Roszík Gábor 1989. július 22-én az Országgyűlés első szabadon választott ellenzéki képviselőjeként lett a Magyar Demokrata Fórum színeiben a parlament tagja. Nevéhez fűződik a III/III-as ügyiratok megsemmisítésének nyilvánosság elé tárása, a Duna-gate-botrány kirobbantása. A politizálást 1994 után abbahagyta. Jelenleg a gödöllői Tessedik Sámuel Anyaotthon lelkész-igazgatója. Börtönmissziós szolgálatban vesz részt mint a Magyar Testvéri Börtöntársaság Egyesületének alapítója és elnöke.
– A rendszerváltás folyamatának egyik legnagyobb botránya az volt, amikor kiderült, hogy a Belügyminisztériumban elégetik a titkos iratokat. Hogyan értesült erről?
– Raffay Ernő ellenzéki képviselőtársam 1989 decemberében a parlamentben szóvá tette: tudomására jutott, miszerint a Belügyminisztériumban iratokat semmisítenek meg. A belügyminiszter ezt határozottan cáfolta, és kijelentette, hogy nem igaz. Ezután a Fidesz szervezésében a romániai forradalommal szolidaritást vállalva 1989. december 24-én, szentestén a Hősök terén ökumenikus istentiszteletet tartottunk lelkésztársaimmal együtt legalább százezer ember előtt. Németh Géza református lelkész, egy katolikus pap, egy zsidó rabbi és én tartottam a beszédet. Imádkoztunk a békéért és a forradalom győzelméért. A televízió ezt egyenes adásban közvetítette.
– Mi az összefüggés a kettő között?
– Az, hogy amikor az éjféli istentiszteletre készültem a Hősök terén, odalépett hozzám egy úr, és elmondta, hogy ő a Belügyminisztériumban dolgozik, hallotta Raffay Ernő kérdését a parlamentben és a belügyminiszter, Horváth István válaszát is, amely nem fedte a valóságot. A saját szemével látta ugyanis, hogy a Belügyminisztérium alagsorában gőzerővel folyik a titkos iratok megsemmisítése. A nevét titkoló ismeretlen kijelentette, hogy szeretné leleplezni a belügyminisztert, mert nem tudja elviselni a hazugságot, és arra kért, hogy szerezzek neki egy riportert, operatőrt, bemutatná nekik a bizonyítékokat, mégpedig másnap reggel a Belügyminisztérium épületében.
– Vajon miért önhöz fordult?
– Elmondása szerint azért jutottam én az eszébe, mert akkor a kommunista parlamentben én voltam a kis létszámú ellenzéki képviselőcsoport vezetője, és engem ismert a televízióból, miután elsőként kerültem be szabad választással a parlamentbe. Bízott bennem. Felajánlotta, hogy találkozzunk az éjféli istentisztelet után az állatkerttel szemközti parkban.
– Elég titokzatosan hangzik.
– Volt még fél órám az éjféli közös imádság előtt, és elkezdtem sétálni a Hősök terén, hátha találkozom egy ismerős újságíróval. Ekkor botlottam bele Lovas Zoltánba, a Fekete Doboz riporterébe. Megkérdeztem tőle, vállalná-e, hogy a Belügyminisztérium titkos helyiségeiben filmre vegye a papírmegsemmisítőt és a ledarált iratokat. Elvállalta. Annyira hihetetlen és valószínűtlen volt az egész, hogy magam sem akartam elhinni, de gondoltam arra is, hogy talán igazat mondott az ismeretlen úr, és ha én bizalmatlan vagyok, elmarad a leleplezés. Az istentisztelet után, éjjel három órakor Lovas Zoltánnal ott bolyongtunk a sötétben a bokrok között, és vártuk, hogy jöjjön valaki. Egyszer csak ismét megjelent a férfi, bemutatkozott, hogy ő Végvári József őrnagy. Ismét felajánlotta a filmkészítés lehetőségét. Mint később kiderült, mind a ketten azt hittük Zolival, hogy tőrbe csaltak bennünket, és mindjárt lőnek. Azokban az időkben ez sem tűnt lehetetlennek.
– Lovas Zoltánban miért bízott meg?
– Azért, mert neki mint a Fekete Doboz riporterének sikerült megtalálnia a bujkáló Tőkés Lászlót, és a vele készített interjúval jött haza. Sokan gondolták velem együtt, hogy ez a Lovas nagyszerű ember, hiszen a Tőkés-interjút kihangosítva hallgatta mindenki a Hősök terén. Teljes mértékben bíztam benne. Megbeszéltük az akciót, Végvárinak kész terve volt. Elmondta, hogy másnap szolgálatban lesz, és reggel Lovas menjen a Belügyminisztériumhoz, mondja azt, hogy Végvári a sógora, s vidékről hozott neki karácsonyi finomságokat. A kamera pedig benne lesz a szatyorban. Elválásunk előtt Lovassal megígértettem, hogy felhív telefonon, ha sikerül az akció, és megbeszéljük a továbbiakat. De nem hívott fel. Arra gondoltam, hogy nem sikerült bejutnia. Aztán a rádióban hallottam, hogy behatoltak a Belügyminisztérium épületébe, ahol bizonyítékokat szereztek a titkos iratok égetéséről.
