Szinte mindenki érzi úgy néha, hogy nem bírja egyedül a terheit, megosztani pedig nem tudja senkivel. Pedig az első lépés a megoldás felé, ha beszélhetünk valakivel a problémáinkról. Az első magyarországi krízisvonalat 1970-ben hozták létre, s ma már harminchat lelki elsősegélyt nyújtó telefonvonal él országszerte. Ezek hívása ingyenes, a segélyszolgálatok munkatársai napi huszonnégy órán át rendelkezésre állnak. A modern társadalom kellemetlennek tartja a lelki problémával küzdő ember közelségét, ezért igyekszik látóterén kívül helyezni (ezt jelzi, hogy a pszichiátriai intézményeket rendszerint a nagyvárosok szélén építik). Kitágultak a lelki betegség kategóriái, ma már egy rosszkedvű embert könnyen depressziósnak nyilvánítanak, akit kezelni kell. Így a bajbajutottak egy része – miközben a legkisebb testi problémával orvoshoz fordul – komoly pszichés panaszokat zár magába, mert fél, hogy környezete megbélyegzi. Egy másik nagy létszámú csoport viszont kifejezetten vágyik valamilyen idegorvosi diagnózisra, mintegy a diagnózis „mögé menekül”, mert úgy érzi, ezzel az egészségügyre ruházhatja a problémái megoldását.
A segélyvonalak hívása kissé hasonlít Midasz király borbélyának esetére, aki egy pusztába ásott gödörbe kiabálta, ami a szívét nyomta. Angliában létezik egy hasonló célú, szintén teljes anonimitást biztosító internetes oldal. A portált felkeresők nyolcvan százaléka öngyilkossági gondolatokkal foglalkozik (a segélytelefonok esetében ez az arány három-öt százalék). A többség nem vár választ, csak világgá akarja kiáltani, mi nyomja a lelkét. Az üzenet legtöbbször nem is tartalmaz konkrétumokat, csupán ennyit: nem bírom tovább. A szakirodalom cry for helpnek, segélykiáltásnak nevezi ezt a mozzanatot, ám Buza Domonkos pszichológus, a Lelki Elsősegély Telefonszolgálatok Magyarországi Szövetségének elnöke szerint helyesebb cry of painnek, fájdalomkiáltásnak mondani.
A rendszerváltozás után lehetőség nyílt arra, hogy a lakosság saját kezébe vegye a sorsát. Szoros összefüggésben van ezzel, hogy 1989 óta hazánkban harminc százalékkal csökkent az öngyilkosságok száma. Ám a magyar népességnek nincsenek kialakult életstratégiái, ezért az emberek zöme szinte visszavágyik a függéshelyzetbe. Az előző rendszer szomorú öröksége, hogy a honi társadalom mentális szempontból kiskorú.
Már a hetvenes években kimutatta egy pszichológiai vizsgálatsorozat, hogy az öngyilkossági kísérleten átesett fiatalok zöme viszonylag jómódú családból származik. Mindent megkaptak szüleiktől az egzisztenciájuk kialakításához, amikor azonban ezt maguknak kellett volna fenntartaniuk, kétségbeestek. Kiderült, hogy nem tudják „összeszorítani a fogukat,” várni, küzdeni. S mikor rájöttek, hogy bennük van a hiba, ez önértékelési zavarhoz vezetett.
Mindez az európai kultúra válságával is összefügg. Az európai ember ki akarja irtani a szenvedést, holott azt bizonyos helyzetekben tudatosan vállalni kellene az előtte álló célok elérése érdekében. A híres pszichiáter, Viktor Frankl szerint az ember nem elég önmagának, szüksége van transzcendens – őt meghaladó – célokra, értékekre és normákra. Korunk embertelenségét az okozza, hogy épp ezen a téren uralkodik káosz. A szenvedést az teszi elviselhetővé, ha be tudjuk illeszteni egy minket minket meghaladó rendbe, azaz tisztában vagyunk a céljával.
