Vagy a szeretetem ünnepe? Mindkét szó tisztázásra szorul. A szeretet melegséget sugárzó érzés, ami nem tévesztendő össze a pénztárcával, a brillkövekkel kirakott gyűrűvel meg a „Ha szeretsz, megveszed nekem!” kezdetű szlogennel. A szeretet ünnepe az a nap, amikor a melegséget sugárzó érzés egyetemesen ráterülne a Földre, pillanatra feledtetve az intézményesített cinizmust, rációt és a „mindennek van tudományos magyarázata” című fejezetet. Vágyak, amelyeket kergetünk, mert foglyai vagyunk egy álomképnek, ami már a filmekben sem igen létezik. Az emberiség, beleértve magunkat, gigantikus átverés áldozata, mert régen nincs csilingelő száncsengő, kövér pelyhekben hulló hó, nincs fahéjassüti-illat, nincs a kisded lábánál heverő szelíd barom, nincs kéken derengő hóban taposott út a falusi templomig éjféli misére, ahol megnyugszik a lélek és elcsitul a zaj.
Ennek a hajdani illúziónak kifordított, parodizált változatát játszszuk el ilyenkor, decembert táján, lázasan keresve valamit, amit szeretnénk szeretetnek és békességnek látni. Igazából nem leljük, mert évek óta rossz helyen keressük, rossz kérdésekre rossz válaszokat adunk, és hajlamosak vagyunk a karácsonyt pénz- és listakérdésnek tekinteni. Nem is olyan régen, mondjuk akkor, amikor még nem dőltek ránk a fogyasztás katedrálisai és nem hajtott a mindenáron való vásárlás kényszere, édes ajándék volt egy narancs, teleszurkálva szagos szegfűszeggel, vagy a hajdani nescafés üveg, megtöltve saját kézzel szedett tengerparti kagylókkal, tetején csinos, fodros bekötővel. Ma ilyet ajándékozni szegényes sértés. Ma november elején telipakolták szaloncukorral és Mikulással a bevásárlóközpontokat, rogyásig és roskadásig csokoládéval. Csupa extra nagy, extra hosszú és extra széles svájci, belga, osztrák csodaédesség kelleti magát a pultokon, rögtön a gomba és a zeller mellett. Lesajnálhatnak, de ötvenhat után anyámék tejporból és a segélycsomagok kakaójából varázsoltak szaloncukrot, dióval, mazsolával. Mi vagdostuk a selyempapírt, kés nyelével göndörítettük formásra a széleket, hogy hasonlítson a rendes szalonhoz. Még az sem volt biztos, hogy lesz karácsonyfánk, apám tanítványai „szereztek” minden évben a határ menti erdőből, nagy protekcióval. Most komolyan mérlegeljük, hogy a minden évben más színbe öltöztetett fánkhoz a lila Milka, az arany konyakmeggy vagy a piros marcipán passzolna jobban. A plazák versenyeznek, hol a legmagasabb a karácsonyfa, legtöbb a vevő, legnagyobb a bevétel. Bevásárlókocsik púposra tömve; hol van még a karácsony, de ki tudja, hátha holnap eljön a világvége: karaj kilószám, lapocka és combok, zöldségek és déligyümölcsök, tejfelek és kávék, borok, sörök és pezsgők, rúdban a szalámik, joghurtok, krémek, sajtok, bagettek, kenyerek, félkész torták és meredt szemű mirelit halak. Nincs már hiánycikk, ha valaki Lanciát vagy Audit szeretne ajándékozni karácsonyra, tessék, itt a kulcs, ott a kassza. Nem kell Bécsig menni mézeskalácsért vagy forralt borért. Itt is van vásár, igaz, minden évben ugyanaz a bóvli és gagyi, a keserű felismeréssel, hogy a körúton mindez jóval olcsóbb. Ünnepek után számszerűsítve is megtudjuk, hány DVD, hány mp3-lejátszó, hány plazmatévé, hány csicsergő mobilcsoda kelt el karácsony ünnepére.
Fogyasztunk. Veszünk a gyereknek Bratz babát babaautóval, beépített rádióval és működő jaccuzival, férjünknek trendi parfümöt, de legalább magunknak azt a szakácskönyvet vegyük meg, amelyben benne van a karácsonyi mazsolás-mákos kalács receptje. Sose késő, süssük bele bátran a szeretetet.

Kocsis Máté keményen odaszólt Magyar Péternek