A gyermekkor világa többnyire meghatározó egész életünkre. Milyen indíttatás kell ahhoz, hogy valaki a liturgikus művészetek szakértője legyen?
– Kispesten születtem. Ez a település mindössze negyvenéves volt a születésemkor, nagyon fiatal tehát, de egy történelmi katarzis már lejátszódott, amelynek nyomait gyerekként én is láthattam: a határában az első világháborúban tönkrement, kiürített gyárépületek árválkodtak. Egy régi, letűnt világ emlékei. Családom a Hoffer-gyárhoz kötődött, nagyapám alapító tag volt ebben a mezőgazdasági gépgyárban, és édesapám is itt lett művezető. Népes családi körben nőttem fel, nagyszüleim a házukban még bérlőt is tudtak fogadni, aki szintén a gépgyárban dolgozott, ott volt mérnök, de szabad idejében hegedűket készített, kiválóan játszott is rajtuk. Vasárnap délutánonként házi koncerteket tartott a feleségével. Első zenei élményeimet itt kaptam. Az arányok és a szépségek iránti érdeklődésem ebben a környezetben kezdett kibontakozni.
– És hogyan kezdődött a papi hivatása?
– A szüleim vallásosak voltak, de nem gyakorló katolikusok. Az ünnepeken persze elmentek a templomba. Testvéremmel viszont szorosabban kötődtünk az egyházhoz, magam tízéves korom óta rendszeresen ministráltam. Eközben alakult ki a papi hivatás iránti érdeklődésem. Azt hiszem, nagyon introvertált gyerek voltam, senkivel sem beszéltem meg ezeket a dolgokat. De a kívülállók azért láthatták, hogy naponta járok templomba. Hatodikos gimnazistaként döntöttem el, de csak érettségi után jelentettem be otthon, hogy a szemináriumba jelentkezem. 1942 volt ekkor, s a háború alatt, igen kemény időkben lettem kispap. Nagyon érdekelt a liturgikus mozgalom két iránya, a klosterneuburgi és a beuroni mozgalom, és ez óhatatlanul irányított az egyházművészet kérdései felé. 1947-ben szentelt pappá Pétery József püspök úr.
– Pétery maga is érdeklődött a liturgikus mozgalom iránt, könyvet is írt a szentmise történetéről. Bizonyára ápolta önben a liturgiatörténeti érdeklődést.
– A püspök úr arra szánt, hogy ifjúsági pasztorációval foglalkozzam. Ki akart küldeni Hollandiába, hogy megismerkedjem az új módszerekkel, de erre már nem kerülhetett sor. Hollandia akkor még példaként állt a katolicizmus előtt. Megdöbbentő volt számomra a holland egyház helyzete, amikor csaknem harminc évvel később, 1974-ben kijutottam. Ennyi idő alatt az ország katolicizmusának képe teljesen átalakult. Hajdani szemináriumban szálltunk meg, amelyet panzióként hasznosítottak, és kongott az ürességtől. Addigra Hollandia már inkább volt miszsziós terület, mint a kereszténység élenjáró országa.
– Mi lehetett az oka ennek a rendkívül gyors változásnak?
– A pannonhalmi refektórium allegorikus képe jut eszembe: egy szétpattant dongájú boroshordó látható a festményen ezzel a felirattal: „Libertate periit”, vagyis a szabadságában elveszett. A jólét és a szabadosságba átcsapó szabadság tönkretette a katolicizmust. Amikor később többször is kijutottam, épültem a megmaradt vallású kisebbség buzgóságán, de azért azt is megtudtam, a hívek napi áldozása mögött az állt, hogy a lelkipásztor évente kétszer általános feloldozást adott híveinek. A gyóntatószékben tartották a partvisokat.
– Ha nem is holland tanulmányúttal megerősítve, de végül is kateketikával foglalkozhatott.
– Méghozzá igen intenzíven. Első évben már heti harminchat órában kellett hitoktatnom a kápláni teendők mellett. Minden reggel hatkor miséztem a munkába igyekvőknek. Pestújhely rendkívüli adottságú hely volt. Ez volt Pest környékén az egyetlen olyan plébánia, ahol katolikus iskolák működtek, elemi, polgári fiú- és lányiskola, valamint felső kereskedelmi iskola. Előfordult, hogy napi nyolc órát tanítottam, és emellett hetente legalább három családlátogatást végeztem.
– Ez ma elképzelhetetlen terhelést jelentene.
– Vitt a lelkesedés. Minden egyházi épület háborús károkat szenvedett. Plébánosom nagy buzgalommal végezte az újjáépítést. Ebbe a munkába is bekapcsolódtam. Igyekeztem felpezsdíteni a ministránsfoglalkozásokat is, méghozzá úgy, hogy minél aktívabban vonjam be őket a liturgiába. A ministránsok részére gyertyatartókat faragtam Lechner Loránd első templomának oltárt díszítő gyertyatartói nyomán. Körülbelül ötven ministránsunkkal a „kiskáptalanban” együtt végeztük a zsolozsma esti imáját, a kompletóriumot.
