A nyolcvanas évek underground zenekarai nagyrészt eltűntek vagy átalakultak. A Bizottságból ismert F. Zámbó Öcsi Happy Dead Bandjén kívül a Balaton az egyetlen, amely – bár nem „róla szólnak a hírek” – azóta is folyamatosan játszik. Hogy maradtak meg? Egyáltalán: létezik még az a bizonyos alternatív zene?
– Olyan zenészekkel dolgozom együtt, akik nem hagyták el a szórakoztatóipart. Mint Magyar Péter, aki ma is dobol vagy Dönci (Dénes József), aki soha nem tudna úgy élni, hogy ne zenéljen. Megbékéltem azzal, hogy ez a fajta kultúra ma már marginális jelenség. Gondolkodtam a népszerűségen: azt hiszem, minket sohasem akartak felfedezni, de nem is lehetett. Amit csinálunk, az rétegkultúra. Nem próbálok előzetes közönségigényeknek megfelelni. Akik erre rezonálnak, azokkal van egyfajta belső azonosságunk. Az alternatív zene ma is létezik. A fiatalabb generációból mondjuk a Kispál folytatta ezt az „alanyi költői” vonalat a kilencvenes években, később sok más zenekar mellett például a Quimby és a Hiperkarma. Ők is a saját élményeiket próbálják kiénekelni, és nem azért korszerűek, mert azok akarnak lenni. Nekik persze könnyebb, mint nekünk volt, mert nem kell politikai nyomással szemben dolgozniuk, ugyanakkor sokkal nehezebb – a nyolcvanas években látszólag úgy tűnt, lehet pénz nélkül élni, ma világos, hogy nem lehet. A Hiperkarma, a Quimby, az Anima Sound System, a Colorstar és még sokan mások – a Balaton is – nagyrészt az Erzsébet téri Gödör klubban játszanak. Élő zenét. Mindennap más lép fel, és a zenekarok között nincs irigység. Azt hiszem, komoly szellemi centrumot sikerült létrehozni.
– Mintha mégsem kezelnék valódi értékén a kultúrának ezt a szeletét.
– A televízió egyeduralkodásának korában az számít, hogy valaki szerepel a tévében vagy nem. Mi nem szerepelünk. Részben, mert nem nyomulunk, részben, mert nem is keresnek minket. Nem is baj – biztosan több pénzzel járna, de meg is mondanák, hogy mit csináljunk.
– Ugyanazt játsszák, mint a nyolcvanas években és ugyanolyan hitelesen. Ez a zene valahogy nem múlik. De azért sokan szeretnék tudni, hogy lesznek-e új Balaton-számok.
– A meglepően újszerű nem a számokban van, hanem az előadásmódban. Az optimális az lenne, ha mindig minden hang máshogy szólalna meg. Most a dramatizált történet felé próbálom elvinni a fellépéseket, több énekessel elmondani ugyanazt. Új számok? Írok zenét és szövegeket is, de jelenleg inkább a készülő Tarr Béla-film zenéjével foglalkozom. Nyugodtan várok arra a pillanatra, amikor egy új szám kigurul, és nem kell vele többet foglalkozni. Mint régen, amikor hazaértem valamikor hajnalban, írtam egy számot húsz perc alatt, és lefeküdtem aludni. Bartók úgy hívja ezt: a sikerülés rövid órája. Várom a pillanatot, amikor újra megtalálom.
– Más műfajú zenét ír a Tarr-filmekhez, és megint mást a Balatonnak. A dalszövegei inkább tűnnek verseknek, és megjelentek novellái is.
– Azt hiszem, nem teljes értékű versek ezek – csak a zenével vannak készen. Novellát gyerekkorom óta írok, eleinte író akartam lenni. A Tarr Béla-filmzenék meg csak látszólag válnak le arról, amit egyébként csinálok, arról nem is beszélve, hogy a filmzenét alkalmazott zenének fogom fel – és megpróbálok olyat írni, ami alkalmazkodik a Tarr-féle világhoz.
– Zene, irodalom… Kiadott egy CD-t Cigány dalok címmel, amelyen a cigány folklór egy részét dolgozta fel, és verslemezt is készített. Különös vállalkozás mindkettő. Miért érdekli a cigányok világa?
– Apám népzenekutató volt. Jól ismerem az autentikus cigány zenét, amelyben nem használnak hangszereket. A magyar népzene a századfordulón kezdett eltünedezni, a cigány népzene pedig most erodálódik: ami még van, azt hagyományőrzésnek nevezik, és nem élő népzenének. A nyolcvanas években kezdtem el ezzel foglalkozni, amikor még voltak autentikus zenét játszó cigányok. A börtönről, a szabadulásról szólnak ezek a dalok, és belevilágítanak abba a nyomorba, amelyet talán egyedül az ének tesz elviselhetővé.
