Képzelt nevek

Nemes Nagy Ágnestől sokszor megkérdezték, emlékszik-e az első általa írt versre. Vannak ilyen újságírói kérdések, melyek csak először tűnnek ostobának. Ha viszont már tizenharmadszor kérdezik, író legyen a sarkán, de akkor sem lehet dühös. A költőnő mindannyiszor türelmesen elmondta, hogy legelső verse, jobban mondva verssora így hangzott: „A büszke tehén a réten állt. Csak állt.” Mivel írni még nem tudott, ezt a sort mondogatta magában, és meg volt róla győződve, hogy ez vers, hiába kételkedtek ebben a szülei.
Én már nem emlékszem, milyen szavakkal illettem szegény tehenet, melyre vigyáznom kellett, és elég gyakran felbosszantott, de hogy nem lehettek túl költőiek, az biztos. Ez az állat Szegfű névre hallgatott, és abszolút semmi lírát nem váltott ki belőlem.
Jól is néznénk ki, ha mindenkiből költő lenne, aki látott már tehenet életében…
Azt viszont pontosan tudom, hogy az én első versemet Pilinszky János írta.
A hatvanas évek végén, hetvenesek elején még jelentek meg versek a Nők Lapjában, Csoóri Sándor, Pilinszky, Nagy László, Váci Mihály, az ő neveikre emlékszem. Bizonyára olvasgathattam, és elégedett lehettem az írásokkal, mert előfordult, hogy a szerző jól csengő nevének helyére saját nevemet vetítette képzeletem. Simán lecseréltem Csoórit vagy Pilinszkyt, ha nekem tetszőt írtak.
Nem vitás, hogy már fészkelődött bennem a becsvágy. A költő még nem, az még javában szunnyadt.
Egyszer aztán, mikor nagyon szerelmes voltam, vettem egy nagy lélegzetet, és magam elé tettem egy tiszta papírt. Oldalra pedig az előző héten a Nők Lapjából kivágott Pilinszky-verset. Így szólt:
„Azt hiszem, hogy szeretlek.
Behunyt szemmel sírok azon, hogy élsz.
De láthatod, az Istenek, a por és az idő
oly súlyos buckákat emel közéd-közém,
hogy olykor elfog a szeretet tériszonya
és kicsinyes aggodalma.
Ilyenkor ágyba bújva félek, mint a természet éjfél idején,
hangtalanul és jelzés nélkül.
Azután újra hiszem, hogy összetartozunk,
hogy kezemet kezedbe tettem.”
Szépen lemásoltam a lapra, hogy idézőjelet tettem-e, arra nem emlékszem.
De hogy a költő nevét nem írtam alá, az biztos.
Az első adandó alkalommal, de lehet, hogy csak a huszadiknál volt merszem, odaadtam a fiúnak.
Gondolkodás nélkül elolvasta, meg se várta, hogy elfussak.
Nagyon szép. Érdemes lenne írással foglalkoznod, ha ilyeneket tudsz – mondta egyszerűen. Semmi ámuldozás, meglepetés. Nyilvánvaló, hogy sem Nők Lapját nem olvasott, sem Pilinszkyt. Az se biztos, tudta-e, hogy amit a kezében tart, vers. Hiszen sem versszakok, sem rímek nem voltak benne.
Hogy kettőnk dolga azután hogy alakult, nem emlékszem.
De még ma is érzem azt a borzongást, amit a gondolat okozott, hogy feltételezte rólam, képes vagyok ilyesmit létrehozni. Kinézte belőlem, bízott bennem. Érdemes lenne, érdemes lenne, mondogattam magamban, de még sokáig csak mások verseit olvasgattam. Viszont soha többé nem képzeltem mások verse fölé a nevemet.
Már tudtam, a verset kell elképzelnem saját nevem alá, még ha ez jóval nehezebb is. Noha az idézett Pilinszky-költemény semmiben nem hasonlított az általam akkoriban versnek tartott szövegekre, a lényeg benne volt. Ismeretlen, addig még szavakkal megfogalmazatlan érzelmi tartományt világított meg gyermeki lelkemben.
Később, mikor már az én nevem is ott díszelgett néhány vers fölött, azt is megtudtam, micsoda óriási különbség van „civil” és „költői” személyem között, szinte csak a nevünk egyezik.
És ki tudja, egyszer talán valaki majd az én versem fölé képzeli a nevét.