Koncepciós szétválasztás

Tartsák el a hívek az egyházakat, ne kapjanak a költségvetéstől hitéleti támogatást, számolják fel az alanyi jogon nyújtott privilégiumokat, szüntessék meg az adókedvezményeket, ne támogassa az állam a hitoktatást, töröljék el az egyházi személyek jövedelempótlékát. Ezek ellensúlyozására a személyi jövedelemadó felajánlható egy százalékát emeljék kettőre. A közszolgálati tevékenységükért úgyis megkapják a hivatalos kvótát, az egyházak érjék be ennyivel. Már csak újra kell tárgyalni a vatikáni megállapodást, és megtörténik végre az állam és az egyház teljes szétválasztása.
Ennyi az SZDSZ új valláspolitikai koncepciójának veleje. Számtalanszor elmondták és elmondtuk, hogy az egyszázalékos felajánlások rendszere nem egészen igazságos, mert a történelmi egyházak hívei közt sok az idős, nyugdíjas, alacsony jövedelmű ember, akik szívesen támogatnák egyházukat, de nincs rá módjuk. Az egyházak különben sem ajándékba kapják a költségvetési pénzeket, hanem kései és szolid kárpótlásként, hiszen elvettek tőlük több mint egymillió hold termőföldet, vállalatokat, kiadókat, nyomdákat, s egy jogállamban az ilyesmiért valamiféle jóvátétel jár. Mert minden ellenkező híreszteléssel szemben az egyházak nemcsak „élősködtek” a társadalmon, hanem gazdasági egységekként is működtek, munkát adtak az embereknek, bevételeik döntő többségét a köz javára fordították, s nem a hivalkodó pompára költötték. S ki merné tiszta lelkiismerettel állítani, hogy az államosított egyházi vagyont kizárólag a közjó érdekében használták fel? Az egyházakat ma is híveik, az egyszerű állampolgárok tartják el, ahogy ők tartják el az államot is.
Az állam és az egyház szétválasztása a „haladó szelleműek” számára kardinális kérdés, mintha a szeparáció lenne a korszerűség nélkülözhetetlen feltétele. A szétválasztás igénye több ezer éves, szinte valamennyi vallásban megfogalmazódott, hol az egyházak hangoztatták, máskor az államok, olykor egyik sem. Nem a balos liberálisok találmánya, bármennyire szeretnek is kérkedni felvilágosult szellemükkel. Hazánkban a szétválasztás az 1894–95. évi egyház-politikai törvények alapján régen megtörtént, bár a megásott árok nem volt túl mély és széles. Az 1894. XXXI. tc. a házassági jogról szólt. Előírta a kötelező polgári házasságot, és lehetővé tette a válást. A XXXII. tc. a vegyes házasságokban született gyermekek vallásáról kimondta, hogy a szülők megegyezhetnek gyermekeik vallásáról, de ez a magánjogi aktus csak akkor érvényes, ha állami közjegyző előtt történik. A XXXIII. tc. az állami anyakönyvezést tette kötelezővé. Az 1895. XLIII. tc. a vallás szabad gyakorlásának törvényi szabályozását adta. Az 5. paragrafus szerint valamely vallásfelekezetből kilépni vagy felekezetbe belépni mindenkinek szabad. Ez a rendelkezés lehetővé tette, emancipálta a felekezeten kívüliséget is. Ezekkel a törvényekkel a szétválasztás alapvető követeléseit (a felekezeti hovatartozás a közéletben ne jelentsen előnyt vagy hátrányt, az egyházak ne lássanak el jogi, közigazgatási teendőket) nagyrészt megvalósították.
Az akkori szétválasztás mégis részlegesnek tekinthető, mert nem érintette az egyházaknak a törvényhozásban betöltött szerepét, az állam továbbra is adott anyagi támogatást, megmaradtak az egyházak oktatási és szociális intézményei. S ez a legnagyobb hiányossága, hiszen a „felvilágosult szellemű” szeparáció igazi célja az egyházak szellemi, erkölcsi, lelki befolyásának korlátozása, szűkítése, minimalizálása, végső soron a megszüntetése. Ne legyenek illúzióink, a mai felvilágosultak célja is ez, bár taktikai okokból még nem vallják be nyíltan.
