Magyarok karácsonya

Fáradt volt az angyal.
Angyalnál ritka az ilyesmi. S csak akkor fordul elő, ha nagyon kell vigyázni valakire, valamire, nemzetre, hazára – tovatűnő, lelkekben élő hazára.
Amikor az Úr kijelölte az angyalok feladatát, s Magyarországhoz ért, úgy lapítottak az angyalok, mint a gyerekek az iskolában szigorú feleltetés idején.
Hiába.
Az Úr kiszólított a karból egy fiatal, csinos, erős angyalt, s mondá néki:
– Ettől fogva te vigyázod a magyarok országát, nemzetségét s jövendőjét.
Megvolt hát a verdikt, s az ilyesféle parancsolatokat nem szokás megfellebbezni, különösképpen odafönt a mennyekben. Fejet hajtott hát az angyal, s munkához látott. A többi angyalok sajnálták, óvták, vigasztalták, aztán valahogy ez a mi angyalunk megszeretett bennünket, megszerette mivelünk a sok vesződséget, hiábavalóságot.
Elmagyarosodott az angyalunk, hiába.
Böktek is rá, ujjal, odafönt a mennyeknek országában, mint csudabogarakra szokás, és még össze is súgtak a háta mögött, hogy hát egészen elemberesedett ez a magyarok angyala, ráadásul olyan magyaros-féle lett belőle, sírós, mulatós, önsorsrontásig böcsületes, önsorsrontásig becstelen, meg ilyesféle… Betyárféle.
Meg se hallotta azt a mi angyalunk.
Büszke lett, vagy mi.
És persze módfelett fáradt.
S amikor nem látta senkise, hát meghúzta a butykost is.
Most is. Karácsony éjjelén. Tett-vett karácsony éjjelén, piszmogott, s hallgatta a hideg, tompa, beszédes csöndességet odabent a templom sötétjében. Hideg volt, nagyon. Öszsze is húzta magán a mi angyalunk a bekecset, mert bekecset is kerített magának, egy pásztorfiúé volt az a jó meleg mellyes, fiatal, csinos, erős pásztorfiúé a Hargitáról, aki aztán hintát csinált az életéből; olyan volt éppen a halott pásztorfiú, mint a magyarok angyala, s bár úgy szól a mondás, a hit, hogy aki önkezével vet véget életének, nem kerül az Úr színe elé, a hargitai pásztorfiú egyenesen odakerült mégis, s az Úr kedvtelve nézegette, legott megtette angyallá, s azt mondta néki, hogy mostantól ő lesz a románok angyala. – Ettől fogva te vigyázod a románok országát, nemzetségét s jövendőjét, mondá az Úr, s már indult is volna tovább a Tejúton, amikor olyasmi történt, ami még soha a mennyek országa fennállása óta, pedig a mennyek országa nem tegnap óta áll, sőt, talán még annál is régebben, minthogy a dákok megtelepedtek Dacia földjén.
– Tudtam én, instálom, Isten bácsi, hogy nagy bűnt vétettem teellened, de mégiscsak más büntetést kell kimérned rám. Fosszál meg inkább angyalságomtól, tépd le szárnyaimat, vessél le a poklok poklába a kénkőbüdös Belzebúb orra elé, de ne bízzad énreám a románok országát, nemzetségét és jövendőjét.
– Aztán miért ne, te csipisztri? – vonta össze szemöldökét az Úr, s bár igyekezett haragosan nézni, haragosan, zordan, mint a keleti Bizánc ikonjainak büntető Istene, de belül érezte, nem nagyon tud haragudni erre a legényforma, pimasz angyalféleségre, onnan a Hargitáról.
– Tudja, Isten bácsi, összeférhetetlen az nekem. Te angyalt csináltál belőlem, Isten bácsi, és az angyaloknak fő munkaköri kötelessége, hogy jók legyenek. S én még csak jó is lennék, még ha beléje izzadok is, de tudod, Isten bácsi, a románok országa az én országom is, s vitás kérdésekben csak a magam nemzetsége mellé állanék, aztán megtörténne az a furcsaság, hogy a magyaroknak két angyalkája lenne, a románoknak meg nem lenne egy se, aztán még föllázadnának.
– Ej, te csipisztri! – tette a haragosat tovább is az Úr –, hát gyorsan tűnj a szemem elől, mielőtt tényleg a Belzebúb elé vetlek! Aztán elfordult az Úr, s olyan szélesen nevetett, hogy odalent a földön felszikrázott a hó a Hargita tetején, s a kicsike magyarok szívébe belélopódzott egy kis melegség.
Ez jutott eszébe a magyarok angyalának odabent a sötét, jégverem templomocskában, és ő is elmosolyodott.
Éppen jókor. Mert az angyalok mosolyától megszépül néhány percre a világ, s melegség lesz – s mikor elmosolyodott a mi angyalunk, megnyílt a templom ajtaja, s béjöttek rajta a hívek, hogy imádkozzanak a Megváltó születésének ünnepén, s hogy belefeledkezzenek kicsit a bizonyosságba, hogy azért most tényleg megszületik a Megváltó, s lesz végre megváltás is. Mert szerették a magyarok az ő angyalukat, ahogy az angyal is szeretett bennünket, de azért senki sem utasított volna vissza egy kis megváltást. A mi angyalunk is arra gondolt, nézve az imára kulcsolt, törődött magyar kezeket, földre szegezett magyar arcokat s égbe szálló sóhajokat, hogy azért ráférne a magyarokra egy hargitai pásztorfiúcska is, olyan kisegítő angyalféleségnek.
Ránk férne, mi Urunk, jóságos Istenünk, mert lassan szétszedi eszünket a bánat… Krisztus megszületett. Halleluja…