Levél Ilonkának

Mindig a szülői ház áll a szülőföld és a haza szeretetének középpontjában. Mellette az udvar, a kert a mama virágaival, aztán az iskola és a templom, amelynek emlékét mindig magunkkal visszük a szívünkben, bárhová vet is bennünket a sorsunk. Igazán hazamenni csak a szülői házba lehet. Mert annak mindig tárva áll előttünk a kapuja.
Engem a háború vihara szakított el a szülőfalutól, évtizedekig nem is mehettem haza, de a falu mindig üzent. És a ház. Tudtam minden változásáról, átépítéséről, csinosításáról, mert lakott az utcánkban egy barátom, aki gyakran felkeresett. Ő mindennap a régi házunk előtt ment el. Mesélt a nagy eperfa pusztulásáról, aztán elmondta, hogy más színűre festették a bejáratot. Azután, hogy megfosztották díszétől: letépték verandája elől a vadszőlőlugast. Hogy a régi ablakait nagyobbakra cserélték fel. A gang kapuját meg befalazták.
Hordta Varga Jóska barátom a hírt, én meg búslakodtam, sirattam magamban azt a régi házat. Később megadatott számomra a lehetőség, hogy hazalátogassak. A régi szeretettel fogadott, ő is epekedve várt rám. Lehet, hogy viharos éjszakákon rólam is álmodott. Arról a régi szeplős kisfiúról, aki az udvarán próbálgatta első bátortalan lépteit, és innen indult először az iskolába.
Hányszor, de hányszor visszaidézem emlékeimben azt a négyutcányi távolságot, amelyet naponta megtettem kis táskámban a könyvekkel, irkákkal és az ormótlan tolltartóval, amelyben egy színes ceruzám is volt. Azzal írtam az első szerelmes levelemet Ilonkának.
Most, hogy idős korom megfosztott az utazás lehetőségétől, a falu látogat el hozzám: aki földit Budapestre szólít ügyes-bajos dolga vagy más kényszerűség, az becsönget a lakásom ajtaján. Hozza a híreket szépülő utcákról, az új templomról, amelynek felépítésére is volt ereje az ottani magyarságnak. És aki meglátogat, az hoz is valamit a tarisznyájában. Varga Jóska a múltkoriban kenyeret hozott. Hazai sütés, temerini, fogyaszszam egészséggel. Olyan, mint az orvosság. Hunyt szemmel eszem a kenyeret, s lám, mintha ismét otthon futnék a réten. Bíbicek kiáltoznak felettem, a tehéncsorda meg most tér delelőre.
A napokban is nálam járt Jóska, annyira belemelegedtünk a beszélgetésbe, hogy az ajándékról majdnem megfeledkezett. Csak akkor kapott a fejéhez, amikor indulni készült: „Majd elfelejtettem!”
Lefutott a házunk előtt parkoló gépkocsijához, és perceken belül hozta a szalvétába csomagolt kenyeret. Kissé zavartan tette az asztalra, aztán elköszönt.
Csak akkor jöttem rá, miért is volt zavart, amikor távozása után kibontottam a csomagot. Nem a megszokott kenyeret hozta, hanem a magának szánt ebédet adta nekem. Két szelet kenyér között sonka volt és vékony csíkokra szabdalt zöldpaprika. Már bele is harapott, látszott a foga nyoma. Az eredetileg nekem szánt temerini kenyeret otthon felejtette, ezért mondott le saját ebédjéről. Elérzékenyülve haraptam a kenyérbe. Ilyen sonkás kenyeret szokott nekem csomagolni régen a szüle az iskolatáskámba. Hazai ízek!
A lányok a mi falunkban külön iskolába jártak, elkülönítve a fiúktól. Apácák tanították őket. Az iskolaablakból rá lehetett látni a zárdára. Emlékszem, szünet alatt, amikor a szüle kenyerét eszegettem, mindig a zárda felé tekingettem. Oda járt Sós Ilonka is, a szöszi, akibe szerelmes voltam. Minden héten írtam neki levelet, bedobtam a házuk kapuján. Sose kapta meg, az anyja eldugta előle. Pedig a színes ceruzámmal írtam. Mi lenne, ha ismét írnék neki?
„Drága Ilonka! Mindig arról álmodozom, hogy kéz a kézben együtt megyünk a temerini utcán. A sarkon veszek neked nyalókát, eperízűt. Búcsúfiára piros szalagot vásárolok, majd meglátod, milyen boldogok leszünk!”
Borítékba helyezem a levelet, amelyet most is piros ceruzával írtam. A borítékra nagy betűkkel ráírom: Ilonkának a temerini Kisközbe. Sokáig az asztalomon vár, hogy elküldjem. De hová is címezzem, hogy megkapja?
Hiszen Ilonka már régen meghalt. A felhők fölött lobog szőke haja, s arrafelé nem jár soha a postás…