– Megértheti a nem cigány ember ezt a világot?
– Igen. Ugyanúgy, mint Dosztojevszkijt vagy a Tao-te-kinget.
– Verslemezén Petőfi és Ady szólal meg. A Petőfi-verseket mostanában mintha nem volna szokás szeretni. Sokak szerint kiavultak az élő irodalomból.
– Hogy Petőfit nem olvassák, az nem a költő baja, hanem azoké, akik nem teszik. Én társtalan üstökösnek tartom, mint Adyt és József Attilát, az más kérdés, hogy a sematikus oktatással megutáltatták őket. Ők voltak azok, akik semmi mások nem voltak, csak költők. Úgy írtak verset, mint ahogy Mozart zenét, vagy ahogy Michelangelo faragott. Ha valaki alaposabban elolvassa Petőfit, meglepődhet, milyen formagazdagság jellemzi. Az Apostol szabad vers, és a Felhőkben is vannak olyan kétsorosok, amelyek nagyon érdekes technikával készültek. Szóval: zseni volt. Ady is, aki rettenetesen fájdalmas, önpusztító életet élt, mindezt azért, hogy ezeket a verseket megírhassa. És ez engem lenyűgöz.
– Lenyűgözi? Választaná ezt az utat?
– Nem. Meg kell oldanom, hogy mindennap legyen itthon ennivaló. Az is teljes embert kíván. Ebből is látszik, hogy nem vagyok afféle lángész, akinek a sors kijelölte az útját. Én tudom, hogy mit jelent az a szó: villanyszámla.
– Szomorúak a Balaton-számok, szomorúak a filmzenéi, szomorúak a dalszövegek. Miért?
– Ez jut az eszembe. Nagy szerencséjük van az embereknek, hogy nem fogják fel, mennyire tönkrementek a dolgok. Ha belegondolnának a valóságba, nekik is rossz hangulatuk lenne. Világháború van, mindennaposak a környezeti katasztrófák, fölmelegszik a Föld. Unalomig ismételt jelenségek, közhellyé vált dolgok. Csak éppen senki nem mutat semmi hajlandóságot arra, hogy most azonnal megforduljon, és elkezdjen normálisan viselkedni. Ez lenne ugyanis az egyetlen esély – amire semmi esély. Talán senki sem tudja, mi a normális.
– Mi a normális?
– Nagyjából az, amit Jézus mond. Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat. Ne csinálj olyat másnak, amit magadnak nem akarsz. Ha valaki elkéri a felsőruhádat, add oda az alsót is. Ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel. Ha egyik orcádat megütik, tartsd oda a másikat. A szellemtörténet minden komoly szereplője erről beszél. Meg kellene világosodni. Az embernek tényleg van az anyagi világ feletti, szellemi tartományban is helye, ahová törekednie kellene. A megvilágosodás mindig mélyen személyes történet, ugyanakkor az ember közösségben él. A közösség minden egyes individuumának kellene megváltoznia, mert az ember meg van határozva azok által is, akik között él. Úgy tűnik, hogy a legtöbben azok közül, akik olyan helyzetben vannak, hogy megmondhatják, mi legyen az emberekkel – magyarul politikusnak mennek –, azt, ami ebből a hivatásból magasztos lehetne, elvetik mint avas dolgot, és szerezni akarnak. Persze korszerűtlen is volna, hogy a vezetők szegénységben élő bölcsek legyenek – a brahman mint szellemi kaszt kiment a divatból. Az uralom most a sudráké, az utolsó kaszté. Ez a megzavarodott, összekevert tömeg kora.
– Mikor omlik össze ez a világrend? Ami van, nem maradhat így.
– A jövőt még senki nem találta el, még a megvilágosodottak sem.
A Balaton együttes 1979-ben alakult, Hunyadi Károly és Víg Mihály találkozása után. Zenéltek együtt az URH-val, az Európa Kiadóval és a Trabanttal – egy időben ez a két zenekar szinte megkülönböztethetetlen volt –, és bár 1987-ben megjelent egy Víg Mihály-kazetta (Delphine csodálatos átváltozása – a Rock-térítő filmzenéjének részlete), az első Balaton-hanghordozó („Balaton, 1985. 04. 27.”, kazetta) csak 1992-ben látott napvilágot a Bahiánál. Ezt követte 1994-ben a Balaton II., amelyre 1982 és ’84 között készült házi felvételek, valamint egy ’87-es szegedi koncert részletei kerültek fel. Víg Mihály önálló lemezei közül a Tarr Béla-filmzenék 2001-ben, az Egy elfeledett műfaj, avagy nincs új a nap alatt című verslemez 2002-ben jelent meg. A Balaton zenekar az utóbbi időben leginkább a Gödör klubban koncertezik, legutóbb a január végén tartott Világ Veleje fesztiválon hallhattuk őket.
