A só, a médiaelit és a szegény közszolgálat

Felesleges azon elmélkedni újra, hogy miért és melyik közszolgálati médium helyét kellene sóval behinteni, hogy azután majd máshol friss, új hajtásként kiserkenhessen. Úgysem változik semmi. Pedig ha már belelendülnénk a sózásba, érdemes lenne előtte elgondolkodni, nem kellene-e közös fennhatóság alá vonni ezeket az intézményeket. Ennek valószínűleg az az egyik legnagyobb akadálya, hogy sokkal kevesebb elnökre, alelnökre, szóvivőre és főként jó pénzért szolgáló kurátorra lenne szükség. Ezt pedig mifelénk erős érdeksérelemnek nevezik. Legfeljebb az adófizetőknek lenne jó, ha szépen kistafírozott, színvonalas közszolgálati műsorokat kapnának a pénzükért.
Pedig a közszolgálati – helyenként a kereskedelmi és közszolgálati – média (lásd Farkasházy Tivadar) már régen egyesült, hiszen csak egyetlen médiaelitünk van. Rádiósok televíziós műsorok sokaságát készítik, miközben a Magyar Televízió állítólag még mindig túlságosan népes, túlszaporított. Ezzel szemben a tévések nem maszekolnak a közrádióban, igaz, ott az elmúlt évek sanyarú anyagi körülményei közepette is meg tudták oldani a korszerű logisztikát. Ennek egyik oka, hogy a kincstártól kapott, valamint a keservesen megkeresett pénzt az intézmény vezetői nem a műsorkészítők zsebeibe tömködték, így nem történhetett meg, ami a köztévénél, a teljes lerablás. A zsíros szerződésen tengődő tévésnek tehát nem üzlet a közrádióba átdolgozni, a rosszul fizetett, de szakmájához értő rádiósnak a tévés maszekolás több, mint zsebpénz. Papp Endréről nem tudom, melyik kategória. Áttévéző rádiós, vagy átrádiózó tévés. Valójában nem is fontos.
Papp Endre maga a megtestesült közszolgálat, s ezért szeretjük. Szép a hangja, kellemes a bajusza, tisztán, érthetően beszél, pontosan, értelemzavarás nélkül hangsúlyoz, és árad belőle a kiegyensúlyozottság és derű. Ám, s ez nem csekélység enynyi évi rádiófigyelés után, fogalmam nincsen arról, hogy Papp Endre kire szokott szavazni. A mikrofon előtt ülve ezt nem szokta éreztetni. Úriember. Nem könyököl (a könyöklés be szokott hallatszani a mikrofonba), nem bizalmaskodik és édeleg, sőt még csak nem is akarja elmagyarázni, hogy melyik híren mit kell pontosan értenünk.
Ezek után természetes, hogy Papp Endre Magyarországon nem lehet sztár. Nemcsak azért, mert a közszolgálati intézményeknek egyáltalán nincsen pénzük sztárképzésre (az önsztárolást kénytelenek a munkatársak zsebből finanszírozni), hanem mert mintha nem is tartanák ezt igazán fontosnak. Az MTV részletes ugyan minden héten bemutat egy rádióst, hogy az olvasó a hang mögött az arcot is megismerje, de ez édeskevés. Több önreklám kellene. Több még annál is, mint amennyit a Vasárnapi Újság szerkesztői és műsorvezetői szoktak kapni – igaz, nem a sztármagazinokban, hanem a ballib sajtóban. A közszolgálati rádiónak azonban nem a politikusok, nem is a sajtó kegyeit kell keresnie. Ugyanis nem a politikusok és a sajtómunkások fizetik. A Magyar Rádió az egyre unalmasabb kereskedelmi konkurencia segedelmével még mindig piacvezető. Reménykedjünk, hogy ha megbecsüli Papp Endréit, az is maradhat.
(Papp Endre – Kossuth rádió.)