– Úgy érezte, hogy kihagyták az ügyből?
– Igen, pedig én hoztam össze. A pártállam titkos tevékenységéről készült felvételeket és az elhozott iratokat Zoli átadta az SZDSZ-nek. Azaz a mese így szólt: Raffay Ernő kikaparta, Roszík megszervezte, Végvári megmutatta, Lovas lelőtte – ők meg megették és jóllaktak. Közben az egész ország titkosrendőrsége kereste azt az embert, aki elárulta a pártot, a belügyminisztert, a hazát. Szorult a hurok Végvári nyaka körül, aki nemcsak attól félt, hogy elkapják, hanem attól is, hogy végeznek vele. Az egyetlen megoldásnak azt látta, ha kiáll a nyilvánosság elé. Ezek után 1990. január 19-én a Bányász moziban sajtótájékoztatót tartottak, ahol Végvári leleplezte magát, majd levetítették az iratmegsemmisítés dokumentumait, amint zsákokban hordják a dokumentumokat és bedarálják. Azt is tudták bizonyítani, hogy az ellenzék megfigyelése – így az én megfigyelésem is – még akkor is folytatódott.
– Valóban veszélyben volt Végvári?
– Le is lőhették volna, de olyan hatalmas botrány keletkezett, ezt nevezték Duna-gate-nek, hogy nem merték megtenni. Az ellenzék végig kiállt Végvári mellett, nem lehetett az ügyet szőnyeg alá söpörni, még ha a katonai ügyészség elé került is az őrnagy.
– Ezek szerint Lovas becsapta önt?
– Nagyon. A történtek után az MDF-en belül is sokan támadtak méltánytalanul, főként Csurka István. Azt hangoztatták, hogy az SZDSZ és az akkori liberális Fidesz kezére játszottam a „politikai és választási” bombát, holott ehhez nem volt semmi közöm. A sajtótájékoztatón maga Végvári József mondta el, hogy Raffay Ernő felszólalásának hatására keresett meg engem, és én hoztam össze őt a sajtó emberével. Aznap az MTV 2 műsorába engem is meghívtak Fodor Gábor és Kőszeg Ferenc mellé, ahol felszólítottam Horváth István belügyminisztert, hogy – levonva a következtetéseket – mondjon le. A műsorvezető megkérdezte tőlem, hogy mint országgyűlési képviselő ezt elmondom-e a parlamentben is. Holnap reggel felszólítom a belügyminisztert az Országgyűlésben, hogy mondjon le – válaszoltam. Horváth István azonban megelőzött – nyilván látta a műsort –, az ülés kezdetén bejelentette lemondását. Nekem már csak annyi maradt, hogy megdicsérjem bölcs döntéséért.
– Elsősorban azért tartják önt rendszerváltónak, mert sikerült lemondásra kényszerítenie Cservenka Ferencnét, az MSZMP Központi Bizottságának tagját, volt Pest megyei első titkárt, országgyűlési képviselőt. Ez hogyan sikerült?
– Az MDF gödöllői szervezetét 1988 októberében hoztuk létre. Az első akciónk az volt, hogy meghívtuk Cservenkánét egy képviselői beszámolóra a Hazafias Népfront székházába. Beszélt vagy másfél órát, magyarázta Bős–Nagymaros építésének hasznosságát, felsorolta a szocializmus vívmányait. A terem tele volt, az első három sorban civil ruhás rendőrök, katonatisztek, munkásőrök ültek, akik folyamatosan tapssal nyugtázták Cservenkáné monológját. Beszéde után következtek a kérdések, amelyekre nem válaszolt vagy mellébeszélt. Botrányhangulat kezdett kialakulni. Én arra kértem, kezdeményezze a parlamentben, hogy töröljék az ünnepek sorából április negyedikét és november hetedikét, továbbá október 23-a legyen nemzeti ünnep. Erre Cservenkáné őrjöngött, be kellett rekeszteni az ülést. A képviselő aszszony rosszul lett, orvost kellett hívni hozzá. Mi indulatok nélkül tettük fel kérdéseinket, de hát ismertük őt, gyűlölte az egyházakat, a lelkészeket, a másként gondolkodókat.
– Volt folytatása az ügynek?
