kelták lakta területet, a Keltikét elsőként a milétoszi Hékataiosz említi a Kr. e. V. század legelején. Hérodotosz, a történetírás atyja Kr. e. 430 táján úgy tudta, hogy a Duna forrásvidékén kelták laknak. Alig fél évszázaddal később, Kr. e. 386 körül a gallok Rómát ostromolták. (A kelta, a gall és a galata eredetileg szinonimák voltak.) Róma elfoglalása az úgynevezett történeti keltavándorlás epizódjai közé tartozott. A történeti jelző arra utal, hogy erről a népmozgalomról antik, elsősorban római források tájékoztatnak, vagyis nem a régészet által rekonstruált invázióról van szó. Ezek a források tehát a görög-római világ nézőpontját tükrözik. A dél felé vándorló kelták a mediterrán világ államalakulataival találták szemben magukat. Az ebből következő elkerülhetetlen ütközések véres konfliktusokat szültek, amelyek nyomán az ókori irodalomban a keltákról a rablás vágyától hajtott, halálfélelmet nem ismerő, kegyetlen barbárok képe alakult ki. Nyilvánvalóan közhely született arról, hogy a kelta inváziókat a kincsszerzés vágya motiválta. A másik tényező, amely bőséges helyet kapott a görög és a latin szerzőknél: az iszákosság. Livius szerint az itáliai bor zamata csábította arra a gallusokat, hogy átkeljenek az Alpokon.
Ezek után nem meglepő, hogy a XIX. század végén a történetírás az ókori szerzőkével sok szempontból egyező képet alakított ki a keltákról: kegyetlen, barbár hordák, amelyek a kincsszerzés vágyától sarkallva törtek be a civilizált népek földjére: Itáliába, Makedóniába, Hellászba. Ez a felfogás az ókortörténetben napjainkig kísért.
Ám a kincsszerzés vágya és a mértéktelen italozás szinte kivétel nélkül jellemzi a barbár népeket az ókori etnográfusok szerint. Ezek alapján tehát a kelta népmozgalmak valódi indítékai nyilvánvalóan nem értelmezhetők. Felvetődik az a lehetőség, hogy a Kr. e. IV–III. század nagy vándorlását a (kelta) helvétek – Caesar által leírt – Kr. e. 58-as migrációja alapján értelmezzük. A helvét törzs teljes népessége útra kelt. Előzőleg azonban felégették tizenkét városukat, négyszáz falujukat és számos tanyájukat, hogy a hazatérésnek a reményétől is megfosszák a kivándorlókat. Caesar szerint a helvétek egész Galliát akarták hatalmukba keríteni, mivel kevesellték a birtokukban lévő földterületet.
A történeti bizonyítékok szerint a Kr. e. V. század végén a keltaság valójában első virágkorát élte. Livius, a kelta származású Pompeius Trogus vagy Plutarkhosz más, a kelták elvándorlását indokoló okot említ: a túlnépesedést. Lehetséges, hogy ez az ókori hagyomány hiteles eleme volt. Livius szerint a galliai biturixok királya, Ambigatus küldte el nővére fiait, hogy letelepülésre alkalmas új területeket szerezve levegye országáról a tömeggé duzzadt lakosság ellátásának gondját. Trogus szerint a 300 ezer gall azért indult útnak, mert szülőföldje már nem tudta eltartani.
Az 1970-es évektől intenzívvé váló régészeti kutatások valóban kimutatták a Kr. e. V. század második fele kelta világának egyes régióiban a túlnépesedés egyértelmű jeleit. A Marne-vidéken arra derült fény, hogy a Kr. e. V. század végén, a Kr. e. IV. század elején számos temető használatával felhagytak. A jelenségre magyarázatot kereső kutatások fontos bizonyítékokat találtak arra, hogy a lakosság egy része elvándorolt, Itáliába való megérkezése pedig az ottani kelta leletek alapján valószínűsíthető.
Mindezek után érthető, hogy fokozatosan előtérbe került a történeti keltavándorlások új értelmezése. Eszerint az elsődleges kiváltó ok az ókori szerzők által említett túlnépesedés, divatos kifejezéssel: demográfiai robbanás lehetett. Emellett egyre több lelet utal arra, hogy a kelták expanziója alapjában békés szándékú kolonizációnak tekinthető, amely a mérsékelt égövi Európa legtermékenyebb és egyben legsűrűbben lakott vidékeiről indult ki, ahol a föld már nem tudta eltartani a lakosságot. A régészeti anyag egyúttal arra is utal, hogy a keltáknak már a bevándorlást megelőzően voltak kapcsolataik az adott területtel, ami úgy is értelmezhető, hogy konkrét ismeretek alapján határoztak a migráció útvonaláról és végcéljáról.