Az 1919-es nagy elődök eltaktikázták magukat. A Tanácsköztársaság egy csapásra megoldotta a szétválasztást. A forradalmi kormányzó tanács egyik első döntése volt, hogy betiltotta az iskolai hitoktatást. Hamarosan bejelentették a felekezeti nevelési és oktatási intézmények államosítását. Rendeletet adtak ki a vallás szabad gyakorlásáról, egyúttal megvonták az egyházi személyek szavazati jogát, feloszlatták a hitbuzgalmi egyesületeket, elkobozták az egyházi sajtót. A vallásügyi minisztérium helyébe lépő Vallásügyi Likvidáló Hivatal, később az Országos Vallásügyi Likvidáló Bizottság feladata volt az egyházi vagyon leltárba, majd köztulajdonba vétele. A leltározást megkezdték, de a többire nem maradt idejük. A 133 napos terrornak kilenc pap és egy apáca esett áldozatul. (A fehérterror idején a tiszti különítményesek is meggyilkoltak egy papot.)
1945 után a baloldaliak tanultak a Tanácsköztársaság hibáiból, nem kapkodták el a szétválasztást. Egy jó ideig meg sem említették. A pártprogramokban csak a teljes vallásszabadság biztosítását hangoztatták. Még a Magyar Radikális Párt is kizárólag az állam és az egyház viszonyának őszinte tisztázását tartotta szükségesnek. 1948-ig a szétválasztásról hivatalos fórumokon egy szó sem esett. Amikor pedig kierőszakolták, akkor úgy próbálták beállítani, mintha szándékaik ellenére rákényszerültek volna. Persze előtte is gőzerővel ügyködtek a szétválasztáson, jobban mondva, annak bolsevik típusú, egyoldalú változatán: az egyházat elválasztják az államtól, de az államnak eszében sincs leválni az egyházakról, sőt a lehető legszorosabbra vonják az egyházak állami felügyeletét, ellenőrzését és irányítását. Így az 1949-es sztálinista alkotmány 63. paragrafusának (2) pontja, miszerint „a lelkiismereti szabadság biztosítása érdekében a Magyar Népköztársaság az egyházat különválasztja az államtól”, nemcsak azt jelenti, hogy a népi demokrácia kisajátította az egyházak vagyonát, eltulajdonította nagy múltú, jól szervezett, jól működő oktató-nevelő, szociális, karitatív intézményeit, megsemmisítette laikus szervezeteit, egyesületeit, hanem azt is, hogy a „nehezen kezelhető” lelkészeket és híveket legyilkolta, bebörtönözte, internálta, akik megmaradtak, azokat megfélemlítette, folyamatosan fenyegette, zaklatta, provokátorok és besúgók hadát küldte rájuk, az államilag szelektált egyházi vezetőket megalkuvásra, méltatlan együttműködésre kényszerítette. A „lelkiismereti szabadság” az öszszes területen, minden eszközzel biztosítva volt.
Erre gondoljunk, amikor ma egyes politikai erők a haladás, a modern európai állameszme nevében az állam és az egyházak teljes szétválasztását követelik, vagy éppen a falusi lelkészek jövedelemkiegészítése, netán a tantervből száműzött hitoktatás állami finanszírozása ellen tiltakoznak. A vatikáni megállapodást pedig minden további nélkül lehet átgondolni és újratárgyalni, csak felrúgni nem. Amíg ez az egyezmény van érvényben, addig ehhez kell ragaszkodni, ezt kell betartani. Megnyugtató és biztató, hogy a miniszterelnök is ilyen értelemben nyilatkozott róla. Az egyház-politikai koncepcióknak nem a szeparáció elmélyítését kéne erőltetniük, sokkal inkább a további együttműködés (nem kollaboráció) lehetőségeit kell keresniük. Az egyházak mindig készen állnak a társadalom közös gondjainak megoldására. Olyan területeken is rendelkeznek hasznos tapasztalatokkal, amelyekre az állam csak most kezd rácsodálkozni.
Gyurcsány Ferenc szerint valamennyien a zsidó–keresztény kultúra örökösei vagyunk. Gazdag hagyaték, de valakinek óvnia, a köz javát szem előtt tartva kezelnie kell azt, mert mindenféle felvilágosultak, liberálisok, bolsi leszármazottak és örökösök csak elherdálnák.