– Addigi életem legbátrabb tetteként nyílt levelet fogalmaztam Cservenka Ferencnének, és megírtam mindazt, amit nem mondhattam el a beszámolója idején. Főként azt kifogásoltam, hogy nem a nép, a választók érdekeit képviseli, hanem a pártét. Bős–Nagymaros megépítésének kormányzati támogatása végveszélybe sodorhatja a csallóközi magyarságot. Ezt a szöveget elküldtem Varga Kálmánnak, a gödöllői múzeum igazgatójának, aki egyben a helyi MDF-szervezet elnöke volt. Varga Kálmán, a Gödöllői Mindenes szerkesztője ezt a nyílt levelet 1988 decemberében megjelentette. Szinte forradalmi hangulat alakult ki a városban, mindenki arról beszélt, hogy tenni kellene valamit. Aztán 1989. január 4-én megszületett a döntés az MDF közgyűlésén a helyi Fidesszel egyetértésben, hogy kezdeményezzük Cservenkáné visszahívását: 4800 aláírást gyűjtöttünk össze Gödöllőn. Megküldtük az Elnöki Tanácsnak, s kértük, hogy írják ki a népszavazást Cservenkáné visszahívására. Az óriási elégedetlenség hatására Cservenka Ferencné áprilisban lemondott képviselői mandátumáról. Ez a rendszerváltás egyik legfontosabb momentuma volt, ugyanis az MSZMP egyik kiemelkedő személyiségét sikerült első ízben demokratikus úton megbuktatni. A megüresedett képviselői mandátumra az Elnöki Tanács július 22-re kiírta az időszaki választásokat, ezt hatvanhét százalékos részvétel mellett hetven százalékkal megnyertem. A második fordulóban jutott be a parlamentbe pótválasztások révén Raffay Ernő és Debreczeni József. Ekkor meghívót kaptam az MDF országos elnökségétől, ahol Antall József, Szabad György, Lezsák Sándor, Csurka István jelenlétében Csengey Dénes rám mutatott, és ezt mondta: Gábor, Magyarországon ma te vagy „az” országgyűlési képviselő! Nagy megtiszteltetés volt ez.
– Nem sok ideje maradt, hiszen a pártállami országgyűlés 1989 novemberében kimondta önmaga feloszlatását. Mi volt a legfontosabb tennivalója a megválasztása utáni néhány hónapban?
– Az, hogy benyújtottam első önálló törvényjavaslatomat, miszerint legyen nemzeti ünnep október 23-a, a forradalom és szabadságharc kezdetének napja. Ellenzéki képviselőtársaim természetesen csatlakoztak, de a kommunista parlament lesöpörte a javaslatot az asztalról.
– Az első országos szabad választásokon, 1990 tavaszán ismét országgyűlési képviselő lett.
– Az Antall-kormány egyik fontos lépése volt, hogy a parlament elé terjesztette a III/III-as törvényjavaslatot. Ehhez Deme László evangélikus lelkész képviselőtársammal benyújtottunk egy módosító indítványt, hogy az egyházi vezetőket is világítsák át.
– Ez az egyházak felső vezetésében felháborodást keltett.
– Nemcsak a felsőbb vezetésben, hanem a papság körében is. Előzményként megjegyzem, hogy 1990 áprilisában nyílt levelet írtam Harmati Bélának, a magyarországi evangélikus egyház püspök elnökének, ebben utaltam az állampárttal való együttműködésére, kértem, hogy mondjon le, majd kijelentettem, hogy a továbbiakban nem tekintem püspökömnek, s neki engedelmességgel nem tartozom. Közben elkezdődött a III/III-as törvényjavaslat tárgyalása a már említett módosító indítvánnyal. Erre a püspököm retorzióval válaszolt, egyházi bíróság elé állított, és ebben a koncepciós perben 1990 szeptemberében hivatalvesztéssel sújtottak. Az ítéletet megfellebbeztem, mire 1991 januárjában az országos egyházi bíróság az ítéletet megsemmisítette, visszahelyezett a szolgálatba, de megintett. A legsúlyosabb büntetésből a legenyhébb büntetés lett.
– Az ügynöktörvény végül is miért bukott meg?
– Az Antall-kormány 1991-ben visszavonta, mert annyi módosító indítvány érkezett a törvényjavaslathoz, hogy jobbnak látta ezek beépítését. A kormány 1993-ban újra benyújtotta, és akkor bekerült az egyházi vezetők átvilágítása is, amit a parlament elfogadott. De tudomásom szerint egyetlenegy esetben sem történt átvilágítás.
– Önt is megvádolták, hogy ügynök volt, megpróbálták beszervezni.
– Azzal a váddal nem találkoztam, hogy ügynök lettem volna, de az igaz, hogy 1986. október 23-án összetűzésem volt a rendőrséggel, s utána megkeresett néhány alkalommal egy ember a Belügyminisztériumból, aki Szabó Kálmánként mutatkozott be. Be akart szervezni, arra kért, hogy adjak információt az ismeretségi körömbe tartozó emberekről. Visszautasítottam. Kértem, hogy ne keressen többet meg.
– Politikai pályafutása alatt sok emberrel szembehelyezkedett. Többek szemében nem volt egy kellemes rendszerváltó.
– Féltek tőlem. Az MDF lassan kiszorított az országos elnökségből. Tudták, hogy az igazság érdekében nem kímélek senkit, nem kötök kompromisszumot. Ha simulékonyabb ember lettem volna, még ma is országgyűlési képviselő lennék. De megmentett ettől az Isten.
origo.hu
Ilyet még nem látott: extrém takarító segített egy depressziós férfin Székesfehérváron
