Köznapló

November 26., péntek
Megesik, hogy kedélyemen ront valami, ilyenkor keleti könyveim közül keresek olvasnivalót. Talán azért, mert állandó értékeket találok bennük. A keleti ember nyilván látja, mire vezet, ha egy nagy kultúra civilizációvá fajul, és a „fejlődés” kényszerében pörög, mint akit felhúztak. Az indiainál nincs jobb programozó, a kínai a világ legnagyobb vízi erőművét építi a Sárga-folyón, az arabok olaja nélkül leállna az autóforgalom nyugaton, a lelkük mégis beéri egyszerű örömökkel. Az ősök rájuk hagyományozták az élet tiszteletét, ezt élvezik a terített asztal mellett, szép kertjeiket járva, költőiket olvasva, meg persze az ágyban: a keletiek a szerelemnek nemcsak a tankönyvét írták meg, hanem a meséjét is, az Ezeregyéjszakát. Pár éve kiadták a teljes gyűjteményt magyarul – nem lehet olvasmány, mely édesebb álmot ígér.
A hét kötet szép betűkkel, remek papíron és látható szeretettel készült, de hiába lett volna bármelyik, ha nincs Prileszky Csilla, és a hatalmas munka, amelyet a siker reménye nélkül vállalt. Tizenöt éven át ez volt éjjele, nappala, és úgy látszott, hiába, az Európa Kiadó elállt attól, hogy megjelentesse. Nem ismerem a nagy tudású asszony életútját, csak azt, hogy 1995-ben korán, ötvenhat évesen ment el, nem érhette meg a mű kiadását. Ezért hajlok földig Miklós Tamás előtt, aki az Atlantisz Kiadó vezetőjeként a reménytelen sorsú kézirat után nyúlt. Felismerte a fordító páratlan tehetségét, amely ötvöződött a magyar nyelv gazdagságával, így lett a hét kötet az előszót jegyző orientalista szerint nemcsak a magyar fordításirodalom korszakos teljesítménye, de a nemzetközi mezőnyből is kimagasodik, mint egy magányos szikla.
Ezért sem érti az ember, ilyen teljesítmény hogy nem érdemelte ki a lexikonszerkesztők figyelmét, a sok politikai nímand és a pénzvilág csalói közt igazán szoríthattak volna neki egy kis helyet.
A szövegben sok vers van. Mivel csak az első száznegyvenöt éjszaka meséit birtokolom, köztük találtam azt, amelyet gyakran újraolvasok:
„Ne törj túl mohón mindarra, mit megkíván szíved,
kímélj másokat, hogy téged is majd kíméljenek.
Olyan kéz se volt még, mely fölött nincs az Úr keze,
se zsarnok, ki másik zsarnokot sose rettegett.”
(Tótfalusi István fordítása)

November 28., vasárnap
Meghalt Bubik István, a színész. Szolnok felől jövet… Az út jeges volt hajnalban… A kocsi nem az útviszonyoknak megfelelő sebességgel…
Szerettem Bubikot. Ritka tünemény, aki ezen a pályán ilyen kockázatos szenvedéllyel keresi önmagát. Szigorú volt, nemcsak magával, ami a kevésbé bátrakban és az irigyekben indulatot kelt. Ellenmérgeket termel. Talán ezért rukkolt elő nekrológjában Zappe kolléga úr egy rosszízű mondattal. Vagy tán gonosz volt az a mondat? Így kezdi: „Bubik Istvánt sokan ismerték. És nem csak azért, mert egy időben pofonjai tették hírhedtté. Erős, feltűnő egyéniség volt e tettek nélkül is, amelyek korunkban szenzációnak számítanak, nagyobb nyilvánosságot kapnak, mint a szenzációs teljesítmények.” És most jön az a bizonyos mondat: „Nem lehet nem emlékezni arra, amit felejteni volna a legjobb.”
Ne azt nézzük, hogy Zappe kolléga a pályán töltött évtizedek ellenére mindmáig hadilábon áll a magyar nyelvvel, ezt igazolja kritikája is a szemben lévő oldalon, de maradjunk Bubiknál. Olvasóként nem ahhoz ragaszkodom, hogy halottról jót vagy semmit, ahhoz viszont feltétlenül, hogy egy szerző, ha állít valamit, állítsa nyíltan. Ne maszatoljon, ne célozgasson, mondja meg, mit akar.
Ha Zappe szerkesztő úr számára visszatetsző, hogy Bubik a nemzeti oldallal tartott, mondja ki. Ha felháborította, hogy a színész felpofozott egy pimasz kollégát, aki, urambocsá!, a Népszabadság munkatársa volt, mondja ki. Ha elborzasztotta, hogy Bubik István szerette az italt, mondja ki. Hja, és míg el nem felejtem, van ebben az írásban egy bődületes félmondat: „Nyughatatlansága külföldi kalandozásra csábította…” 2004-ben külföldi kalandozásról írni – atyaúristen! Ennél csak az rosszabb, ha Zappe kolléga közhírré teszi: a színész évek óta nem fizetett SZTK-t.
Azt sejtettük, hogy M. G. P. lelkében fészekre lelt a gonosz, ám briliánsan írt. Nélküle mi lesz színházfronton odaát? Mert így, bizony, se pénz, se posztó…