A mai ember nagy problémája, hogy nincs eszmei-erkölcsi világképe, ami keretekbe foglalná az életét, s ebből adódóan nincsenek kielégítő emberi kapcsolatai. Az európai társadalom annak az eszmének jegyében él, hogy az ember akkor éri el teljes dicsőségét, ha kezében tartja az életét, uralkodik a természeten, irányítja a történelmet. Azonban az erő, hatalom és önuralom hangsúlyozása gyakran szül magányosságot. Növekszik az emberek intimitás, bensőségesség iránti igénye, s közben kudarcaik is egyre nagyobbak ezen a téren.
A segélyvonalak elsődleges célja az öngyilkosság megelőzése. A bajba jutott emberek többsége nem akar meghalni, csak nem tud úgy élni, ahogy szeretne. Amikor életveszélybe kerül (például felvágta az ereit, és gyengül, vagy bevette a gyógyszert, és hatni kezd), a legtöbb öngyilkos pánikba esik. A 60-as évek végétől kialakult egy pszichológiai irányzat, amely különválasztotta a valódi öngyilkossági szándékot az úgynevezett paraszuicid viselkedéstől, amikor valaki csak zsarolni akarja a környezetét. Az elv alkalmazásának azonban komoly veszélyei vannak, a tévedés a kliens életébe kerülhet.
Statisztikák mutatják, hogy az öngyilkosok nyolcvan százaléka a tettét megelőző egy hónapon belül felkeres valamilyen egészségügyi ellátóhelyet, ahol azonban többnyire nem észlelik a veszélyt. Az orvosok többsége ösztönösen kerüli a problémákat, mert azonosulni a másik szenvedésével szenvedést jelent. Gyakori, hogy bagatellizálják a válsághelyzetet („nincs olyan nagy baj, szedje csak össze magát”).
A közhiedelemmel ellenétben a lelki krízis önmagában nem negatív jelenség, hanem a normális emberi élet velejárója, ami szükséges a személyiség fejlődéséhez. A krízis tulajdonképpen nem más, mint útelágazás.
A telefonos segítő legtöbbször nem tanácsokat ad, hiszen a tanács csak rövid távon igazítaná útba a hívót, s valószínűleg később visszajönne újabb tanácsért. A hívásfogadó segítőkészen és problémaérzékenyen ott marad egy-egy olyan helyzet közelében, amit az sem tud elviselni, akivel történik. Sokszor elegendő az együttérző, érdeklődő hallgatás. Ennek hatására a válságban lévő elkezd másként tekinteni a helyzetére. A segítők készek az együttműködésre, a problémát a kliens szintjén, mintegy „belülről”, sohasem „felülről” közelítik meg, s kifejezik őszinte reményüket, hogy a krízis jó kimenetelű lesz.
A szolgálat munkatársai számára természetes, hogy a hívó kezdeményez, és bármikor megszakíthatja a beszélgetést. A kliens beleegyezése nélkül soha nem intézkednek vele kapcsolatban. Mindazonáltal a hívásfogadók csapatmunkának tekintik tevékenységüket, a mindenkori szolgálatvezetőtől kérnek eligazítást arra nézve, mikor kell szakértő konzultánst, tanácsadót bevonni a kapcsolatba. Ilyenkor a hívót arra kérik, fontolja meg a hivatásos (egészségügyi, szociális vagy jogi) segítség igénybevételét.
A telefonos lelkigondozás függést okozhat, hiszen a hívó fél szeretne újra és újra visszakerülni az elfogadó, biztonságot adó légkörbe. A krónikus hívók jelentik a szolgálatok legnagyobb problémáját. A munkatársak következetesen megszakítják az ilyen kapcsolatokat. Egy segítő körülbelül ötven hívást fogad naponta, ennek átlagosan a fele valóban problémával küzdő ember. A segélyszolgálatok munkatársai önkéntesek. Három műszakban dolgoznak, ezer forint költségtérítést kapnak nyolc- órás szolgálatra, ezenkívül semmilyen díjazásban nem részesülnek.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
