Világörökség vagy kísérleti terep?

Pár hét múlva hatvanéves lesz az ország-világ előtt talán legismertebb magyarországi épületrom. A budai Várban lévő Honvéd Főparancsnokság az 1945. januári ostromban pusztult el, a Dísz tér 17-es számú telkén már a háború utáni harmadik generáció bámulhatja borzongva az egykori pompás, négyemeletes palota helyén látható földszintes, gránátok szaggatta, bedeszkázott ablakú kísértetházat. A torzót évtizedek óta raktárnak, felvonulási irodának használják, az elmúlt években a várvédő katonák emléke előtt tisztelgők – köztük politikai és közjogi személyiségek – jobb híján az épület zárt kapurácsára függesztik a koszorúikat.
Néhány napja lakossági fórumot szerveztek Hiller István kulturális miniszter részvételével a budai Várkerület MSZP-sei, a helyben lakó polgárok szintén e tájékoztatón értesülhettek a vári műemléklakások elidegenítése és az aktuális épületkonstrukciók körüli fejleményekről. Az örökségvédelmet is felügyelő pártelnök-miniszter a fórumon jelentette be, hogy aznap hirdették ki a nyáron kiírt építészeti tervpályázat eredményét: a zsűri előzetesen elfogadta azt a látványtervet, amelynek alapján 2005. január 31-ig el kell készíteni az engedélyeztetésre is alkalmas terveket. A 2007 közepéig történő befejezéssel, mintegy hárommilliárd forintos megvalósítási költséggel készülő rekonstrukció célja a történelmi épületmaradvány megóvása mellett egy olyan új kulturális komplexum elkészítése, amelyben – a kormány ismertetett döntését idézve – bemutathatók lesznek országunk jelentős történelmi emlékei, a magyar kultúra európai teljesítményei.
A képünkön is látható, pályázatot nyert látványterv Kis Péter, Balázsa Gábor és munkatársaik alkotása. Kis Pétert a bejelentés apropóján megkérdezte a Théma című I. kerületi hetilap. Az építész-tervező elmondta: munkájuk során figyelembe vették, „milyen szálak szőhetők a budai Vár homogén szövetébe (…) az új rész nem kívánja folytatni a meglévő falakat, mégis együttműködik majd velük, választ ad a többi épület léptékének kihívásaira (…) a Szent György tér felől nyugodt, nagyvonalú homlokzat áll majd, amely kapuként várja a palota felől érkezőket…” Kis Péterről azt is megtudhattuk, hogy „a szívéhez gyermekkora óta közel áll a budai Vár, hiszen a közelében nőtt fel, a Böszörményi úton”.
Egy építésznek nem kell biztosnak lennie a szavak terén, az más pályákon fontos. Többnyire zavart jelez, ha a különböző képzőművészetek, vizuális hivatások gyakorlói nyilatkozatokkal próbálják helyükre tenni, megmagyarázni, mi az, amit csinálnak. Még nagyobb a baj, ha a szóban elmondottak és az alkotás, a látvány között nehéz vagy nem lehet megtalálni a kapcsolatot. A látványterven bemutatott új épület közvetlen szomszédjában a polihisztor udvari építész, Kempelen Farkas terve alapján készült Várszínház barokk épülete áll, mellette a korhűen helyreállított, államfői rezidenciaként szolgáló klasszicista Sándor-palota. Előtte feltárt és konzervált középkori templomalapfalak, a térség túloldalán a Várpalota impozáns tömbje. Ezek a nagyszerű épületek kétségkívül kihívást jelentenek korunk építészei számára, és nagyon nem mindegy, milyen a rájuk adott válasz.
A pályadíjas látványtervről leolvasható válasz rossz. Még az alkotó önmagának feltett kérdéseire sem felel meg, nemhogy a világörökség részét képező budai Vár épített környezetének, a hely történelmi hagyományainak, szellemi tradícióinak. Ízlésbeli kérdésekről nem érdemes vitázni, azonban a képen látható „korszerűség” objektíve az 1960-as és 70-es évtized nyugati modernizmusát képviseli, ami napjainkban már legfeljebb Kalifornia újgazdag részein, egyes posztszovjet és harmadik világbeli országokban virágzik, pontosabban hervadozik. Magukra adó nyugat-európai városok, de még egyes hazai városaink sem vevők erre. Németországban újabban lebontják a történelmi városrészeiket elcsúfító, oda nem illő, 30-40 éves betonfantáziákat. Szerencsétlen sorsú fővárosunk megkapta már a magáét ebből a műfajból, legújabb kori építészetünk – elismerés a kevés számú kivételnek – voltaképpen esztétikai és funkcionális csődtömeg. Legjobb híreink mostanában bontásokról szólnak: az úgynevezett Spenótháznak vége, követi a Vörösmarty téri Elizélt palota. Itt lenne az ideje, hogy végre nálunk is belássák: a XX. században voltak olyan kísérletek, amelyek tévútra futottak, meddőnek bizonyultak. Ezeket abba kell hagyni. De főleg nem olyan terepen folytatni, mint a budai Vár egyedülállóan értékes környezete. Még az sem csupán szubjektív dolog, hogy vannak, akiknek a szívéhez sokkal közelebb áll a Vár, mintha a Böszörményi útról nézegetnék.