Erre utal az idősebb Plinius története a Kr. e. V. században Rómában dolgozó helvét kovácsról, Helicóról, aki az itáliai terményekkel (borral, olajjal, fügével) vette rá honfitársait az invázióra. A Bologna közelében lévő Monte Bibelében feltárt település és temető leletanyaga a helyi etruszk lakosság és a kelták békés keveredését tükrözi. Az utóbbi évek történeti kutatásainak fontos eredménye volt a dél felé irányuló keltavándorlások ókori „nemzetközi” összefüggésekbe való beillesztése. A szakirodalomban megjelent a letárgyalt vándorlás fogalma, ami azt jelenti, hogy a vándorló keltákat bizonyos feltételek mellett az adott térségbe behívták. Bizonyítható, hogy a kelták itáliai akcióinak hátterében a Kr. e. IV. század első felében az I. (szürakuzai) Dionüszosszal kötött etruszk- és Róma-ellenes szövetség állt. A galaták pedig I. (bithüniai) Nikomédész hívására keltek át Kr. e. 278–277-ben Anatóliába, hogy – számos bonyodalom után – Ankara térségében állapodjanak meg.
A Kárpát-medence északnyugati részét a Kr. e. IV. század első felében érte el a nagy népvándorlás, amely a történeti keltavándorlás keleti ágával azonosítható. Az útvonal leolvasható a leletek elterjedéséből: a migráció résztvevői a Bécsi-medence irányából a Duna-völgyet követve jutottak el Magyarország területére. Csoportjaik minden jel szerint több hullámban érkeztek: Kelet-Ausztria és Nyugat-Magyarország után a Dunántúl déli felén és a mai Délnyugat-Szlovákiában temetőik a század harmadik negyedében, míg a Nagy-Alföld északi peremén s a szomszédos (mai) Nyugat-Romániában a Kr. e. IV. század utolsó évtizedeiben tűntek fel. Az utóbbival egyidejűleg megfigyelhető a kelta népesség előrenyomulása a Duna mentén Újvidék és Észak-Szerbia irányába. A Kárpát-medencébe való bevándorlásukkor – Itáliától és Hellásztól eltérően – a kelták nem találtak államalakulatokat, itt – hozzájuk hasonlóan – törzsi szervezetben élő népekre bukkantak.
A temetőelemzésekből levont következtetések lényegében megfelelnek az ókori szerzők arra vonatkozó adatainak, hogy a keltavándorlás különböző hullámai törzsi szempontból nem voltak homogének. Itália esetében nagyobb egységből kiszakadt népességrészek vittek magukkal különböző eredetű csoportokat. A keleti vándorlás résztvevői esetében az antik források egyáltalán nem említenek törzsneveket, csak általában beszélnek keltákról, gallokról vagy galatákról. Polübiosz az itáliai keltákkal kapcsolatban a hetaireiákat említi, amelyek átmeneti jellegű, elsősorban fegyveres „testületek” voltak. Indokolt tehát az a feltevés, hogy a vándorló csoportok valamiféle törzsön felüli vagy kívüli szervezetet alkottak. Az óír hagyomány is ismer hasonló struktúrát, a fianát, amely harcosok törzsön kívüli, időszakos csoportosulását jelenti.
Az előbbi feltevéssel egybevág a fantasztikus sárkánypárral díszített kardhüvelyek törzsi szervezettől független elterjedése Európa-szerte a Kr. e. IV. és a Kr. e. III. században. Ez a motívum feltehetően a hetaireiák emblémája volt. Másfelől viszont a vándorlások során új törzsi egységek kovácsolódtak össze, amelyek azután tovább osztódhattak. Ez volt a helyzet a tectosagesszel. A név jelentése: a nép, amely tetőt keres. Trogus a törzset – eredetét tekintve – Tolosa környékére helyezte, míg Caesar szerint őshazájuk a nevezetes herküniai erdő volt. A kutatás mai állása szerint Trogus adatát semmi nem támasztja alá: a törzs a Hellász elleni invázió idején formálódott, s annak kudarca után egyik csoportja Anatóliában, a másik Galliában tűnt fel, egy harmadik töredék pedig talán Pannóniában telepedett le.
