(meddig virul Gyurcsány…)

Én nem tudom, hogy a Gyurcsány-team hatalomátvételével befejeződött-e az MSZP modern szociáldemokrata párttá való átalakulása, vagy adódhatnak még meglepetések. Ha valaki győz, az általában azt jelenti, hogy valaki más vereséget szenved. Különösen akkor, ha a távol ködjébe vész a visszavágás reménye.
Persze a szocialisták szeretik olyan színben feltüntetni egymással szemben aratott győzelmeiket és elszenvedett vereségeiket, hogy azzal mindenki nyer. Ha más nem, akkor maga a párt bizonyosan. Így aztán soha senki sem elégedetlen. (A fénykorban a legyőzött az akasztófa árnyékában elítélte megtévedt önmagát, s megköszönte, hogy a kései javulás útjára terelték. Felejthetetlen, hogy a „párt kedvence”, Buharin, kivégzése előtt szerelmes leveleket írt Sztálinnak, azzal a mottóval, hogy most már látom, mennyire igazad van neked.) Zárójelbe tettem ezt a megjegyzést, így utalva rá, hogy nem azonosítom és nem is rokonítom a hajdan történteket a maiakkal, ám mégis szükségesnek látszik tudnunk, hogy a hatalomért folytatott harcnak vannak időtlen jellemzői, s ezek közé számíthatjuk, hogy a vesztes meghunyászkodik.
A demokrácia abban különbözik az önkényuralmi rendszerektől, hogy az egyes hatalmi csoportok belső csatái nem terjednek ki az egész társadalomra, mivel nem egy párt örökös uralmáról van szó, így a pártok aktuális vezére nem érvényesítheti akaratát – a parlamenti többség birtokában sem – korlátlanul. Mondhatnánk, hogy minden kakas úr a maga szemétdombján, de ott sem végtelen hoszszú ideig. Kétségtelen, hogy arra az agresszivitásra, amit Gyurcsány képvisel, szüksége volt az MSZP-nek. Az új, de kis „undokok” igazából nem tudták növelni a párt saját erejébe vetett hitét, kellett egy „nagy undok”, akiről elhihető, hogy a nyílt konfrontációt vállalva lesz képes legyőzni a belsők után külső politikai ellenfeleit is. A jobboldal politikusai nyilván észrevették már, hogy Gyurcsány tehetséges. Nem lehet még tudni, hogy ez a tehetség mindössze verbális-e, vagy érzékelhető lesz-e a kormányzati munkában is. Az a lendület, amellyel félresöpörte ellenfeleit a párt legbensőbb régióiban folyó hatalmi harc során, természetesen nem lesz elegendő ahhoz, hogy az országos politikában is az ő akarata érvényesüljön. Az, hogy elődjével, Medgyessyvel ellentétben képes fejből, baki nélkül egy húszperces (egyébként dodonai) ünnepi beszédet elmondani, nem jelenti azt, hogy útja 2006-ig diadalmenet lesz. A jó beszédkészség csak része a politikai talentumnak, s valószínűleg a jelen esetben csak arra lesz elég, hogy ellensúlyozza Gyurcsány manírjait, nem éppen szerencsés arcmimikáját és jellegzetes külsejét.
Baloldali értelmiségiek és közírók gyakran hangot adnak abbéli véleményüknek, hogy a magyar jobboldal s vezéralakjai nem fedik az ő elképzeléseiket a demokratikus konzervatív politikai erőről. Viszonzásul hadd mondjam el: én sem Gyurcsánnyal reméltem megújulni a baloldalt, még a kissé selypes, de egyébként rátermettnek látszó Hiller Istvánnal sem. A megújuláshoz nem elég 1956 után születni. Azok az emberek, akikre bizonyos tisztelettel tekintettem az MSZP-ben, most háttérbe szorultak, és beállni kényszerültek a sorba, amelyet Gyurcsányék rendeztek léniába. Természetesen nem Kovács Lászlóra és a hasonszőrűekre gondolok. Jó néhány hónappal ezelőtt felvetettem ezeken a hasábokon a kérdést: vajon mi lesz Jánosi Györggyel (és társaival), akik szerintem képesek lehettek volna rá, hogy csökkentsék az ország politikai megosztottságát, és valóban hozzákezdjenek az oly sokat emlegetett árkok betemetéséhez? Jánosi és szellemisége totális vereséget szenvedett, de ez a vereség természetesen nem tekinthető véglegesnek.
Az EP-választási kudarc következménye: a párt gyurcsányista álmegújulása. Valószínű, hogy az igazi megújulást a parlamenti választás elvesztésének kell megelőznie. Csak 2006-ban dől majd el, hogy Gyurcsány valóban a párt messiása-e. Hogy esetleges tovább virulása az ország szempontjából mit jelentene, én nem tudom…