– Gondolom, a hatalom számára kevéssé volt kedves az effajta munkakedv.
– 1950-ben kerültem el onnan, amikor elkezdődött az egyház elleni hajsza. Túlságosan eredményes volt a hitoktatás; amikor fakultatívvá tették a hittant, csupán három gyerek maradt el, a többieket ugyanúgy beíratták, mint korábban. Ellenem az volt a vád, hogy nem az engedélyezett hittankönyvből tanítottam. Ez persze nem volt igaz, de nem tehettem semmit. Kecskemétre kerültem, Pétery püspök úr olyan hitoktató helyére nevezett ki, akit Bács-Kiskun megyéből tiltottak ki hasonló módon. Helyet cseréltünk.
– Senkinek nem tűnt fel?
– Ekkor költözött a megyeszékhely Bajáról Kecskemétre, és olyan rendezetlenek voltak az iratok, hogy az illetékesek nem értesültek a turpisságról. Kecskeméten a tanítóképzőben, annak gyakorlóiskolájában, az óvónőképzőben, egy városi iskolában és három tanyasi iskolában tanítottam hittant. De ez sem tartott sokáig. Megerősödött a helyi egyházügyi hivatal, és hatalmas botrány lett az általa tervezett békepapi gyűlés miatt, amelyre százötven vendéget vártak, de végül csak hárman mentek el. A rendszernek bűnbakokra volt szüksége, és én lettem az.
– Nem volt alapja a vádnak?
– Valami azért volt. A plébánia legfiatalabb papjaként nekem kellett kézbesítenem a püspök úr intelmét a plébánosoknak, biciklivel végigjárva őket. Emlékeztettem a tisztelendő atyákat az egyházjog vonatkozó rendelkezésére. Nem is kerülhettem el a sorsomat. A bajszos püspök fel akart függesztetni, de a házi őrizetben lévő Pétery püspök úr erre nem volt hajlandó, ezért aztán büntetésből áthelyeztek Hatvanba káplánnak.
– És folytatódhatott minden ugyanúgy?
– Hatvanban is a ministránsokkal való foglalkozás volt az egyik legfontosabb tevékenységem. De a hatvani prépost mellett dolgozhattam a nagyon elhanyagolt templombelső felújításán is. Volt egy kis fafaragó műhelyem, itt készítettem a mellékoltárok gyertyatartóit, az akolitus-gyertyatartókat, a szentségi trónust, a szószék függönyét.
– Mire befejeződött a hatvani plébániatemplom díszítése, kitört a forradalom.
– Igen, de ez már Cegléden ért, mert 1956. szeptember 1-jén odaküldtek hitoktató káplánnak. Erre a munkára érdemben nem került sor, hamarosan viszszatértem Hatvanba. A forradalom azonban Cegléden ért.
– Ez a város nagyon fontos szerepet játszott a forradalom történetében. Mi történt október 23-án?
– Van néhány személyes emlékem a forradalomról. A tanácselnök például hozzánk menekült a plébániára, hogy védelmet kérjen. Nem is történt semmi atrocitás. Mire újraszerveződhetett volna az élet, Szent Imre napján megjelentek a szovjet tankok, és bitang állapotok lettek. Az orosz katonák a Szuezi-csatornát keresték Cegléden, és amikor kiderült, hol vannak, a páncélosok közül sokan átálltak a magyarok oldalára. Én magam is temettem olyan tisztet, aki a forradalmárok mellett vívott küzdelemben halt meg.
– Az egyházművészetek és a liturgiatörténet iránti érdeklődését háttérbe szorította a történelem?
– Nem egészen, ugyanis hamarosan Vácra helyeztek karkáplánnak; 1957 szeptemberétől 1960 januárjáig voltam itt. Két feladatom volt: az egyházmegye műemléki ügyeinek intézése és hittantanítás a gimnáziumban. Az előbbi munkában nagy segítségemre volt Leszlovszky György iparművészeti főiskolai tanár, ő vetette föl először, hogy végezzem el a művészettörténet szakot. De csak 1976-ban kezdhettem el, az után, hogy Dávid Katalin emlékezetes egyházművészeti kiállítást rendezett Budapesten. Az ő gondolata volt, hogy az egyháznak szakemberekre van szüksége. És komoly szaktekintély lévén ki is tudta járni, hogy egyházi emberek számára művészettörténeti kurzus induljon. Ezt tizenketten végeztük el a hetvenes évek végén.
– A szaktudásra igen nagy szükségük lehetett az egyházmegyéknek.