Még egyértelműbb a helyzet a scordiscusokkal. A történeti és a régészeti források egyaránt arra utalnak, hogy a nép szülőhelye a Kr. e. IV–III. század fordulóján az észak-balkáni térség volt. Maga a törzsnév a helyszínen felvett elnevezés: a Sardon oros (Scardus mons) hegynévre vezethető vissza. Az is kimutatható, hogy a Makedónia elleni invázió előestéjén kialakuló törzs nem kelta (illír, pannon) elemeket olvasztott magába.
A ma ismert leletanyag alapján kézenfekvő az a következtetés, hogy a Kárpát-medence a Makedónia és Hellász felé vándorolni készülő kelták gyülekezőhelye volt, vagyis az expanzió hátországaként működött. Feltűnő a lelőhelyek nagy koncentrációja Délnyugat-Szlovákiában a Kr. e. IV. század utolsó negyedétől, ahol különböző eredetű kelta csoportok fokozatos összeolvadása mutatható ki. De hasonló jelenségek másutt is megfigyelhetők a Kárpát-medencében. Valószínűleg ezekből a térségekből származtak azok a kelták, akiknek sírjait a szlavóniai Osijeknél (Eszék, ma Horvátország), továbbá Belgrád-Karaburma és Pecine lelőhelyeken, Észak-Szerbiában ásták ki.
A pecinei nekropolisz negyvenhárom sírjából harmincnégyben nyugodtak kelták, kilencben pedig bennszülött illírek, akiket fegyvereikkel együtt hantoltak el. Hasonló keveredés mutatható ki Karaburmában is, egyúttal egyes sírmelléklet-kombinációk a kelta kultúra és a helyi illír vagy illír–pannon hagyományok összeolvadását tanúsítják. Maguk a kelta eredetű tárgyak ugyanazt az eklektikus képet mutatják, mint amilyen Délnyugat-Szlovákiában vagy Magyarországon megfigyelhető.
Az észak-balkáni kelta temetők vizsgálata is alátámasztja azt a felfogást, hogy a kelta népmozgalmak a túlnépesedés problémájának megoldását célozták. Hangsúlyozni kell a folyamat békés jellegét: a bevándorló kelták és a helyi lakosság együttélésének és kulturális keveredésének nyilvánvaló bizonyítékait találták meg a régészek.
A Kr. e. IV. század vége felé a kelta csoportok keleti irányú terjeszkedése az Alföld északi peremét követte, tartós megtelepedésre itt azonban csak a balkáni invázió időszakában került sor. Kelet-Magyarországon kelta temetők egész sorát találták a Kr. e. III. század első feléből. Az Észak-Balkánhoz hasonlóan itt is a kelta bevándorlók és az úgynevezett szkíta őslakosság békés együttélésére és keveredésére következtethetünk.
A Kárpát-medence a vándorlások következményeként a Kr. e. III. században a kelta világ új hatalmi központja lett. A nyugati kelta világ civilizációjával való összehasonlítás eredményeként ma már világosan definiálható a keleti kelta kulturális koiné (egységesülés) fogalma. A regionális vonások kialakulása nem kis mértékben azzal az etnikai és kulturális keveredéssel magyarázható, amelynek dokumentumait az észak-szerbiai és a kelet-magyarországi kelta temetők és települések feltárása hozott napvilágra. A domináns tényező a déli kapcsolatrendszer volt. A Kr. e. III. század folyamán a trákiai kelta királyság, Tülisz jóvoltából a Fekete-tenger hellenizált vidékei és a Kárpát-medence között régészetileg kimutatható kapcsolat alakult ki. A páratlan keleti kelta művészeti egységesség nyilvánvalóan annak a békés kolonizációs folyamatnak a tükröződése, amely a keltavándorlások legfontosabb Közép-Duna-vidéki hozadéka volt.
A fenti szöveg a november 29-én elhangzott előadás rövidített változata. Az előadás megtekinthető december 4-én (szombaton) 9.40-kor a Duna Televízió és 5-én (vasárnap) 13.40-kor az MTV, valamint 22.50-kor az M 2 műsorán. A következő előadást december 6-án 19.30-kor a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Kozma László termében (Budapest XI., Magyar tudósok körútja 2.) Györfi László tartja Az információtechnológia természettörvényei címmel.
Az előadások teljes szövegét a hozzászólásokkal és a vitával együtt a www.mindentudas.hu weblapon találják meg az érdeklődők.
origo.hu
Szegeden dolgozik a Hollandiából hazatért kardiológus professzor, aki robotsebészettel fejlesztene
