Önmegtartóztatás

K U L T Ú R S O K K

Ha korunk egyik legveszedelmesebb járványa, az AIDS kapcsán harcról esik szó, ez legtöbbünkben a kór ellen küzdő fehér köpenyes laboránsokat idéz fel. Kutatókat, akik tekintetüket kémcsöveikre függesztik, amelyek mélyén a majdan gyógyulást ígérő elixír buzog – egyelőre továbbra is félkész állapotban.
Noha az utóbbi évtizedben e laborokból olyan gyógyszerek kerültek ki, amelyek gondos kezeléssel egybekötve jelentősen meghosszabbítják a HIV-fertőzöttek életét, és gátolják a betegség kialakulását, a forradalmi áttörés egyelőre várat magára: e harcban még nem az orvostudományé a győzelem.
Szerdán volt a hagyományosan minden év december 1-jén megtartott AIDS-világnap, amely az ENSZ védjegyével próbálja meg világszerte tudatosítani a veszélyt. Az idei világnap apropóján megjelent hírek nem sok jóról számolhattak be: a járvány terjedése megállíthatatlannak tűnik, ma minden eddiginél több ember él a földön úgy, hogy szervezetében hordozza a gyilkos kórt. 2002-ben még 36,6 millió fertőzöttet tartottak nyilván a világszervezet munkatársai, mára viszont ez a szám eléri a 40 milliót. Ijesztő, hogy egyre több nő fertőződik meg a betegséggel, ami azt jelenti, hogy az óvszer egyre kevésbé hatékony módszere a megelőzésnek: ha a férfi nem kívánja alkalmazni a védekezésnek ezt a módját, a nők nem sokat tehetnek a „biztonságos szex” érdekében. Azaz mégis – érvelnek egyre nagyobb sikerrel a konzervatív csoportok –, van még egy lehetőség.
Az önmegtartóztatás.
Mert folyik e járvány ürügyén egy másik hadjárat is, igaz, egyelőre ez a csata is döntetlenre áll. Ma már közhely, ha kimondjuk, a kultúrháború és nem Irak döntötte el novemberben, ki legyen a világ vezető nagyhatalmának elnöke. Ilyeténképpen azon sem lepődhetünk meg, hogy az Egyesült Államokban – és egyre inkább más országokban is – nemcsak a homoszexualitás, hanem az AIDS ürügyén is fel lehet vonultatni politikai rohamosztagosokat a közéleti front mindkét oldalán.
George W. Bush elnök újraválasztásával a „csak önmegtartóztatás” elvét hirdető felvilágosítómunka jövőre számottevő anyagi támogatáshoz jut az Egyesült Államokban: országszerte 170 millió dollárt költenek majd azokra a programokra, amelyek kilenctől tizennyolc éves korig arra próbálják nevelni a tinédzsereket, hogy a házasság előtt tartózkodjanak a nemi élettől. 1999-től kezdve több mint száz ilyen szövetségi oktatási program indult, amelyek az iskolákban szólítják meg a tizenéves korosztályt (az egyes korosztályoknak külön programokat dolgoztak ki, sőt még a szülők számára is létezik nevelési tanácsadó ebben a szisztémában).
„Teljesen nyilvánvaló, hogy az AIDS-ről alkotott fogalmaink és elképzeléseink, valamint az a mód, ahogy a kutatások, illetve finanszírozásuk folyik, ezt a kórt a politikával legfertőzöttebb betegséggé teszik” – írta Dennis Altman szociológus már 1986-ban, pár évvel az első AIDS-beteg felbukkanása után. Hozzátehetjük: nem véletlenül. Hiszen a járvány kitűnő muníciót szolgáltat ahhoz, hogy egy egész új generáció – a nagyszüleivel karöltve – szembeforduljon a szexuális forradalom korosztályával, amelynek tagjai kulcspozíciókat töltenek be a fősodor médiában és a hatalom folyosóin.
Pár napja a CNN hírtelevízió, amely a liberális amerikai lapokkal karöltve immár komoly veszedelemként igyekszik feltüntetni az önmegtartóztatásra intő iskolai mozgalmat, egy aktivistát mutatott. A negyven év körüli férfi a következő szavakat intézte fiatal hallgatóságához: „Bocsánatot kérek azért, amit az én generációm a ti generációtokkal művelt!”
A jelenet színpadias és meglehetősen bárgyú, ám mégis figyelemre méltó: a morális és egészségügyi kérdések kezdenek másodrendűvé válni ebben a vitában. És hogy pont a szex lett az Egyesült Államokban ilyen hatalmi kérdés, azon sincs mit csodálkozni. Marlene Dietrichnek, az Amerikába áttelepült német filmszínésznőnek is feltűnt: „Amerikában a szex rögeszme. A világ más részein tény.”