Az unió és a Bolkestein-irányelv

Egy német európai parlamenti képviselő eltévedt bárányoknak nevezte a minap az új uniós tagállamok azon vállalkozóit, akik betolakodtak a tizenötök piacára. Arra a lettországi székhelyű építőipari cégre gondolt, amelyik iskolát épít Stockholm külvárosában, no meg azokra a cseh és lengyel fuvarozókra, akik elhalásztak néhány jó fuvart helyi kollégáik elől a francia piacon. Mindez azért keltette fel a nyugat-európai sajtó érdeklődését, mert az új tagállamok vállalkozói úgy jelentek meg a régiek piacain, hogy nem voltak hajlandók alávetni magukat a helyi előírásoknak. Nem írták alá például a svéd építőipar ágazati kollektív szerződését, magukra haragítva ezzel a szakszervezeteket.
Korábbi fejünkkel azt gondolhatnánk: az ilyen konfliktus ott, a fejlett Nyugaton hamar lezárul az eltévedt kelet-európai bárány hazaterelésével. Az esetet azonban bonyolítja a brüsszeli bizottság által kidolgozott és elfogadott úgynevezett Bolkestein-direktíva. Ez a korábbi holland belső piaci biztosról elnevezett uniós szintű jogszabály, amelynek hirdetett célja a szolgáltatások európai szintű liberalizálása, és amelyet még a miniszteri tanácsnak és az Európai Parlamentnek is el kell fogadnia, az egész vállalkozói szektort forradalmasító, merész újítást tartalmaz. Nevezetesen a székhely szerinti jogalkalmazás elvét. Ez azt jelenti, hogy ha egy uniós tagállam vállalkozója a huszonöt tagállam bármelyikében szolgáltatási céllal vállalkozik, akkor erre a tevékenységére nem annak az országnak a jogrendje alkalmaztatik, ahol a tevékenységet végzi, hanem azé, ahol a székhelye be van jegyezve. Durván és leegyszerűsítve ebből az következik, hogy ha egy Gyurcsány Ferenc érdekeltségi körébe tartozó cég majd tanácsot ad Tony Blairnek, akkor a felvett összegek után a magyarországi előírások szerint kell adóznia.
Mindezek ismeretében érthető, hogy a baloldalon ultraliberálisnak bélyegzett holland biztos elképzelése – 2004. januári formába öntése óta – nagy vihart kavart nyugat-európai politikai körökben. Arról van ugyanis szó, hogy a székhely szerinti jogalkalmazás elve tágra nyitja a kaput a tizenötök piacain a jóval alacsonyabb munkabérű munkavállalóit sokkal rugalmasabb feltételek között foglalkoztató, új tagállamokból érkező kis- és középvállalkozók előtt. Támogatói, a munkáltató szervezetek az egységes piac elvére és az európai versenyképesség növelésének szükségességére hivatkoznak, arra, hogy az új vállalkozásokat nem szabad béklyóba verni a régi tagállamok merev, kiváltságokra épülő szabályozásával. A különböző kamarák is a Bolkestein-direktíva eredeti formában, tehát a székhely szerinti elv fenntartásával történő elfogadása mellett érvelnek, mondván, az egész Európában óriási lökést adna a szolgáltatói szektornak. Németországban egyenesen a munkanélküliség problémájának megoldását várják tőle, és bevezetése után állítólag Franciaországban is munkahelyek milliói jöhetnének létre.
Ellenzői, mindenekelőtt a helyi munkavállalói érdek-képviseleti szervek, abból kiindulva, hogy Lettországban, Szlovákiában vagy Magyarországon alacsonyabbak a munkabérek, kisebbek az adóterhek, kevésbé szigorúak a munkaügyi, környezet- és fogyasztóvédelmi előírások – tisztességtelen versenyről, szociális dömpingről, a kevésbé szigorú kelet-európai munkaügyi, környezet- és fogyasztóvédelmi előírások importjáról, a bérek leszorításának kísérletéről, sőt a jóléti állam szétveréséről beszélnek.
