Ferry (2.)

A dolgok nem olyan rosszak, mint elsőre látszanak. Rosszabbak. Még mindig nem kaptam levelet otthonról. El akartam válni. Most Lubomiron volt a sor, hogy lebeszéljen róla. Neki a két erős állú cseh nőci küldte mindennap a leveleit.
Hanem egy nap én is találtam egy igazi levelezőlapot a sok reklámszemét között. Egy szegedi barátom írta, mert hiányolt. Meglepődtem, de őszintén. Az embernek egyre kevesebb barátja marad, s olyan, aki meglepetést tud okozni, még kevesebb. V. A., aki mellesleg pilóta, gitáros, filozófiatanár, gombász és temetési beszédmondó is volt, egy verssel lepett meg Szegedről. Azt írta a nekem ajánlott, A híd című költeményében: Elmondtál minden mondatot / s most állsz a karcsú híd / pillérkövének vetve vállaid. / Mennél s maradnál még, tanácstalan / lettél, akár a csillagverte víztükör / fölött kódorgó esti szél. / Aztán megindulsz, lassan, úgy, / miként a Hold lopakszik / át a városon, s eltűnsz; /csak lépteid kopognak halkulón / (túl vagy már minden mondaton / anélkül, hogy bárki értené), /elindultál a túlsó part felé.
Döbbenten ültem, hiszen hogyan sejthetné akárki, hogy a következő nagyregénynek a Híd címet adtam magamban, hogyan is tudhatná – ráadásul tizenkétezer kilométer távolságból. Fölálltam, az ablakhoz léptem, és néztem a Tiszához képest gyermek Iowa folyót a kis gyaloghídjaival, és nem szégyellem kimondani, könny ült ki a szemembe.
Választhatod a barátaidat jellem szerint, és a zoknijaidat szín szerint. Zoknit jellem szerint választani értelmetlen, szín szerint választani a barátokat hülyeség, írtam egy még Kínában megkezdett jegyzőfüzetembe, amely aztán, annak rendje és módja szerint, elveszik.
Tőlem, akit az íróprogram résztvevői közül egyedül jellemeztek „posztmodern prózaíróként” az életrajzi adatok között, a második előadásomon szinte elvárták, hogy erről beszéljek. Négyszemközt még az egyetemi oktatók is beismerték, hogy sörhabos sejtelmük sincs arról, mi a franc lehet ez. Mivel odahaza egy falka fejszenyélfaragó már kisajátította magának a fogalmat, és ki is jelölte, kik lehetnek az ilyesfajta írók (mármint Agyarországon), én a „post meridiem”, vagyis a délutáni prózáról tartottam előadást. Meridiánként a modernizmust, premeridiánként a XIX. század prózáját jelöltem meg. „Post meridiem: a mese új története” volt az előadásom címe. Avval fejeztem be:
Hogy mi van a p. m.-en túl, azt majd egy másik esszében mondom el. Csak kérdéseink vannak róla. A new age művészete, ha lesz még ilyen, a különböző művészeti formák, műnemek, műfajok; eltérő, egymást követő, megérintő, beárnyékoló kultúrák és történelmi korszakok keveredéséből jön létre, olyasféleképp, mint a fusion a dzsesszben. Én nem félek egy többkultúrájú világban élni, mert megvan a saját műveltségem, pallérozottságom, eszméletem. A saját, tizenhatmillió ember által értett titkos nyelvem. „Csak ami nincs, annak van bokra / csak ami lesz, az a virág. / Ami van, széthull darabokra”, miként egy magyar költő írta. Megmondhatnám a nevét is, de nincs jelentősége. Minden magyar író bizonyos értelemben ismeretlen. Gondoljátok, hogy ez bennünket izgat?
Ezzel aztán rendesen a dolgok közepébe vágtam. Nem szeretem a dolgok szélét. Na mindegy. Még egy novellámat is felolvastam – természetesen angolul –, de már csak annak a lánynak, akit sosem láttam még a filozófiai és irodalmi épületben tartott felolvasásainkon. Amint vége lett a műsornak (Sam, Anna férje volt a moderátor, vagyis a szószóró), Aaront és a többi cimborát félrelökve a lány után mentem.
