenkitől, mindentől. A politikusok imádják az elhatárolódást, ha még komolyan is vennék, senki nem állna szóba senkivel. A néma parlament országa lennénk. Szeretjük még a „toleranciát” is. Ez a szerencsétlen szó hatalmas karriert futott be. Kár, hogy használóinak háromnegyede nemhogy nem gyakorolja a türelmet mint erényt, de még „tolerenciának” is ejti, mint ahogyan az adekvátból is „adekvált” lett az idők folyamán. Divatos még az „ezek is csak ugyanúgy lopnak, mint azok”. Érdemes bármikor és bárhol sóhajtozva vagy átkozódva eleresztenünk, a siker garantált.
Mostanában kevesebbet hallunk „korunk pestiséről”, az AIDS-ről, talán mert nálunk nem jött be a tömeghalál jóslata. Szerepel ellenben a könnyfakasztó magazinokban egy ízléstelen eufémizmus a „gyilkos kór”, a „halálos kór”, amellyel fel kell venni a „harcot”, „legyőzni azt”, és így tovább a végtelen hülyeségig. Mintha a rákbetegséget, mert erről van szó, az egészséges társadalom kiiktatná az agyából.
Hernádi Miklós, írod-e már az új közhelyszótáradat?
origo.hu
Így alakulnak az üzemanyagárak – nem mindegy, hol tankolsz