A Bolkestein-direktíva, amelynek végleges elfogadását erre az évre tervezték, az utóbbi hetekben óriási ellenszelet kapott. A két legnagyobb „magállam”, Franciaország és Németország legfőbb politikai vezetői is visszavonása és teljes átalakítása mellett foglaltak állást. Különösen a székhely szerinti jogalkalmazás elve váltott ki heves tiltakozást. Jacques Chirac és Gerhard Schröder is azzal vádolták az eltévedt bárányokat, hogy piacot akarnak vásárolni, hogy veszélyeztetik Nyugat-Európában a szolgáltatások magas szintjét, főként az egészségügyben és a közszférában, továbbá hogy a szolgáltatásokkal együtt a szabályozást is importálnák. A politikai élet kulisszatitkait ismerők előtt azonban már most nyilvánvaló, hogy – elsősorban Franciaországban – az európai alkotmányról tartandó, közelgő népszavazás a tét. A francia elnök a direktíva elleni fellépéssel azoknak a baloldali erőknek a vitorlájából kívánja kifogni a szelet, akik a munkavállalók egzisztenciáját fenyegető veszélyekkel riogatva akarják a választókat a „nem” szavazatra rábírni.
Itthon talán kevesen tudják: a Bolkestein-irányelv, ha eredeti formájában fogadnák el, felmérhetetlenül pozitív hatást fejtene ki a magyar gazdaságra, és nem csak a gazdaságra. Elhárulnának a jogi akadályok az elől, hogy magyar vállalkozók fővállalkozóként vállalkozzanak, nemcsak Magyarországon, hanem egész Európában. Oldódhatna bezártságunk, növekedhetne a magyar piaci részesedés az unióban. Ráadásul a kedvező adózási és munkaügyi feltételek miatt valószínűleg tömegesen jegyeztetnék be magukat nyugat-európai vállalkozások Magyarországon. (Ezzel kapcsolatos hírek már meg is jelentek magyar lapokban.) Ami jótékony hatással lenne az állami adóbevételekre. Így ezzel a jogszabállyal a magyar piac is az uniós piac részévé válna. Megindulna tehát egy erőteljes kiegyenlítődési folyamat az egész Európai Unió társadalmaiban is.
Nem véletlen tehát az elemi erejű tiltakozás a kiváltságaikhoz ragaszkodó régi tagállamokban. Párizsban, Berlinben, Stockholmban pontosan ismerik a kockázatokat. Ott is vannak azonban, akik érdekeltek a piacnyitásban, ezért az irányelv és a székhely szerinti jogalkalmazás elvének további sorsa teljesen nyitott. A magyar kormányon és ellenzékén is múlik, hogy az eredeti, nekünk kedvező formájában sikerül-e elfogadtatni. Brüsszeli képviselőink teljes gőzzel érvelhetnek a székhely szerinti jogalkalmazás elvének helyénvalósága mellett. A piacvásárlás vádjával szemben felhozhatnák, hogy a magyar áramszolgáltató szektort és élelmiszeripart is felvásárolta Franciaország és Németország a kilencvenes évek közepén. Ami pedig az előírások importjára vonatkozó szakszervezeti vádakat illeti, elég gondolni azokra a feudális előjogokra, amelyeket a Magyarországon megtelepedett bevásárlóközpontok élveznek a magyar termelőkkel és fogyasztókkal szemben, a felvásárlásnál alkalmazott diszkriminatív módszerektől a fogyasztók átverésének legagyafúrtabb formájáig.
Sajnos a magyar médiát lefoglalják a brüsszeli lecke felmondásával, az uniós intőkkel, a szégyenpaddal, a pályázatnak nevezett dolgozatokkal és a támogatásnak nevezett dicséretekkel kapcsolatos híradások. Pedig ideje lenne kilépni bezártságunkból, és helybe vinni – ahogy a lettek is teszik – Európába a szolgáltatásainkat. A termékexport területén a távol-keleti konkurencia és a szállítási idő lerövidülése miatt egyre kisebb haszonnal dolgozhatunk. A pénzügyi szektorban csehül állunk „hosszú távú eszközökkel”. Marad a szolgáltatási szféra, amely gyakorlatilag korlátlan fejlesztési lehetőségeket kínál. Ragaszkodnunk kellene tehát a Bolkestein-direktívához és a székhely szerinti jogalkalmazás elvéhez. Ha másért nem, hát azért, hogy ne nevezzenek minket eltévedt báránynak Európában.