Howdy, baby, ah w’d like t’ talk t’ yo’ an’ see yo’ home, eff’n yo’ does not mind, cuss it all t’ tarnation, mondtam neki az amerikai vidéki bunkók nyelvén. Ami kábé azt jelentette: Szia, kisanyám, szeretnék veled beszélni, meg haza is kísérni, ha nem bánod, hogy a rosseb egye meg.
Azt hittem, ő lesz a megoldás, mert felnevetett. Elmentünk egy pizzériába, ahol egy barátja dolgozott. A többiek hiába is vártak a Sportoldal elnevezésű jelenfelejtőben. A jelen – azt hittem – végre az enyém volt.
Te azért jöttél, hogy velem találkozz, mondtam a kis vörös hajúnak.
Igen. De nemsoká megyek a könyvtárba.
És hogy tudtad meg, hogy ma lesz?
Benne volt a Daily Iowanban fényképpel együtt. Meg másfél hónapja nézegetem a fizimiskád a könyvborítódról a lift melletti vitrinben.
Bocs, mondtam, de ha ilyen okos lány vagy, hogy most is könyvtárba akarsz menni, akkor miért az Iowai Egyetemre jársz? Kékeszöld szeme volt. A számomra életveszélyes fajtából.
Mert iowai vagyok, mondta, és mellének dombjai megfeszültek a szürke Iowa feliratú sweatshirtben. Fiúsan rövid haja volt, ez most zavart, pedig Titinek, az első szerelmemnek is másfél centis haja ha volt.
A barát kihozta a pizzánkat, faltunk. Én még ehhez is sört ittam, ő persze kólázott.
Elmondhatok egy mesét, hogy megértsd, mondta a lány, akinek még mindig nem tudtam a nevét.
Ne kímélj, ereszd el, sóhajtottam a pizzába.
Egyszer volt, hol nem volt, a mennyek országában Mihály arkangyal kereste az Urat. Hat napig nem találá, de a hetediken – midőn megpihent – meglelé.
Hol voltál, kérdezte az Istent.
Nézd, mutatott le az Úr a felhőről, ezt alkottam.
Mi ez, kérdezte az arkangyal.
Bolygó, felelte az Úr, és életet teremtettem rajta. Földnek fogom hívni, és nagyszerű hely lesz az egyensúly megvalósítására.
Miféle egyensúlyé?, kérdé Mihály.
Például Észak-Amerikában gazdagok lesznek az emberek, Dél-Amerikában szegények. Egy másik kontinensen fekete embereket alkottam, a szomszédos földrészen fehéreket. Az egyik hely forró, a másik hideg. Mihály rámutatott egy helyre.
Ez mi?
Ó, mondta az Úr. Ez Iowa, a legpompásabb hely a földön. Zöldellő mezők, dimbes-dombos erdők, gyönyörű tavak és novellába való naplementék. Az iowai emberek szerények, értelmesek és jó humorúak. Közösségszeretők, keményen dolgozók, és az egész világon békehozóknak ismerik őket.
És mi lesz az egyensúllyal, Uram?, kérdé az arkangyal.
Ó, hát a szomszédos államokat, Dél-Dakotát, Nebraskát, Kansast, Missourit, Illinois-t, Wisconsint, Minnesotát telebiggyesztem hülyékkel, felelé bölcsen az Úr.
Öt pont, cserélj helyet a kardnyelővel, mondtam.
Mi a fenét mondasz?
Nem érdekes, már magyarul sem emlékeznek rá. Te egy igazi BWOC vagy, tettem hozzá. Big Woman On Campus = beképzelt, nagyszájú egyetemista csaj.
De te nem vagy PFD, felelte. Potiential Formal Date = aki elég jól néz ki egy csak a látszat kedvéért való randihoz.
Te meg az Iowai Félszüzek Rágógumis Leszbikus Csoportjának titkára vagy.
Nem vagyok leszbikus, te idióta. De te holtrészeg vagy.
Nem. Én egy élő részeg vagyok, mondtam, és felálltam. Csókoltatom a könyvtárat, szóltam még elmenőben.
Ezt a rengeteg nagy számlát a te helyedben én nem fizetném ki.
Ilyen rövid randim se volt még.
Mindent elrontok, mindenkit megbántok – mert túl sokat gyakorolok a pianínón. A koncert meg elmarad, mondtam magamban, miközben valami kocsmafény felé támolyogtam.