– Igen, ugyanis a klérust gyakran jobban lekötik a technikai civilizáció csodái, mint a művészettörténet és az emberi kultúra kincsei. Püspökeim hol felhasználták az itt szerzett tudásomat, hol nem. Vácról azért helyeztek el, mert az Állami Egyházügyi Hivatal szerint rossz hatást gyakoroltunk Kovács Vince püspökre, aki Pétery bátor példája után szintén ellenállt a kommunista hatalom törekvéseinek. Harmadmagammal – Holl Bélával és Zsák Péterrel együtt – kipenderültünk. Én Tereskére kerültem, egy nagyon idős plébános helyére, aki azon nyomban nyugdíjba is vonult. Tizennyolc évig nemcsak két falut láthattam el, hanem az egyházmegye művészeti tanácsában is dolgoztam. Tereskén a középkori templom helyreállítását végeztem. Ez igen szép és eredményes munka volt: a templom felújítása során találtuk meg a középkori Szent László-festményeket, -falképciklust.
– A tereskei templomról írt monográfiája néhány éve nyomtatásban is megjelent. Érezhető, hogy nagyon a szívéhez nőtt a templom. Mégsem maradt itt.
– Végül Hatvanba kerültem vissza, egykori principálisom helyére. Itt történelmileg a plébániával együtt járt a préposti cím is, ezt azonban az Állami Egyházügyi Hivatal úgysem engedélyezte volna, ezért nem plébánosnak, hanem adminisztrátornak neveztek ki. Később egyházügyi „jóakaróm” meghalt, és elnyerhettem az infulát is. Nyílt összetűzésre a nyolcvanas években már nem került sor. A harmadik hatvani tartózkodásom volt a leghosszabb, huszonhat évig tartott. Amikor Beer püspök úr lett a főpásztorunk, visszahívott Vácra, hogy az Egyházmegyei Múzeum ügyét intézzem.
– A váci Egyházmegyei Múzeummal csak a közelmúltban ismerkedhettek meg az érdeklődők. Hogyan állt össze a gyűjtemény?
– A múzeum Vácott a nagypréposti palotában található. Az államosításkor elvették az épületet, és tíz lakást alakítottak ki benne. A váci Tragor Ignác Múzeum már a rendszerváltás előtt meg akarta szerezni a palotát, hogy múzeumnak használja, tervek is születtek a hasznosításra. Közbejött azonban a rendszerváltás, és az egyház visszakérte több elvett épületét. Keszthelyi Ferenc püspök úr hozta létre ezt a kis gyűjteményt Székesegyházi Gyűjtemény néven. Az első igazgató dr. Varga Lajos volt, az ő távozása után lettem én a vezető 1994-ben, amikor a káptalanba nyertem kinevezést a hatvani prépost-plébánosság mellett. A legelső helyreállítást én végeztettem. Az első kiállítás 1996-ban nyílt meg. 1997-ben lemondtam az igazgatásról, de 2004 óta ismét én vezetem az intézményt.
– Hogyan képes gyarapodni egy ilyen kis gyűjtemény, és milyen a tervezhető jövője?
– Szeretnénk folytatni az értékek összegyűjtését a plébániákról. Persze a templomokat nem szegényíthetjük el, azokat a tárgyakat, amelyek meghatározó módon hozzátartoznak a helyi élethez, helyben kell hagyni. Ami viszont rongálódásnak, pusztulásnak van kitéve, azt meg kell menteni. És előfordul, hogy bizonyos épületek funkcióváltása miatt kell biztonságba helyezni műkincseket. A közelmúltban például, amikor Zsámbékról a szeminárium épületébe költözött az Apor Vilmos Katolikus Főiskola, a szeminárium pedig a püspöki palotába került, a régi olajképek közül többet is át kellett vennünk. Minden műkincsnek örülünk, amelyet megmenthetünk, de sajnos pillanatnyilag nincs elegendő raktárunk, és ezen az állapoton mindenképpen változtatnunk kell.
– A lelkipásztori teendők után most már csak a múzeum irányítása jelenti a napi munkát?
– Nem egészen, hiszen a székesegyházban káplánkodom, misézek és gyóntatok, és emellett igyekszem ennek a gyűjteménynek a vezetésével szolgálni az egyházmegyét. A történelem többször változtatott a pályámon, de a gondviselés mindig mindent jóra fordított.
Pálos Frigyes kanonok 1924-ben született Kispesten. Felsőfokú tanulmányait a váci szemináriumban végezte, 1947-ben szentelték pappá. Pestújhelyen, Kecskeméten, Hatvanban, Cegléden, Tereskén szolgált. A művészettörténet szak elvégzése után az Egyházművészeti és Műemléki Tanács tagjává, később elnökévé nevezték ki. Tereskén a középkori templom helyreállítási munkáit irányította, ekkor került elő az ismeretlen Szent László-falképciklus. A templomról 2000-ben monográfiát jelentetett meg. Jelenleg a váci Egyházmegyei Múzeum vezetője.