November 29., hétfő
Jöjj, Ady Endre, veled nagyobb a kedvem, hogy üdvözöljem a mindig újakat, azokról van szó, akiket te vad úri tatároknak mondtál, én ragadozóként életre kelt főnixmadaraknak. Hámori az első, egy hosszú nevű szervezet: az MSZP baloldali tömörülés platformja ifjúsági körének lett alelnöke a minap. Ó, nagy pillanat lesz, mikor bélyegzőt rendelnek, képzelem, hogy csettint az iparos! De ne kalózkodjunk idegen vizeken, kerítsünk egy ornitológiakönyvet, muszáj megtudni, átalakulhat-e egy nagy árnyékú ragadozó dalos pacsirtává?
Aki e biológiai csodára készül: Hámori Csaba. Születési dátuma 1948, s épp csak pelyhes fióka, amikor 1970-ben jelentkezik a pártba. Felveszik és továbbviszik: 1984-től öt éven át ő a KISZ első embere. Csakhogy ez nem elég, amit az is jelez, hogy 1988-tól az MSZMP Pest megyei bizottságának első titkára. Látható, hogy imád első lenni, tiszta sor, nem éri be ennyivel: 1984 és ’89 között tagja a párt központi bizottságának s ugyanúgy a politikai bizottságnak. A szárnyalás íve parádés, ám megtörik: Hámori Csaba aligha tapsolta a tenyerét pirosra, mikor jött az új világ, vele az első szabad választás.
Most ugorjunk, és idézzük fel, mit mondott Hiller István, mikor nemrég pártelnök lett. Ha jól emlékszünk, azt, hogy megújult a szocialista párt. Nyelvbotlás lehetett. Nyilván azt akarta mondani, hogy kiújult. Hát, ki… A KISZ-esek által, akik jönnek, nyomulnak, és fújják az Internacionálét, és olyan abszolút tőkések, amilyennek Marx a legtökösebb tőkéseket leírta.
Háromszoros hurrá a kiújult Hámori Csabának! Ismét kezében az ifjúság – baloldalon…

December 1., szerda
Azt mondta tegnap reggel a hivatalban lévő kísérleti miniszterelnök, hogy „az én politikám előrenéz”. Ha így van, nagy hiba. Okos ember ilyet nem mond, vagy ha mégis, csak akkor, ha a hátratekintés kockázattal jár, urambocsá!, kínos. Esetünkben erről van szó.
Gyurcsány Ferencnek egy szolid, pár hónapos múltba nézés is fölöttébb kínos lehet. Hogy mást ne mondjunk, itt volt minisztersége, mikor jobb híján övé lett a sport. A családi tanács döntött úgy, hogy a politikai báty, Medgyessy Péter beviszi öccsét a parlamentbe, kóstolgassa, szokja a légkört, nemsokára ő jön.
A sportminiszterség mint zsilipelés sikertelen volt, csőd csőd hátán, s a nóta vége az lett, hogy becsukták a boltot: volt minisztérium, nincs minisztérium, tán fel is szántatta volna, ne maradjon nyoma a bukfencnek, cipelje a lyukas zsákot egy robotos államtitkár.
Csakhogy mindent nem lehet eltüntetni. Itt van a nyakunkon az úszó Európa-bajnokság: a pályázatot már két éve elnyerte a magyar főváros, ám eddig csak blöffök, törvénysértések, tiltakozások – egy kapavágás se… Mindössze annyi történt, hogy a nagy garral meghirdetett Kőér utcai úszóparadicsom terve kimúlt, hallgatnak róla, és a versenyek színhelye újra csak Hajós Alfréd margitszigeti uszodája lehet. 1933-ban épült, az évszám felér egy csődjelentéssel, minősíti a város vezetőit negyvenöttől mindmáig, ráadásul ugyanott rendezték a kontinensviadalt 1958-ban is. Gyurcsány Ferenc már másik székben ül, tudnia kell hát, hogy ez nem népszavazás, itt valamire igent kell mondani, de hát miféle igen az, amelynek velejárója a törvények félresöprése és a sziget tönkretétele?
Ha a kísérleti magyar miniszterelnök mégis hátranézne, látná, hogy a kommün és Trianon után széttiport Magyarország képes volt felépíteni Európa legkorszerűbb sportuszodáját. A modern Magyarországot ígérő „megújult” kommunisták hetven évvel később hogyhogy képtelenek erre?
A sötét, mocskos, elmaradott, aljas – remélem, minden jelző eszembe jutott, amit ráöntöttek az elmúlt évtizedekben –, szóval az a piszkos, két háború közti rendszer képes volt pár év alatt áthozni a határokon túlról az egyetemeket, kiépíteni a népiskolai rendszert, itthon létrehozni a társadalombiztosítást, Európa városaiban hat Collegium Hungaricumot, azt a filmipart, amelyből máig élnek a tévécsatornák, a tiszta, biztonságos Budapestet, amely Európa első számú fürdővárosa lett, emellett be tudta fogadni az utódállamokban rekedt hivatalnokréteget. Miképpen lehet, hogy a mostani kormányelnök és elődje, bár mindkettő hirdette elhivatottságát, szociális érzékenységét, újításra való hajlamát, nem képes hasonlóra?
Ennek két oka lehet. Vagy az, hogy a kommunista fél század után árvább és gyöngébb ország maradt ránk, mint 1920-ban Trianon után, vagy az, hogy Gyurcsány és övéi hozzá nem értők, tehetségtelenek, ráadásul szívük sincs, Bethlen Istvánnak a térdéig se érnek.
Nem lenne jobb, ha mégis inkább magukba néznének?