Mindenkin a rongyokat látom, a sebeket, a hazugságot, s azt gondolom; talán sosem is éltél, nem tanultál, nem szerettél, sose hittél (mert lehet megvalósítani mindezt, de semmit se csinálni belőle).
Ez ki?
Egy másik Nando. Fernando Pessoa, a század legnagyobb költője. Egy, az iowai családhoz tartozó magyar, Somlyó György fordítását pörgettem át fejből angolra.
Ezt mondtam Nandónak és Radának egy Deadwood (Mihaszna) nevű fájdalomtompítóban, a South Dubuque Streeten. Nando sörét egy mozdulattal kiittam, és újabb kört rendeltem. Rada minden alkalmat kihasznált, hogy Nandót megalázza, és a saját – európai – fensőbbségét bizonygassa.
Ez? Ez a kajmán csak a focisták, autóverseny-lovak, a szappanoperák meg az ottani, úgynevezett popzenészek neveit tudja, akiket a határon túl nem ismer senki. Már az is szép tőle, hogy nem eszik rovart, macskát, kutyát, szamarat, tengerimalacot, csigát vagy lovat. Utálja az argentinokat, mert spanyolul beszélnek, és jobb a focijuk. Jobboldali egy baloldali országban. Szereti a mulata csajokat, de el nem venne egyet.
Na de ez portugál, nem brazil költő, vetette közbe Nando.
Nektek egy portugál ugyan nem idegen, de nem is brazil. Valami a kettő közt. Ha Brazíliába költözik, az persze más. Akkor meghallgathatja a portugálokról szóló vicceket.
Nando elment a következő kör sörért. Kezdtek már zárni a kocsmában. Ezt onnan lehetett tudni, hogy már nem nagyon adtak italt, és kidobálták azokat, akik már elkészültek magukkal. Irigyeltem Nando sötét szemüvegét.
Még valami jellemző rájuk, mondtam részegségemhez mérten csöndesen. Az, hogy valójában nem hiszik, hogy az élet nagy kérdéseit meg lehet oldani. Ez a jeito, mondtam. A bajok megkerülése.
És azt hiszik, hogy tizenöt százalék adó már magas. Rada a levegőbe csapott, mint egy férfi. És ebbe kellett nekem beleszeretnem. Van cigid?
Megkínáltam a Winstonból.
És Ignacio de Loyola Brandao! Nando jött vissza a sörökkel. Utolsó kör mondta Nando, vége a sörháborúnak.
Kár, mondtam, mert a sörháború a jobb kocsmák közt a vendégekért folyt: este tíz után ingyen sörözhetett mindenki.
Ez ki volt, kérdezte Rada. Egy másik portugál?
Tévedsz. Brazil, vagyis brazil indián zseni, a Zero című könyv írója.
Zéró, ez a te neved is lehetne, mondta Rada, akin – most láttam csak – szintén sötét szemüveg volt. Nem jössz? Mert mi megyünk!
Menjetek csak, mondtam. Nem tudom, miben bíztam. Abban a névjegynyi papírszeletben biztosan nem, amelyen az állt:
A papír felmutatója az Egyesült Államok vendége. Kérem, legyen a segítségére.
Az Amerikai Egyesült Államok külügyminisztere
Amerikában verekedés előtt vagy kocsmából való kirúgáskor először mellbe taszítják az embert. Másodszor meg harmadszor is. Csak utána ütnek. Szégyelltem azt a papírfecnit a zsebemben.
Békésen tántorogtam hazafelé az utca közepén, mikor úgy három sarokra a kolesztól, amikor próbáltam eltalálni az öngyújtómmal a cigarettámat, egy mellékutcai házból kiugrott egy sísapkás, tök ismeretlen csaj.
Hi, there, mondta. You want me? I want ’cha.
Rögtön a lényegre tért: a gatyám cipzáránál kezdte.
Ha a mosónőm lányát feleségül venném, talán boldog lehetnék, ez jutott eszembe Pessoától, miközben a lány letepert, és magáévá tett a kereszteződésben.
És csak fújt, csak fújt az amerikai szél, amelyről a legszebben Richard Brautigan, egy Amszterdamban barátommá lett amerikai író írt. Hat láb mélyen a földben volt, mire Amerikába értem.