Napóra

K o r k é p

Magyarország területét a 2. évezred folyamán kb. 1900-ig két daru lakta: a szürke daru (Grus grus) és a pártás daru (Anthropoides virgo). A szürke daru átlagosan 115 cm magas, a pártás daru 95 cm. A pártás daru a múlt században már nagyon ritka volt a Kárpát-medencében. […]
A darunak különleges tulajdonsága, hogy táncol. Ez a darutánc, melyet páronként, csapatostul járnak. Ha egy pár táncolni kezd, a többi követi, s az egész darucsapat táncol. A régi magyar vallás táltosai különösen közeli kapcsolatban álltak a daruval. A hiedelem szerint a táltos anyja lehetett a daru. A táltost, ha nem ember nevelte, felnevelhették darvak vagy sasok. Ezért a táltosok darutollat vagy sastollat hordtak a vállukon foglalkozásuk jelzésére. […]
A daru egy másik tulajdonsága, hogy szelídíthető. Ólban tartják, koplaltatják, majd pálinkás kenyérrel megetetik, és utána néhány órára a csőrét a nyakához lekötik. Az alkohol hatására a kiéhezett daru agyában nyilván egy parányi károsodás megy végbe, ettől kezdve szelíd marad. A falusi baromfiudvar dísze, rendet tart az aprójószág között, és éles hallása segítségével, erős krúgató hangjával már messziről jelzi a közeledő idegent. […]
A magyar paraszti udvarokban az 1900-as évek fordulóján még mindig tartják a darut. Hunyadi korában, 1433-ban említik, hogy a szegedi piacon sok a daru (és túzok), levest készítenek belőle, húsát is eszik. A középkorban a darutoll a kalpagon a daliás öltözet népszerű tartozéka volt, később, a XIX. sz. folyamán főleg a juhászok kedvelték.
Egy különleges szerepben éberségük miatt szelídített darucsapatot tartottak őrdaruként főleg az alföldi várakban a késő középkorban. A darucsapatban az egyik daru mindig virraszt. Így riasztja a többit és a várat, távoli zajt hallva, ellenség közeledtén. A hagyomány szerint a kutyák is onnan tudták, hogy mikor kell ugatni, mert a daruk riasztották őket. […]
Érdy Miklós: A koronázási palást szegélyén a daru, a tulipán és István király bal keze.
In: Történelem, régészet, néprajz (Debrecen, 1991)

A darvász kezén se forgott lőfegyver soha. […] E madárra való lövöldözést bűnnek tartotta, s hitte, hogy aki életét kioltja, azt minden lépésében balsors követi. A szelídített és maga nevelte darvakat aztán eladogatta. Köböl búzát, fél hízót kapott egy közepes szépségű példányért is. A gyerekeit, feleségét felöltöztethette belőle. […] De tán még többet jövedelmezett a szegény darvászoknak a daru tolla! […] Közrevették a legények, alkudoztak, meg egymásra verték az árat. Legszebbnek tartották a szárnykönyök második és harmadik tollát. Eszerint volt jobbos és balos, amit megfelelő módon tűztek a kalaphoz.
A drágán szerzett darutollat őrizték, megbecsülték, végrendelkeztek felőle. Gondozni is kellett, mert mint mondják, az idő megkékítette. Krétaporral mosták, gőzölték, fésülgették, s így megtartotta gyönyörű hamvas színét, lengő hajlékonyságát. Ha egy-egy kocsmai számadásnál megzilálódott, bodrát fésűvel hozták rendbe a legények, tábláját (vagyis a kocsány fölötti sima részt) ujjaik hegyével igazították meg. Ma már csak pásztorok és tanyai emberek kalapja mellett lehet látni, falusi ember nem hordja. A sárréti házaknál a tükör mellé dugva vagy a komóton üvegbe állítva őrzik, emlékéül a régi szép időknek. Ezelőtt vastag nádszálba húzva tették el.
Szűcs Sándor: A régi Sárrét világa (1942)